Az ilyen posztokat utálom

Mindenki siet valahova, mindenkinek van dolga, mindenki él. Úgy hull a magány a nyakamba, mint királyfejre a gijotin a francia forradalom idején. Egy valamire azért rájöttem: hála a jó égnek nem vagyok éppenséggel szuicid alkat. Apró örömök az életben.

Amikor Amerikában éltem a csóró kis ösztöndíjasok elszigetelt életét, fél év után kezdtem úgy érezni, elegem van mindenből és ott akarom hagyni az Újvilágot, ahol autó nélkül csak csodaszép pecókat látsz, de középületet vagy embert véletlenül sem. Elhatároztam hát, hogy márciusban kilépek a kócerájból, bármi is történjék – és a hazatérés gondolata végtelen megnyugvással töltött el. Februárra olyannyira felbátorodtam, hogy itthoni rokonaimat is tájékoztattam döntésemről telefonon (akkoriban még nem volt túl elterjedt az e-mail) és iskolai barátaimnak is elújságoltam a hírt.

És akkor mintha azzal a döntéssel megszűnt volna minden nehézség és fájdalom. Az anyagi gondok hirtelen rendeződtek, a kaotikus szálláskérdések megoldódni látszottak, a rendszerben végre kezdett kirajzolódni az én helyem is. Részt vettem pár különleges társasági eseményen, ahol már szinte nosztalgikus búcsúérzettel öleltem magamhoz a körülöttem lévőket (persze csa metaforikusan, én igyekeztem kihagyni a minden-találkozáskor-tízperces-ölelés című amerikai betegséget, meg a “minden-rendbe-fog-jönni” nevű színjátékot is). Mindenesetre szerettem Johnt és Margie-t, Kristinát és Arhsit, Laura-t és Chrisyt, és úgy éreztem, hiányozni fogok nekik is, ha lelépek. És igen: a közelgő búcsú gondolata valahogy mindent szebbé és értelmesebbé tett, mintha tudnád, hogy “ez életed utolsó napja”, s ezért hajlandó vagy bátrabban, nyíltabban és önazonosabban viselkedni, elvégre már nincs vesztenivalód. Nem is mentem haza márciusban, hanem türelmesen kiálltam a következő fél évet is, hiába akadt körülöttem rendezetlen dolog bőven (ilyenkor jegyzik meg a tájékozatlanok, hogy milyen hasznos húzás volt ez a kirándulás, mert legalább megtanultam angolul – nekik üzenem, hogy ösztöndíjat azért kapsz, mert már eleve folyéknyan beszéled a nyelvet, és az élet egyéb területén lát benned fantáziát a haza… haha, kis naivak, ugye tizenhat éves korban persze még midenki ígéretes tehetségnek számít, aki egész mondatokban beszél és ismeri a szorzótáblát, haha. Komolyra fordítva a szót, az ilyen utak inkább túlélőtáborként funkcionálnak, és a látókör szélesedését szolgálják, azt viszont mesterfokon).

Ma tehát arra gondoltam, mi lenne, ha kilépnék ebből az egész tompa, fénytelen, sáros masszából, ami jelenleg az életemet jelenti, és amin csak villanásszerűen pislákol át pár bágyadt napsugár, hogy felmelegítse elgémberedett végtagjaimat. “Talán már a napszúrást se érezném meg, úgy megmerevedett minden alkatrészem a hidegben” – tettem hozzá, miközben az esőcseppeket néztem, és egészen megsajnáltam magam. Remek érzés volt, lássuk be. Mert magunkat sajnálni jó - pláne, ha még okunk is van rá, nem is egy.

Szinte kéjesen igyekeztem hát eljátszadozni az öngyilkosság gondolatával, de komikus módon nem jött össze a dolog még kötetlen asszociációk formájában sem. Hamar be kellett látnom, hogy semelyik porcikám nem fűlik a dologhoz, és még a “randa, figyelmetlen és önző” környezetem bosszúszerű megbüntetése sem tűnt kecsegtető opciónak (pedig a többség ezért lát neki a csuklóreszelésnek, a hipóivásnak, a kötélcsomózásnak vagy a kataflámzabálásnak). Amellett persze, hogy undorít a vér és az erőszak, némi csalódottsággal eszméltem rá, hogy maga a korai halál gondolata is taszít. No, nem mintha félnék magától a Kaszástól – elvégre mindannyian összefutunk majd vele egyszer, kivétel nélkül – csak épp elrettent a gondolat, hogy úgy menjek el, hogy gyakorlatilag még egyetlen célomat, tervemet és álmomat sem valósítottam meg.

Önsajnálat, hiszti, gátlások és depresszó ide vagy oda, tény, hogy még így is meglepően egészséges lelkületű vaddisznó vagyok: még mindig van bennem egy nagy adag kíváncsiság, ami elnyomja a közönyt, ráadásul az esetek nagy részében még mindig inkább elpörget és felizgat bámilyen kihívás lehetősége, mint elrettententene (sikerorientált versus kudarckerülő dilemma tehát megoldva). Tulajdonképpen identitáskonfúzióm sincs: pontosan tudom, milyen vagyok és mit akarok, bár fogalmam sincs, miképp juthatnék oda (ezzel többmillióan vannak így). Ha viszont holnaptól kampec lenne, soha nem tudnám meg, mit hozhattam ki önerőből ebből a nyersanyagból. Ráadásul még azt is tudom, hogy ez  a nyersanyag azért nem a legvacakabb alapokból készült, és még néhány aranyrög is van a talapzatba elásva… már csak ezért is megéri folytatni a harcot. 2009-ben újra embert csinálok hát magamból, hátha.   

Végső konklúzió: emo-girlnek se lennék utolsó, de csak simán önmagamnak lenni is elég bizonyíték a sors zseniális humorérzékére.