A tanuló EGYES érdemjegyei

Ballagásra vagyok hivatalos jövő héten, az unokahúgom lépett “érett” korba. Ő persze értelmes, egészséges ifjú hölgy, engem viszont egyből a sötét és gyomorcsavaró múltba repített végzős ellenőrzöm látványa.

Amikor az “A tanuló egyes érdemjegyei matematika tantárgyból” igazi értelmet nyer avagy: Vak tyúk is talál szemet (a végén azért csak beficcent egy kettes, az emelkedő tendencia miatt engedtek végül érettségizni – köszönöm)

Jól emlékszem, az istennek nem sikerült egy tisztességes kettest összehozni egész tizenkettedikben – mondjuk előtte se sokszor görbült a jegy, igazából már általános ötödikben országos botrány volt a félévi kettes- és évvégi hármasból. Érettségi előtt már igen durva volt a helyzet, úgy féltucat különtanárt foglalkoztattam és délutáni korrepetálásokon tágíttattam az agyamat – persze mindhiába. Az ofőm ebben az időben kinezológushoz irányított és meleg szívvel gratulált, ha nagy ritkán sikerült kiizzadni egy maximumpontos pecát… ami nálam az abszolút csúcs volt. Később vidáman úgy idéztem fel a korszakot, hogy három jegy létezett számomra: a nullapontos egyes, a nemnullapontos egyes és a maximumpontos egyes – a tanáriban külön vitatéma volt a ponthatár-csökkentés, csak hogy “legyen már egy kis sikerélménye ennek a szegény gyereknek” (értsd: nekem).

Hivatalosan soha nem mondták ki, hogy diszkalkuliás volnék, sőt: igazából azt se tudtam, létezik ilyen szó. Ma se tudom, mi okozta a defektet, ami annyi szenvedést és könnyet hozott – tizenkét éven át. Egyébként a fura az, hogy logikai teszteken nem teljesítek az átlag alatt, sőt. A kognitív kompetenciám teljesen okés, és kimondottan szeretek random feladványokkal szórakozni fejben. Ha a buszon elöl ülök, figyelem a sebességmérőt és a táblákat, és kiszámolom, adott sebességgel hány óra hány perckor melyik táblánál leszünk, mi lenne, ha másfélszer (figyelem, törtszámok) gyorsabban mennénk, satöbbi. Néha viszont megállok, és hosszasan tűnődöm olyan alap dolgokon, amik az átlagember számára pár másodperces feladatok. A minap például lemértem, hogy a fejléces menübe pakolt videónak 181 px szélesnek kell lennie – a videó eredeti mérete 425 x 355. Ezek után PERCEKIG eltartott, míg a nyitott mondat képlete megszületett az agyamban: 425-x=181 x=244 355-244=111, hogy a videó arányos legyen. Ezt a képletet egy jóeszű harmadikos fél perc alatt lazán hozza, nekem cirka három perc koncentrált agytorna, és utána még le kell írnom, fejben ugyanis nem megy. Mindez azért sejtet egyet s mást…

A matek érettségi mindenesetre könnyen meglett, szerencsém volt. Egyrészt elég két feladatot megoldani a nyolc-tízből, és hál istennek volt köztük sima mezei egyenlet meg egy nagyon primkó logaritmus, ahol a log már az első sor után kiesett. Óriási mákom volt, pedig nem is számítottam rá, hogy szóbeli nélkül meglesz. És hát “bőségesen” meglett: 18 pontot értem el, és már 16-tól kettes.

Azt a könnyebbséget, amit akkor, azon a szikrázóan napsütéses május délutánon éreztem… hát, basszus, azt nem lehet elmondani. Még most is homályosodik a szemem, ha eszembe jut. Mikor kijöttem a teremből, már tudtam, hogy örökre vége. Soha többet. És éreztem azt a vegytiszta boldogságot, felszabadultságot, nyugalmat… Utoljára elsőáldozóként éreztem ilyet, amikor túl voltam az első gyónáson, amitől nagyon féltem. Az viszont lelki megkönnyebbülés volt, míg ez lelki-szellemi. Hét éves koromtól tizennyolc éves koromig naponta éreztem azt a terhet, hogy olyat várnak el tőlem, amire természetből fakadóan képtelen vagyok. Mintha egy sántát rugdosnának, hogy nyerjen olimpiát Pekingben.

Azon a napon vége volt mindennek, örökre, és tudtam ezt. Meg se vártam az eredményt, tudtam, hogy sikerült, hiszen mind a két egyenletnek stimmelt az ellenőrzése, így vágtam, hány pontom van. Olyan peckesen sétáltam a városban, mintha enyém lenne a világ. Sütött a nap, és minden valószínűtlenül szép és ígéretes volt. Azonnal felmentünk barátnőmmel Pestre, hiszen nekünk már vége volt az egész nyavalyás érettségi szezonnak: hétfőn magyar, kedden matek… és hála istennek akkor már volt két nyelvvizsgám (ezeket még tizedikben letudtam), így vége volt a dalnak… Az előző két nap minden energiámat leszívta (hétfőn a magyar-para, hogy mi lesz, ha nem az enyém lesz a legjobb, kedden meg a matek-rettegés, hogy mi van, ha a sikertelen pótvizsga miatt nem mehetek felvételizni). A kedd délután lett a vízválasztó: mindennek vége volt, örökre, és én örültem, és össze-vissza ugráltam. És szabad voltam!

Aztán eltelt… le se merem írni… nyolc év, és az “érettségis” kedd reggeleken azóta is mindig figyelem a matrózblúzos tizennyolc éveseket, és arra gondolok, most értük van minden, és olyan csirizes nosztalgiával gondolok rájuk, mintha legalább 200 éves lennék, és átadom nekik a helyemet a buszon.