Női önmegvalósítás?

Marielliott: Humble Gift

Random kattintgatással, mondhatni “véletlenül” jutottam a Női Önmegvalósítás Blog nevű oldalra, amit egy csinos, értelmes csaj, foglalkozása szerint egész konkrétan “női önmegvalósítás specialista” vezet. Azonnal átfutottam a legfrissebb bejegyezéseket, hiszen mostanság a nőiség és az önmegvalósítás paralell birizgálja az agyam – arra viszont eddig nem gondoltam, hogy a nők nemüknél fogva másképp önmegvalósítanak, mint a pasasok.  Nos, férfi-női szerepek témakörben aztán nekem is változott a látásmódom az évek során, de az önmegvalósításról alkotott elképzelésemben konzisztens maradtam.

A nemi szerepek, az identitás és a nem közötti kapcsolat a gender-pszichológia legizgalmasabb, legnehezebben definiálható kérdéseinek egyike. Emlékszem, középiskolai szociológia órán komoly tanulmányokat szenteltünk a témának, hogy a kislány vajon akkor is babával játszik-e, ha nem erre tanítják szülei, és a kisfiú akkor is vonzódik-e a játékfegyverekhez, ha apukáját rózsaszín masnival hajában látja. A csoport órákig tudott vitatkozni azom, hogy vajon a társadalom hatalmi és praktikussági szempontok szerint szerveződött elvárásain túl a valóságban vajon vannak-e – lehetnek-e – tényleges férfi és női szerepek.

Megállapítottuk, hogy a férfi és a nő értékét és létjogosultságát tekintve természetesen egyenlő, hiszen egymás nélkül eleve nem léteznének, majd leszögeztük, hogy a biológia bizonyos különbségeket ékelt azért a két nem közé, amik adott esetben a mindennapi életben betöltött helyüket is befolyásolhatják. Hatják… – de nem mindig teszik. Példának okáért kijelenthetjük ugyanis, hogy a férfi erősebb a nőnél fizikailag, de ez a dolog is – mint minden egyéb - egyénfüggő. Egyes nők erősebbek egyes férfiaknál, ugyanúgy, ahogy nemen belül is óriási egyéni különbségek adódhatnak, bármiről is legyen szó. Ha már egyetlen, pusztán fizikai kvalitásnál ennyi az eltérés és csupán általánosságokra kerekítve fogalmazhatunk meg bizonyos állításokat, vajon mondhatunk-e biztosat egyes szerepkörökről? Hiszen egy-egy hivatáshoz vagy cselekvéssorhoz egy sor – sokszor egymásnak ellentmondó – kvalitásra van szükség, mind pszichésen, mind pedig fizikailag. Mindezek fényében tizennyolc éves koromban megállapítottam tehát, hogy nincs külön férfi vagy női szerep, csak emberek vannak, akiket nemük helyett különböző képességeik, igényeik, álmaik, céljaik határoznak meg. 

Hosszú ideig maradtam is ezen az állásponton, és már jóval idősebb voltam, amikor beláttam, hogy igenis vannak, léteznek férfi és női szerepek, és a világ totális kibillentségét jelzi, hogy a mi generációnk már szinte tudomást sem vesz ezekről. Igenis jó dolog archetipikusan nőnek lenni: türelmesnek, befogadónak, empatikusnak, intuitívnek, megbocsátónak, diplomatikusnak és – akármennyire is kellemetlen-kényelmetlen ezt leírni – bizonyos helyzetekben alárendeltnek. Alárendeltnek, ez azért mégis csak túlzás, háborog a tollam - és igen, az is, de nem találtam jobb szót arra, amikor az ember hagyja, hogy az irányító szerep másé legyen, elengedi a botkormányt és rá tudja bízni magát valakire, akire igenis felnéz. Attól még lehet, hogy a nő más tekintetben abszolút vezető: vezérigazgató, miniszterelnök vagy feltaláló - de a párkapcsolat, a család szintjén ne mindig és ne elsősorban ő legyen az, aki megmondja a frankót.  Nem azért, mert nemi szerveinél fogva kevesebb, értéktelenebb vagy gyengébb a férfinál, hanem egész egyszerűen azért, mert nem véletlenül kétnemű az emberi faj, a két egyenlő, de teljesen más pólusú energiák egymással kiegészülve alkotnak egészet.

Ilyesformán az összes felsorolt “női tulajdonság” – köztük az a valami, ami egyfajta alárendeltséget feltételez bizonyos dolgokban – sem negatív vagy rossz, egyszerűen csak más. De erre éppúgy szükség van, mint a másik oldalra, ami természeténél fogva egy sokkal kiáradóbb energiát testesít meg. Hál’ Istennek pedig a férfi-női tulajdonságok azért természetszerűen keverednek, így aztán nincs 100%-osan maszkulin férfi és 100%-osan feminim nő (maximum a filozófiában vagy a mesében), az egyéni különbségek fontossága pedig újra megjelenik.  

Önmegvalósítás – és itt elérkeztünk a kulcsszóhoz: női önmegvalósítás. Első blikkre azt hittem, arról szól az oldal, hogyan lehetünk nőies nők, a nőiség legpozitívabb értelmében (tehát kígyó és alma nélkül). De nem, illetve nem elsősorban: a kérdés az, miként tekint a társadalom – a férfi és a nő – arra, ha egy nő “szeretné megvalósítani önmagát”, ergó a férfiak szolgálata helyett önálló sikerélményre vágyik. Egészen lehidaltam ezen a megközelítésen, hiszen… az önmegvalósítás egy elképesztően tág fogalom, mindenki mást lát benne.  “Ne kívánd felebarátodnak, amit magadnak kívánsz, mert lehet, hogy más az ízlése” – hiszen van, aki az állam első embere akar lenni és van, aki tízgyermekes háztartásbeli, egyik sem rosszabb a másiknál, csak éppen másképp látja az önmegvalósítást.

Az oldal szerkesztője kicsit úgy értelmezi az “önmegvalósítás” szót, mintha az csakis látványos, pénzben, hírnévben és egyéb külső eredményben kézzel fogható hivatás lehetne, és nem pedig az az elsöprő, felszabadító állapot, hogy “a helyemen vagyok és jó úton járok”. Számomra az önmegvalósítás soha nem hivatásfüggő, hanem cselekvésfüggő dolog: azt csinálok, abban élek, amiben lehetőségem van a fejlődésre és a kiteljesedésre. És ez persze annyiféle dolog lehet, ahány ember él a földön: van, aki abban teljesedik ki, hogy idős embereket gondoz; van, aki abban, hogy dollármillókat zsebel be a tőzsdén; van, aki abban, hogy van egy harmonikus családja, akihez minden nap hazatér… a legtöbb ember azonban nem kizárólag egyetlen tevékenységben találja meg a boldogságot, hanem azon dolgozik, hogy olyan életet építsen fel magának, amiben helyet kap mindaz, ami fontos számára.

És igen, ez az önmegvalósítás, nem pedig a pénz, a hírnév és a hatalom – ezek adott esetben kellemes járulékai lehetnek a dolognak, de az önmegvalósítás legmélyén valahol az a totális önátadás a lényeg, ami elképesztő, felszabadító transzcendens élmény és egy-egy másodpercnyi összekapaszkodás a világmindenséggel. Amikor általános harmadikban elképzeltem, hogy öreg koromra nagy író leszek, persze átvillant az agyamon, hogy igen, és nyilván lesz több vödör pénzem és kinyalja a valagam a sarki fűszeres, de már akkor pontosan éreztem – csak megfogalmazni nem tudtam – azt, amiért írok: azokért a pillanatokért, amikor a cselekvés átveszi a hatalmat fölöttem, és olyan valamit hozok létre, ami sokkal több, mint ami én vagyok. Amikor a végén átolvasom a verset, novellát, miegyebet, és olyan dolgot látok, ami túlnő rajtam, ami olyan dolgot mutat, amiről eddig fogalmam sem volt magamban és tovább lépek: a világban. Amikor állok és nézem a kész művet, elégedetlen vagyok ugyan, mint mindig, mégis van egy elképesztő teljesség-érzésem – hát még ha ez idegen emberekben is megpendít valamit! Akkor már nem csak teljesség, de boldogság-érzet is elegyedik a levegővel körülöttünk.   

Én azt gondolom, és ebben komolyan hiszek, hogy az ember ezt az élményt bármiben megtalálhatja, sőt: akár több dologban is rábukkanhat élete során (és nem feltétlenül csak magasztos, látványos tevékenységek formájában). Ijesztő belegondolni, hogy van, aki soha nem találja meg ezt az érzést – esetleg csak ösztönszinten bukkan valami hasonlóra. Talán pont azért dumál mindenki a nap 24 órájában a szexről, mert az orgazmus fizikai szinten hasonlít némiképp arra a szellemi-lelki élményre, amit a teljes önátadás pillanatai nyújtanak? A test ott kilép irányításunk alól egy rövidke időre (a franciák ezt Kis Halálnak nevezik), ugyanúgy, ahogyan szellemileg-lelkileg kielégítő tevékenységeink is túlnőnek egy-egy pillanatra rajtunk. Mindenesetre számomra ez az önmegvalósítás definíciója, és nem valami külső mércékkel mérhető karriervágy: így aztán ezt az emberi lét természetes tartozékának tartom, nemtől és nemi szerepektől – és a nemi szerepek létjogosultságától – függetlenül.