Zero tolerancia

Pár hónappal ezelőtt volt egy magtalan online vitám egy fórumon a náci és egyéb önkényuralmi szimbólumok poénszerű használatáról. A vita kirobbantója annyi volt, hogy egy kedves, egyébként jámbor tizennyolc-húsz évesforma lány előszeretettel pakolta tele mezei “pisiltem-kakiltam-buliztam” énblogját – tehát nem egy radikális politikai tematikájú blogot – horogkeresztekkel és karlendítő hellokittykkel. Mivel nem először találtam magam szemben a jelenséggel, kifejtettem: a népirtással egybefonódott diktatúrák jelképeinek használata nem politikai, hanem emberi kérdés – indokolatlan használatuk pedig legalább annyira ízléstelen és elkeserítő, mintha tudatos uszítás állna a háttérben.

Lehet emós/deszkás/darkos Sanrio-figurákkal poénkodni, híres emberek vérciki karikaturáit elkészíteni, politikusokat pártállástól függetlenül pengeélre állítani meg a többi, de Gulággal, Auschwitzzal, kambodzsai halálmezőkkel vagy észak-koreai akasztott gyerekekkel nem viccelődünk. Nem azért, mert tiltott önkényuralmi jelképeket használni eleve jogsértő, hanem mert nekünk, háború után és Európa szívében született generációnak fogalmunk sincs egy népirtás mélyebb következményeiről, túlélőinek lelki világáról. Ráadásul ahhoz, hogy az emberiség ne irtsa ki egymást tíz éven belül, jó lenne, ha utódjaink nem “jó heccként” gondolnának a világtörténelem szégyenfoltjaira.

Ebből a szempontból pedig tökéletesen mindegy, mi volt az ideológia és mennyi volt az áldozatok száma. Amikor az egyik inkább jobb, mint baloldali :) irányultságú fórumozó közölte, hogy sokkal többen pusztultak el a kommunista diktatúra leszámolásainak köszönhetően, mint a Holocaust alatt, csendesen megjegyeztem, hogy teljesen mellékessé válnak a számok, ha a te családtagod, barátod, társad is köztük van. A népirtást nem az áldozatok száma teszi szalonképtelenné, hanem maga az aktus, aminek csírája az emberek hozzáállásában rejlik.

Mostanában nosztalgiáját éli a sarló-kalapács és egy sor tizennyolc éves szargombócot látni, akik SS-karszalagot viselnek és a Mein Kampf-ból idézgetnek két sörözés között (persze csak a legmainstreamebb részeket ismerik). Fel nem fogom, mi vihet valakit a XXI. században, a történelmi tények ismeretében (és most myilván nem csak a népirtásra és a világháború kimenetelére célzok) Hitler-dicsőítésre… Ha pedig valaki szót emel, nyilván ballib vagy zsidóbérenc, esetleg mindkettő, de mindenképpen szponzorálja valaki megnyilvánulásait a háttérből… ugyanmár.

Nem azt mondom, hogy a “cigánybűnözés” teljesen ismeretlen fogalom vagy a homokosoknak feltétlenül félpucéran kell kefélniük a Blahán, de könyörgöm: mi a f****ért kell általánosítanunk, skatulyáznunk, címkéznünk, és szélsőséges elképzeléseinket letűnt korok diktatúráinak köntösébe burkolnunk? Nem értem. Lehet ellenezni az állampolgárokat esetlegesen sértő “pozitív diszkriminációt”, legyen szó roma-szociális segélyekről vagy outsourcingról, de ennek is van helye és módja, és ez pedig nem az árpádsávos zászló alatt van. Trianon egy történelmi tragédia, de ma már lehetetlen módosítani a “békeszerződést”, inkább örüljünk neki, hogy a legtöbb határon túlra szakadt magyart ma már nem nyomják el és szabadon utazhat… És ja, még szép, hogy undorító, amit a kormány csinál – de a sieg heiltől miért lesz jobb?

A kérdés még mindig az, amit korábban is kifejtettem: “Vajon mikor jutunk el végre arra a pontra, amikor a zsidózáson nem csak Ábrahám leszármazottai akadnak ki, a cigányozást nem csak a nem idén barnultak tartják inkorrektnek, és a buzizás sem csak azoknak fáj, akik saját nemükhöz vonzódnak? A zsidózás, a cigányozás, a buzizás ne azért zavarjon már, mert zsidónak, cigánynak vagy buzinak születtél, hanem mert közösségi kérdésekre érzékeny, egészséges lelkületű emberi lényként felháborítónak tartod a vallási, etnikai, szexuális orientáció szerinti megkülönböztetést.”

Martin Niemoeller örökbecsűjét ugye mindenki ismeri?