Péklapátság és az identitás alapkérdései

Boldogság

Igen, valóban hónapokig nem fordult elő korábban, hogy négy napon át – jesszus – magára hagytam volna hűséges olvasóimat itt a blogon. Történt egy s más, amivel most nem is terhelném a népet, a lényeg, hogy mindenki jól van, köztük én is. Heveny náthával és enyhe lázzal kortyolgatom a Neocitránt, a Péklapátot olvasom by Fiala János, és az emberi identitás alapjain tűnődöm.

Keljfeljancsi könyve – kis túlzással – másról se szól, mint azokról a kafkai gyűrűkről, amik a szerző életét végigkísérték, s végül “színes-szagos, háromdimenziós problémahalmazzá” tették őt ötvenegy éves korára. A klasszikus setting: a fél világ utálja, mert zsidó, a másik fele pedig megveti, amiért kiskamasz koráig azt se tudta, mi is az a “zsidó”. Családja kívülről tökéletes, ugyanakkor nincsenek érzelmek, nem részesül abban a feltétel nélküli szeretetben, amit az ember csak a szüleitől kaphat meg, és aminek hiánya – nem csak Freud szerint – egész életünkben kísérteni fog.   

Igyekszem kortörténeti dokumentumként és pszichológiai kórrajzként olvasni a Péklapátot – mert mindenki péklapát, aki annak képzeli magát – pedig eleinte rettenetesen zavart a szelektálni képtelen emberi emlékezet, az összes létező “pisiltem-kakiltam-kijöttem-bementem”, amit szerzőnk akarva-akaratlan, szinte már stream-of-consciousness módon, sokszor önmagát ismételve a nyakunkba varr.  Ez inkább zavaró, mint a túldíszített körmondatok, amik miatt a szerző maga is többször szabadkozik – a barokkosság engem kicsit sem hátráltat az olvasásban, elvégre ugye nekem is hasonló kardot adott a kezembe a teremtő, irigylem is néha a tömören, plasztikusan fogalmazni képes kartársakat. A pőre önfelvállalást viszont tisztelem Fialában - igaz, nem lep meg, elvégre minden grafomán figura sajátja az önmagában való vájkálás, akkor is, ha fáj (sőt: akkor csak igazán).

Most mégsem a könyvről írnék elsősorban, hanem azokról a gondolatokról, amiket a Péklapát hozott felszínre bennem (ha gondolkozni kezdünk egy íráson, az már jó, még ha adott esetben az írás nem is az). A tudomány annyi kérdésre válaszolt már, nem ártana végre megfejteni, mitől lesz valaki (tartósan és drogmentesen) boldog – de legalább elégedett, kiegyensúlyozott ember, elvégre ezek a dolgok a lehető legcsekélyebb mértékben sem múlnak külső tényezőkön. Lehetsz a legszebb, legokosabb, legsikeresebb, legelismertebb, leghíresebb, leggazdagabb és legnépszerűbb, a boldogság – de még az elégedettség sem – nem garantált. Ez a két elvont, definiálhatatlan fogalom az ember legbensőbb, legsajátabb képessége vagy választása, és engem  roppantmód érdekel, vajon genetika vagy nevelés dolga-e. Nature or nurture? – ahogy a pszichológia mondja egy sor emberi kvalitásra, önmagunk legideálisabb létezési formájának megtalálásának képességéről azonban szemérmesen hallgat.

A Péklapátot olvasva (nagy kár, hogy a -va-ve/-ván-vén rag kihalóban van, Nádasdy Ádám szerint is hasznos kis valami a nyelvben) arra gondoltam, a boldogság/elégedettség érzésének elérésésére annál nagyobb esélye van az embernek, minél biztosabb lábakon áll identitása (és minél kevésbé vágyódik olyan dolgok után, amik nem lehetnek az övé, ahogy a buddhisták mondanák). Talán pont ezért könnyebb örömet szerezni az értelmi fogyatékos embereknek: az ő énképükben bőven elég, ha magukat “barátként”, “testvérként” vagy “apuci kislányaként” azonosíthathják, és nem méláznak egy sor meghatározhatatlan vallási, spirituális, politikai, szexuális, nemzeti, egzisztenciális, intellektuális kérdésen, amibe nekünk gyakran beletörik a bicskánk. A szerény körülmények között élő természeti népek is boldogabbak nálunk, elkényeztetett nyugati arcoknál (ki tudja, talán ez a híres “boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa”). Akármilyen ironikusan is hangzik, talán könnyebb nekünk, ha képesek vagyunk megadott sémák szerint gondolkodni magunkról – sémák szerint, amiknek tökéletesen megfelelünk.

Mire gondolok? Egyszer, egy egyetemi pszichológia órán azt a feladatot kapta a csoport, hogy mindenki írjon fel öt főnevet, ami identitásának alapjaként arra válaszol, ő voltaképpen mi. A válaszadás egyszerűnek tűnt, mégis sokan időztek hosszú ideig a kérdés felett: testnevelő-tanár, egyetemista, focista, férj, apa. Diák, testvér, bulis csaj, barátnő, álmodozó… Keresztény, magyar, jobboldali,  építész, bölcsész-hallgató. A lehető legkülönfélébb válaszok érkeztek. Amikor aztán szűkíteni kellett a kört három főnévre – majd végül egyre – már mindenki gondban volt. Pedig nem is korlátozott minket senki a válaszadásban, akár nyugott szívvel beírhattuk volna mindnyájan, hogy péklapát – mert ugye mindenki péklapát, aki annak képzeli magát.

A gond csak akkor jön, ha külső tényezők gátolják az azonosulást a választott főnevek tartalmával. A Fiala-könyvben például a szülők, akik a második világháború alatt bújkáltak, a negyvenes évek végén feltették zsidóságukat a polc legtetejére, nehogy megtalálja a gyerek, úgyis csak baj van abból. Mások – akik nem szerepelnek a könyvben – cionisták és ortodoxok lettek, Izraelbe vándoroltak, héberül és jiddisül tanultak, a kárpótlás gyanánt kapott csekkeket pedig különféle zsidó szervezetek számláira utalták. Két véglet, de mindkettő nehéz belső döntés – és ego-védő mechanizmus - eredménye.

Ma már az a gyakoribb, amikor az ember próbálja a közösség és az egyén szintjén meghatározni magát, de rendre elbukik. Magyar – oké, de ki a magyar? Jobboldali, baloldali, keresztény, zsidó, atesista…? Tanár – oké, de ki a tanár, amikor a 90-es években mindenki tanárképző főiskolára jelentkezett, akit nem vettek fel jogra vagy közgére, tanárként elhelyezkedni szinte lehetetlen, akkor is minimálbért kap az ember… és különben is, a gyerekek ma már simán odacsapnak a tanárnak… Nő – oké, ez egyszerű, ezzel születünk és nem választjuk, de mégis: ki a nő, amikor a társadalom esetleg azt várja, hogy dolgozz és erős, sikeres és magabiztos légy, a természet meg inkább talán azt, hogy befogadó, türelmes, törékeny  otthonteremtő oldalbordája légy valakinek (no és persze a férfiaknak se jobb, mert ugye soha ne sírjanak, mindig legyenek magabiztosak és hódítóak, tudják, mit akarnak, de azért közben legyenek érzékenyek és hűségesek is, egyenlő partnerként). A vallás,  lelki és lekiismereti kérdések még ettől is nehezebben behatárolhatók. Az ember csak áll és néz, kicsoda-micsoda ő valójában, és vajon hogyan valósíthatná meg a neki rendelt és általa választott szerepeket ellentmondások, lemondások és teljes zavar nélkül.

Még ha sikerül is: ott van közben a reklámok és felületes magazinok csilivili világa, ahol úgyis mindenki tökéletesebb, gazdagabb, szebb, nincs narancsbőre, mindig tud dönteni (gyorshitel öt perc alatt, otthonról) és a teste is mindig úgy működik, ahogy tudata akarja (hátfájás-fejfájás-allergia-korpa-gomba tizenötperc alatt elmúlik, nátha egy nap alatt lezajlik, nemi szerve Viagra után öt perccel már pornósztárokat megszégyenítő módon szolgálja büszkeségét). Persze, senki sem hiszi el a reklámokat és a szupersztárokat körüllengő féligaz történeteket – de mindenkire hatással vannak, tudat alatt és visszavonhatatlanul. Tökéletlenségünkkel pedig soha nem volt divat kérkedni – még Magyarországon sem, ahol a társalgás fő vezérfonala a panasz, a kinek-miért-rosszabb-épp, érzékletes leíró részekkel megtoldva. Persze, nem magunk miatt, kizárólag a cudar, rajtunk kívül álló körülmények jogán. A mindenkori kormány, a gazdagabbak, a szegényebbek, a zsidók, a bevándorlók, a kiskereskedők, a nagy multik, a keresztény egyház elnyomása, a kedvezőtlen éghajlati viszonyok, a volt férjünk-feleségünk-exünk, az inkompetens vezetők és törtetők ésatöbbi miatt. Projekció a köbön.

Nem működünk, mi emberek – legalábbis a túlnyomó többség - mert identitásunk alapjaiban is tele vagyunk kétségekkel, bizonytalansággal, félelemmel, szégyenérzettel, komplexusokkal… mégis magunkon kívülre toljuk azokat, ahelyett, hogy szembenéznénk velük. Ha pedig szembenéztünk velük, muszáj őket legyőzni valahogy, különben ők győznek le bennünket. Harcolni kell.

Szeretném azt hinni, az elégedettség, öröm és boldogság nem csak adottság vagy a nevelés első kritikus periódusában rejtező ajándék, de választás kérdése is. Naiv vagyok?