Titkosnapló

Esik az eső. A meet, amire mentem volna, elmaradt; a Seal-interjút már megint elhalasztották; a fordítanivaló még nem ért át; a sztár-nyáros cikket meg elfelejtették listázni a címlaptopikok között, ezért nem érdemes igyekezni vele, ráér… így aztán beültem a fürdőkádba Gárdonyi Titkosnaplójával.

Alapvetően nem olyan rossz a helyzetem, mert egy csomó olyan dolgot találtam, amit már én is tudok és magától értetődő módon alkalmazok íráskor (na jó, legalábbis törekszem rá). Ez már csak azért is biztató, mert ha nálamnál okosabb emberek úgy vélekednek bizonyos kérdésekben, mint én, akkor azért annyira rossz úton nem járhatok. Ráadásul Gárdonyi több helyen sír, hogy miért csak élete utolsó harmadában jött rá ezekre a műhelytitkora… hát, én legalább már tudtam róluk, még ha amúgy tunya és dilettáns is vagyok a megvalósításukhoz. Egyetlen előnyöm a korom (meg mentségem is).

Vannak dolgok viszont, amikkel nem értek egyet. Például amikor azt fejtegeti a skríbler kolléga (ezt az arc dumát!), hogy ne használjunk egyszerű, mindennapi jelzőket magvas gondolatok kifejezésére. Ez szerintem baromság. Kosztolányi Pacsirtájában például baromi nagyot üt az az egy kis mondatocska, amikor a szülők szeretett lányukat szemlélik, és megállapítják, hogy Pacsirta “csúnya” volt. Másképp szól nagyot, mint mondjuk Márai “Ronda nő, kalapban” novellája, ami kvázi tobzódás a jelzőkben két oldalon keresztül… Én személy szerint azt szeretem, ha egy nyolcsoros, nyakatekert képi világú mondat után valami végtelenül egyszerű, sőt banális predikatív szerkezet következik feloldásként. Köldökig dekoltált felsőhöz ne vegyünk fel miniszoknyát, maximum, ha a kuplerájba igyekszünk.

Azzal sem értek egyet, hogy “mentül alacsonyabb fokán áll valaki a fejlettségnek, antul társasabb, mert sok magához hasonlót talál, s fordítva” (bár ez mindenképpen megmagyarázná, miért vagyok ekkora antiszoc lóner, haha). Az is erős, amikor kifejti, hogy neki már nincs szüksége kortársai társaságára, mert nincs olyan, akitől mesterségében tanulhatna. Ez nem így van, még ha adott esetben objektíve meg is állapítható, hogy ő a legjobb. Tanulni a rosszaktól is lehet, sőt azoktól lehet igazán. Plusz mindenki tud valami olyat, amit a másik nem, még a leggyengébbek is – és az ilyesfajta diskurzus különösen gyümölcsöző lehet.

A karaktereket a karikatúráig túlozni – ez is olyan dolog, ami teljesen felesleges, mert a leggiccsesebb úgyis sokszor a színtiszta valóság. Nincs szükség továbbszínezni a valódit, amiben megláttuk az igazat. Minek cukrozni az amúgy is túl édes dinnyét? Ha tudatos koncepció keretében túlzunk, a részletek legyenek végtelenül realisztikusak. Ettől nagyszerűek Orwell és Ishiguro disztópikus munkái. Hidegen hagy a sci-fi meg a fantasy, de a disztópia valamiért vonz. Sőt.

Az meg, hogy a világ legnagyobb versei prózában elfeledett novellák volnának? A dal rezgése örök. Hmm, ezt főleg azoknál a verseknél érzem, amik már dalok. Nem véletlen, hogy van, aki alkatánál fogva “csak” verset bír olvasni, pl. Varró Dani is ezt mondta – mondjuk, érthető. Én verset csak akkor olvasok, ha bajom van (és még ettől is ritkábban írok, és akkor is csak az asztalfióknak).