Je suis belle

Fájó szívvel bár, de be kell látnom, hogy elértem azt a kritikus kort, amikor már nem szabad ébredés után tíz perccel, smink nélkül közeli arcképeket készíteni rólam. Ezt bizonyítja a kegyetlen, kijózanító fotó a Heves Megyei Hírlapban (csoda, hogy a város még nem taszított ki polgárai közül) és ezt példázza a huszonkét perccel ezelőtt készült igazolványkép is. Szörnyeteg a Hanisz téren, igaz történet.

Ha az előbbiről eddig azt hittem, előnytelen, most a vak is látja: igazi monsterfotó született. Hatalmas, mélyenülő ráncok, szürke táskák a szem alatt (másfél perce lakom az okmányirodától és protkóval vitt be ismerős, nem volt időm felébredni), kusza szemöldök és össze-vissza álló haj (tegnap vettem ki a rasztákat és nem találom a fésűt, amit ugye egy hónapig nélkülözni kényszerültem). Bónuszként ragyák mindenütt, plusz allergiától kitágult, feldagadt, óriási, vörös orr és cserepes ajkak (egy hete nem szelel egy orrlyukam sem, ami igen rossz statisztika). Ha ez még nem lenne elég, az okmányirodás fotós nem hajlandó felülről exponálni, így… köszönöm istenem, tokám is van. Hallelujah. Úgy nézek ki a képen, mint egy kopaszodó, tranvesztita férfi, szinte már látom a zöldeskék “szeretlek, mari” tetkót a karomon. A lochness-i szörny hozzám képest topmodell, kegyetlen randa vagyok, hiába.

Teljes harci díszben még el lehet viselni a látványomat sok-sok vodkával és abszinttel, de a legjobb, ha akkor is csak messziről fotóznak. Múlt hét szombaton például már éreztem, hogy kicsit túllőttem a célon: kis hableány témájú türkiszes árnyalatú műraszta két magasra emelt copfban, cyber-smink, X-TRAX márkájú hosszú lakkszoknya, pókhálós harisnya, Spikey plüsshátizsák, ami kell. Éppen egy kicsit ebm-kicsit futurepop csapat játszott, nem igazán ismertem őket, de mivel magam is zenekarral érkeztem, gondoltam, szolidaritásból illik táncikálni egy kicsit, meg amúgy is: jól mutat egy magamfajta pózer a közönség soraiban.

Már javában megy az ugrabugra, amikor odalép hozzám egy tipikus kockafejű ebm-arc:
- Hey, your hair is great, I love your style! – kurtán biccentek, kegyesen megeresztetek egy szolid félmosolyt. A fickó kegyetlen kelet-európai akcentussal dicsérni kezdte a zenekart, majd megkérdezi:
- And where are you from?
- From here. From Hungary. And you?
- Én is magyar vagyok, vazze!
- Akkor miért beszélsz hozzám angolul? – illetve europid angol zagyvanyelven, teszem hozzá magamban, de nem akarok bunkó lenni.
- Há’, mer’ aszittem, külföldi vagy, ezzel a kinézettel!
- Lol – így a válasz, és közben csendesen sommázom, hogy túl trendi vagyok, ilyen dizájnnal már bármilyen jóérzésű ember fashion whore-nak néz, tehát jobb lesz, ha visszafogom magam.

Divatügyben persze mindig feldereng néminemű identitáskonfúzió a láthatáron, hiszen itt is az a gond, ami egyébként életem tragédiája: minden érdekel, minden létező stílusból van bennem egy cimballomütőnyi (oké, a pasztellszíneket mondjuk utálom), a hangulatom meg percenként változik. Irigylem a barátaimat, akik vénségükre kifinomult ízléssel rendelkeznek, nekem ugyanis annyi minden tetszik, hogy gyakran vásárolok meggondolatlanul. Nem mondanám, hogy fashion whoreságból, egyszerűen csak Mérleg vagyok. Impulzusszerűen futnak át rajtam a hatások, és szinte mindennel találok azonosulási pontot. Nem ártana szűkíteni a kört, igen.

A ruha-kérdésektől lényegesen szenzitívebb terület a smink-téma. Lusta vagyok (ébredés után 15 perc alatt válok útrakésszé), plusz kézügyességem is limitált. Már régóta fontolgatom a sminktetoválást, mint opciót, de eddig nem vitt rá a lélek, hogy szakemberhez forduljak. Nemrég az egyik kedvenc boltomban a fiatal eladólány ecsetelgette a permanens make up előnyeit barátnőjének fennhangon, és szónoklata hatására én is egészen belelkesedtem. Csak sajnos kiráz a hideg a gondolattól, hogy tűvel matassanak a szemem alatt, és attól is félek, hogy kelemenannaszerű szopósszájat pingál nekem valami vicceskedvű kozmetikus.

Hiába, monster vagyok, a lochness-i szörny hozzám képest topmodell, szeressetek inkább a belső értékeimért (if any).