A kritikáról

Rengeteg zenész, képzőművész és egyéb “alkotó-féle” barátom van, akik folyamatosan szenvednek az őket ért kritikák miatt. A napokban rájöttem valami nagyon fontosra ezzel kapcsolatban.

Kétféle kritika van:
a, reális kritika (objektív kritika persze nincs, a kritika műfajából következően szubjektív, véleményközlő műfaj, viszont létezik konstruktív, szakmai rálátással, civilizált hangnemben megfogalmazott kritika)
b, öncélú kritika (zömében fröcsögés, amit irigység/frusztráltság vagy éppen csak a cikkíró becsvágya hívott életre. Ezek általában csak a negatív dolgokra összpontosítanak, holott a valóságban nincs szélsőségesen jó vagy rossz dolog).

Ahogyan ezen gondolkoztam, rájöttem, hogy a saját munkáimat érő kritika fogadtatását is ez a két kategória határozza meg:
a, A reális kritika csupa olyan felvetést tartalmaz, amit ÉN MAGAM IS PONTOSAN TUDOK. Hiányosságok, túlzások, elkapkodottság, felületesség stb. Ha ezekre a problémákra valaki felhívja a figyelmemet, valószínűleg nem tapsikolok örömömben, viszont nem is veszem személyes sértésnek, mivel tudom, miben és hol van igaza, a személyes kommentár pedig konstruktív és hasznos.
b, Az öncélú kritikát vastagon le kell szarni, és egy négyzetcentiméternyire sem kell komolyabban venni, mint a kritika amatőr kistestvérét, az olvasói levelet.

Egy gondolattal még tovább lépnék. Mi a különbség a fejlődésképtelen műkedvelő és az igazi szerelmes között? A dilettáns biztosra tudja, hogy zseniális, amit csinál, és minden őt érő kritika eredendően csupán a második kategóriába tartozhat. Akiben viszont van szakmai alázat és reális az önképe, tudja, hogy még a fasorban sincs ahhoz képest, amit munkával és odafigyeléssel kihozhatna magából, tehát kussol és dolgozik. És ha valóban szerelmes, előbb-utóbb el is jut arra a szintre, ahová elhivatottsága szólítja.