A társadalom, az értékek és a felszín

Ki vagyok én, hogy más emberek ügyes-bajos dolgai felett ítélkezzek? Senki, és se nem feladatom, se nem célom. Törékeny, sebezhető és aprócska “por és hamu”-származékok vagyunk mi emberek, más szemében a szálkát is megtaláljuk, magunkéban a gerendát sem merjük keresni… Véleménye viszont bárkinek lehet.

Egy “kolléga”, akivel együtt firkálgatunk, egy mérsékelten kollégális pillanatában azt mondta: tökéletesen mindegy, melyik firkámat vesszük alapul, mert úgyis szinte mindig ugyanarról írok. Ez persze sarkos állítás, de az fix, hogy van pár kedvenc témám. Az egyik ilyen az erkölcs, a bűn és a szabad akarat kérdése. Mi számít bűnnek? Ki az igazán erkölcsös ember? Ki vagy mi dönti el, mi a helyes? Hol a határ az írott és íratlan szabályok között? Lehet-e a szabályszegő is mélyen erkölcsös, vagy csupán önmagával engedékeny az ilyen ember? Nem hiszem, hogy léteznek jó és rossz válaszok ezekre a kérdésekre, viszont ülök, figyelek és jegyzetelek. Néha itt, néha máshol. Legtöbbször fejben.

Nézzük csak…

Ismerek egy köztiszteletben álló, mélyen családcentrikus embert, akinek sötét családi szégyenfoltként rejtegetett titka, hogy él egy gyermeke valahol a nagyvilágban, többszáz kilométerre tőle – akivel soha nem találkozott, akinek soha egy szelet csokit nem küldött. Az indok: az anya egy ribanc, csúnyán váltak el. Pont. És?

Nem fér a fejembe, nem értem, nem fogom fel, miként taszíthatja el valaki magától a saját gyerekét, aki soha nem kérte, hogy megszülessen, aki egy jottányit sem tehet arról, milyen emberek a szülei. Persze minden nap találnak nejlonzacskóba vagy kukába pakolt csecsemőt, és az intézetben élő gyerekeknek csak egy kis töredéke árva, tehát világos, hogy a biológiai képesség a fajfenntartásra és szülői felelősségvállalás nem járnak kéz a kézben egymással.

De nem is igazán ez az, amit nem értek. Igazából azt nem tudom felfogni, hogyan lehet egy ilyen ember egyébként önfeláldozó, tökéletes családapa, aki ölni tudna a gyerekeiért? Hogy tud úgy élni, hogy tudja, van valahol egy gyereke, akit soha nem látott, aki soha senkinek nem mondhatta azt, hogy “apu”? Míg a többi gyerekének ez a lehetőség alapjáraton, természetből fakadóan megadatott. Fel nem fogom…

Furcsa ez az ember. Ő az, aki körme szakadtáig erkölcsös, soha még egy számla befizetésével sem késett… s mintha ez a felszíni tökély feljogosítaná mások cselekedeteinek szabadszájú bírálatára. Ő az, akinek a család az első… viszont inkább a megholtakkal foglalkozik, az élők mintha kicsit hidegen hagynák. Gyakrabban látogatja ősei sírját, mint az élő családtagok számára fontos eseményeket. Szívesebben mereng a fiatalok számára ismeretlen ősök évfordulóin, mint maguk a fiatalok ügyes-bajos dolgain. Mintha a koszorú, a gyertya és a sírkő beszédesebb volna számára, mint a valódi szavak.