Kopogtatni

Az oroszlán bátorságával

Magányom elefántcsonttornya magától értetődő, természetes burok volt számomra mindig, soha nem tudatosan húzódtam vissza a virtuális csigaházba. “Akik az irodalmi életben outsider-nek számítanak” – írta rólunk Pál Dani egy cikkben, amin én jót röhögtem rozmárszínűre hidrogénezett ajakpihéim alatt. Irodalmi élet – ugyan már… Outsider – ez már találóbb, de kérem szépen, hol nem számítok én annak?

A velem-egyidősen-hozzám-hasonló-eladásokat-produkáló-Paulo életrajza után a szakmai berkekben még nála is népszerűtlenebb Fiala János önéletírása került a kezembe (érdekes, manapság a regényeket is dokumentumkönyveknek álcázzák, rémes, hogy mi ezzel pont fordítva vagyunk, ennyit a piacérzékenységről, no mindegy). Az első pár oldal után nem készülök itt most mélyreszántó kritikát exponálni a népnek, inkább csak egy teljesen offtopic privát észrevételemet osztanám meg magammal, hogy emlékezzek rá.

Érdekes, hogy amint Jánosunk összehozott egy-egy stramm kis novellát, azonnal szaladt vele a postára, adott esetben személyesen dugta az Élet és Irodalom szerkesztőinek orra alá. Akárcsak  az örök proli hős, Adrian Mole, aki a BBC művészeti vezetőjét zaklatta éveken át feszes kínrímekben fogant marok-költészetével – csak Mole úr soha nem volt valós személy ugye, Fialával és a többiekkel ellentétben. Mindenesetre előítéletek nélkül olvastam végig kellemes, ám teljesen hétköznapi zsengéit (amikre még harminc év távlatából is olyan büszke, hogy több oldalon át publkálja őket a rá jellemző gátlástalansággal). Isten látja a lelkem, hogy nincs bennem rosszindulat, de igazából fel nem fogom, honnan vette a bátorságot, hogy bárhol is kopogtasson velük. Nem mintha rosszak lennének (sőt) - egyszerűen csak arról a tipusú novellisztikáról van szó, amivel Dunát lehet rekeszteni. És egyáltalán: hogy veszi bárki is a bátorságot, hogy bárhol is kopogtasson műveivel – divattervezőként, avantgarde festőként vagy éppen zenészként – , anélkül, hogy erre előzőleg feljogosították volna?

Pedig nem nekem van igazam. Valószínűleg kéne kopogtatni. Sokszor és sokat, méghozzá jó hangosan. És ha az ajtón kidobtak, az ablakon kellene visszamászni, és közben rendületlenül ismételgetni, hogy de te igenis baromi jó vagy, már ha tényleg úgy gondolod, van benned potenciál.

Persze a morális-teoretikus megfontolások mellett van a dolognak egy sokkal prózaibb aspektusa is: én a magam részéről az életben nem jönnék rá, hol a búsban is érdemes, lehet, szükséges, jó, rossz kopogtatni azzal a nívódíjas termékkel, amit szerényen csak önmagunknak nevezünk. Ki vagyok én, mit tudok, amit más senki és kinek lenne vajon szüksége rá? No, ezek azok a kérdések, amikre nincs válaszom, ezért a gerilla-marketing már a piackutatás és az igényfelmérés szakaszában elbukni látszik. De még ha találok is választ véletlenül… akkor is, kössek masnit a nyakamba, hogy tessék nézni, itt vagyok-ragyogok, ajánlom magamat, most jutányos áron és hűségnyilatkozat nélkül, ezzel Ön csak nyerhet, csapjon le a lehetőségre most, telefonáljon, tárcsázza a képernyő bal alsó sarkában látható telefonszámot, ígérjük, nem fogja megbánni, ha az én agyamat választja, rendeljen meg még ma, akár visszafizetési garanciát is vállalok?

Még soha nem kopogtattam. Nem küldtem semmilyen munkámat soha sehova, nem telefonálgattam idegeneknek, nem postáztam, nem klikkeltem, nem faxoltam, soha nem kerestem a lehetőséget a rivaldára. Belátom, el kellene kezdeni, különben éhendöglök és összeomlik az elefántcsonttorony is a körülöttem terpeszkedő sivatag homokjában, de egyelőre még fogalmam sincs, mi ennek a módja. 

Kérem szépen, van itt valaki, aki önpromó-órákat tart abszolút kezdőknek, nulla kopogtatási gyakorlattal?