Nyitott könyv
Fura egy szerzet vagyok én. Egyfelől magánakvaló, nehezen megközelíthető, kezdeményezésképtelen. Ha viszont megkopogtatják a csigaházamat, és veszik a fáradtságot, hogy feltörjék a diót, egy pillanat alatt nyitott könyvvé válok. Szeretek nyitott könyv lenni… de soha nem próbálok másokat is azzá változtatni. Ritkán kérdezek. Nem azért, mert nem érdekel más magamon kívül, hanem mert úgy érzem, aki szeretne megnyílni, kérdés nélkül is megteszi azt. Én pedig hallgatok, és figyelek rá. “Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám. De gondold meg jól; bántana, ha azután elmaradnál.”
Persze ma már edzett vagyok: ha kitesznek a Marson, fél óra alatt öt új marslakó-spant szerzek, és hármukkal legalább még tizenöt év múlva is tartom a kapcsolatot. Csak szépen finoman, ritkán kezdeményezve persze. Hány jóbarát panaszkodott már, amiért ritkán hívom őket ide-oda, és inkább megvárom, amíg ők keresnek… – no, hát ezen dolgozom. Tényleg edzett vagyok: ma már az sem fáj nagyon és borzasztóan, ha megszelidítenek és aztán – felelősséget nem ismerve – sorsomra hagynak. Láttam már eleget ahhoz, hogy az ilyesmi ne törjön darabokra.
Figyelem az embereket, és ahogyan látom őket, egyre többet tudok meg magamról is.
Íme, a feed...
Van az a régi mondás a régi meg az új barátokról ezüst emg arany… hát, amilyen crapnek hangzik, annyira igaz is. Épp ezért én már óvatos duhaj vagyok és nem gyűjtöm a barátokat lyan mértékben, ahogy tudnám, mert bele-belebotlik az ember tökszimpi emberekbe azért gyakran… szégyen vagy nem, sokat megtartok ilyen alkalmi barátnak. tehát ha öszefutunk valahol, dumálunk, de nem sokkal több.
És a másik: a kapcsolattartás mellett annak, aki hirtelen nyílt meg a világra, like me, arra is oda kell figyelni, hogy ne csak ő pofázzon all the time…:S
Hajaj, alkalmi ismerős mennyi van mindig… nem is kell tőlük várni semmit, és ez így jó!