Célkitűzések és 2009

Amikor nyolcadikos voltam, a Gyöngyösi TV riportsorozatot forgatott a helyi általános iskolákról (akkoriban cirka tíz volt belőlük, aminek mára már a felét bezárták, köztük Emke suliját is; hiába, fogy a gyerekanyag). A tévések igen kényelmesen oldották meg a projektet: nem küldtek mást, csak egy operatőrt, a forgatókönyvet meg a tantestületre bízták, akik természetesen kit mást is ültettek volna a riporteri székbe, mint engem (hiszen már a két évvel korábbi Kölyökrádiós forgatáson is lyukat beszéltem mindenki hasába, az a kazetta is megvan még valahol).

Emlékszem, frankón zimás november volt, de én azért egy levegős nyári dresszt vettem fel az alkalomra – akkor még nem tudtam, hogy nagytotál egy darab se lesz, szinte végig szekondplánban látszódom, mint ahogy azt sem sejtettem, hogy a saját kezűleg megírt kiváló felkonfok és standupok csak felolvasva kétpercesek, ha viszont súgógép nélkül, fejből kell előadnom őket, negyven perccel tovább tart a felvétel…

Mindenesetre jól elfáradtam már, mire délutáni forgatási helyszínünkre érkeztünk: interjú a diákönkormányzat elnökével, Csécsei Rékával (*már előre röhög*). Mivel Réka épp az operatőr elcsábításán dolgozott, én pedig arra koncentráltam, hogy kellőképp szexi legyek a nyáriruhában (amiből, mint utóbb kiderült, kábé öt centiméter látszott fej alatt), természetesen nem maradt már idő megbeszélni azt a mellékes apróságot, hogy miről folyjon a csevej. A diákönkormányzat egyébként is arról szólt, hogy úgy csináljon az ember, mintha csinálna valamit, pedig nem is – tehát okosat kérdezni nálamnál képzettebb médiagörényeknek is kihívás lett volna, hát még nekem… épp ezért meg sem erőltettem magam különösebben. “Délután van, a diákönkormányzat szokásos havi üléséhez készülődik. Az önkormányzat elnökét, Csécsei Rékát arról faggatjuk, MIK IDÉN A DIÁKÖNKORMÁNYZAT CÉLKITŰZÉSEI?” – mondtam rendkívül értelmesen, és minden bizonnyal cseppet sem modorosan (ugyan már). Réka három éves koromtól volt jó barátnőm, de ilyen hülye kérdésre még ő se számított, ezért rámnézett, és a következő pillanatban visító röhögőgörcsben tört ki. Közben én is hahotázni kezdtem, vertük a térdünket, görnyedeztünk jó hat percig, “basszus, Eszter, ne kérdezz már ilyen hülyeséget, mert én nem bírom ki…” Összeszedtük magunkat, felvétel újra indul, egy-kettő-há… “Itt állunk a Rákóczi-üvegablak előtt, arról kérdezzük a diákönkormányzat elnökét, Csécsei Rékát, hogy vajon… mik idén a…. diákönkormányzat… öööö… célkitűzései… a jövőre nézve?” – a kérdésen magam is meglepődtem, dehát ha nem gondolunk ki új kérdést, magától nem áll hatékonyabb ötlet a régi helyére, ugye. Lényeg a lényeg, úgy ötödik próbálkozásra szegény Rékának sikerült megindító tömörséggel összefoglalnia, mik is a mi diákönkormányzatunk célkitűzései 1996-ra, meg úgy egyáltalán, “a jövőre nézve” (hát, abban sem sok köszönet volt, haha). Emlékszem, Linda nagypapája egészen el volt ájulva a csodálatosan intelligens, mélytartalmú eszmecserétől, amit mi ketten, az iskola legdemagógabb médiagecijei ejtettünk meg a kamera előtt azon az álmos novemberi délutánon, voltaképpen a nagy büdös semmiről.

Azóta mindig ez a kis affér jut eszembe, valahányszor a CÉLKITŰZÉSEK szót hallom. Mik tehát a célkitűzéseim 2009-ben? Hát semmi, mik lennének? Igyekszem túlélni magam, kérem szépen, és persze elvárások nélkül, józsefattilai tiszta szívvel közelíteni mindenhez és mindenkihez! Happy New Year, ahogy az ABBA mondaná!

Iriz és Swen ünnepi képeslapja: boldog új évet!