No, az online agresszió után némi real-life brutalitás, a fiatalok után pedig egy vén alkoholista a fejszés barátjával. Mit csinált? Belénk kötött, majd túlerővel elzavart bennünket egy közterületről. Még most sem térek magamhoz. Alig fél órája történt az esemény, hirtelen felindulásból már túl vagyunk egy rendőrségi telefonon, de persze ők tehetetlenek az ügyben, amíg tettlegesség nem történik (és valószínűleg akkor is, csak azt már nem merik bevallani). Nem tudok összeszedetten fogalmazni, a végletekig fel vagyok háborodva és el vagyok keseredve, és nem is értem, hogy történhet meg ilyesmi.
Igyekeztem gyorsan végezni minden teendőmmel, mert az lelkesített, hogy végre jó idő van és lehet egyet kirándulni. A végén persze csak elhúzódtak a dolgok, és később jutottam Gyöngyösre, mint terveztem, ezért már csak egy autós naplemente-túrára maradt idő. Ha már így alakult útba ejtettük a két rédei tavat, útközben tündéri kismacskákkal és egy igazi őz-házaspárral is találkoztunk, meg sok-sok nyuszival (előnye az autózásnak, hogy nem érzik meg a szagod és nem is gyorsabbak nálad, így láthatod őket testközelből). A naplemente gyönyörű volt, a Hold hamar előtűnt a hegy gyomrából, csak néhány fátyolfelhő fedte el őt előlünk. Bosszankodtam, hogy nem tudok éles képeket készíteni a tavakról a rossz fényviszonyok miatt, de azért megpróbáltam, még ha csekély eredménnyel is.
Mire a Gyöngyösi-tóhoz érkeztünk, már egészen sötét volt. A törzshelyünket már elfoglalták, két nő és két férfi csurdított a nyársalóhelyen. Hogy ne zavarjuk egymást, mi a távolabbi padhoz ültünk, és lelkesen tervezgetni kezdtük, mikor tudunk majd mi is úgy kijönni, hogy sátrat is állítunk. Mondtam, hogy remélhetőleg egyszer majd el tudom hozni a HD-kamerát vagy a Nikont, hogy gyakoroljam az éjszakai felvételekhez szükséges beállításokat, mert nem állapot, hogy az esti képeken csak pár sötét paca látszik és azok is pixelesek. Bámultam, ahogy a hatalmas citromsárga telihold ezüstre festi a gyönyörű, szeretett tavam felszínét, és meg is próbáltam lefotózni, de persze ez is sötét lett. Bónuszként a második fotóba bele is lógott az egyik horgász oldala, szóval kicsit bosszankodva tettem el a gépet. Szeretnék fotózni, de se felszerelésem, se szakmai tudásom nincs hozzá, és ez picit elszomorított.
Két perc se telt belé, megjelent a semmiből az egyik faszi, aki korábban többször az arcunkba világított zseblámpával, és ordítani kezdett, mint a sakál, hogy hogy mertük őt lefotózni. Első körben annyira meglepődtem, hogy elmosolyodtam, és mondtam neki, hogy valószínűleg csak a lába lehet rajta azen az utolsó képen, netán az oldala, de konkrétan az se látszik, mivel tízcentis automata géppel objektív és profi vaku nélkül nem tudsz ötven méterről olyat fotózni vaksötétben este 10-kor, hogy a képen szereplő figura felismerhető legyen. Itt még meg se ijedtem, csak szimplán meglepődtem. A fickó ordított mint a sakál, és ki akarta venni a kezemből a gépet, de persze nem adtam.
- Megyeri Tibor rendőr és harcos vagyok, engem senki ne fotózzon, én nem ma kezdtem ezt a szakmát, én velem ezt nem lehet csinálni… – ilyesmiket ismételgetett, de teljesen összefüggéstelenül. Ebből kitaláltam, hogy valószínűleg nem szomjas már. Na ne. Árpi fogta magát, bemutatkozott, bemutatott engem is, és közölte, hogy nekünk semmi takargatnivalónk nincs, a kutya se fényképezte őt, maximum az oldala lóghat bele úgy ötven méterről a kép sarkába (aminek marhára örülünk). A fickó erre fenyegetőzött egy sort, én mondtam, hogy menjünk, de ezek ketten ragaszkodtak hozzá, hogy az ügyet a halőrség bódéjánál kell tisztázni. A fickó azért, mert szerinte mi kémkedtünk utána (lol), Árpi meg azért, mert hogy jut eszébe ilyen hülyeség, nincs nekünk félnivalónk, tisztázzuk a dolgot most. A halőr végül nem volt ott, de a fickó beírta a nevünket a nagykönyvbe – szerintem egyébként Árpi itt elővigyázatlan volt, ilyen esetben nem célszerű bemutatkozni, mert ki tudja, miféle emberek, nem várnak-e legközelebb éjjel baltával a lakásod előtt. Mindegy.
Ezt követően én közöltem a még mindig szitkozódó Megyeri úrral, hogy parancsoljon megtekinteni a gépemben található összes fotót, mind a 120-at, és ha talál magáról egyetlen képet is, akkor fizetek neki 1500 Ft-ot it helyben (annyi volt nálam) – ezt persze megtagadta a vén fasz, csak ordítozott tovább artikulálatlan hangon, hogy kémkedünk utána, és hogy őt ne merje senki kicsinálni. Ezen már úgy felháborodtam, hogy követeltem, hogy kérjen bocsánatot vagy nézze meg a képeimet, ne arénázzon, mert nem tűröm ezt a hangot, erre azonban nem volt hajlandó. Itt még elég higgadt voltam. Hamarosan megjelent a fiatalabb csávó, akinél a balta volt, és közölte, hogy HÚZZUNK INNEN A PICSÁBA.
- Már ne haragudj, de ez itt egy közterület, bárki bármikor sétálhat itt – mondtam erre én.
- Hát itt nem a Berci az úr? Itt a Berci az úr, meg is fogom neki mondani… és majd jól megmondalak… az apádnak – ordította az öreg.
- Én meg jól megmondalak az anyádnak, aki nem nevelt jómodorra – kontráztam erre én, jóval higgadtabban persze mint ő, a szokásos vaddisznós cinizmussal. Erre ő konkrétan nekem jött volna, de Árpi elrángatott a helyszínről, azok meg visszamentek a tóhoz. Igaza van, nem kell leállni a csürhével, még ha sérteget vagy gyanúsítgat is, az ilyennek le kéne peregnie, nyilván – ugyanakkor viszont azt se higgye már, hogy övé a város, csak mert megivott pár rövidet és van nála egy másfél méteres balta.
Útközben azért leesett a tantusz. Ki fél attól, hogy lefotózzák? Hát nyilván az, akinek félnivalója van, mert a tilosban jár. Természetesen eszembe se jutott a vén faszt fotózni, de még ha netán valakinek lenne is egy profi fotója arról, ahogyan a Gyöngyösi-tónál – egy közterületen – nyársal, olyan időben, amikor még csak tűzgyújtási tilalom sincs, egymaga, tehát még csak nem is a szeretőjével, ami még talán kompromittáló lehetne… akkor is mi van? Na bumm. Sőt, lépjünk tovább: még ha netán-netán-netán a fotót nem is a saját nyaralós képei között őrizgetné az illető egy merevlemezen, hanem mondjuk a Heves Megyei Hírlap címoldalára tenné, mint happy szalonnasütőt… akkor is, mi történik? Maximum aggódhat a vén fasz, hogy rosszul áll a haja, netán pecsétes a nadrágja… húúúú, komoly tragédia is ez. Mindezek fényében a napnál is világosabb, hogy a fickónak valami gondja lehet a törvénnyel.
Elképzelhető, hogy a faszi egyébként tényleg valami leköszönt/kiugrott/kirúgott/nyugalmazott rendőr, sőt, amilyen a magyar rendőrség, akár még aktív is lehet, de persze én se ma jöttem a falvédőről, azért csak tanultam némi sajtójogot. Valóban van egy olyan, viszonyleg új, egy-két évesnél nem régebbi törvény, hogy hivatalos személy nem lehet felismerhető publikus fotókon – fényképezni, filmezni azonban hivatalos személyt is szabad közterületen, függetlenül attól, hogy a felvétel kap-e valaha publicitást vagy sem. A faszi, ha valóban rendőr, maximum akkor emelheti fel a szavát, ha az alábbi pontok mindegyike teljesül: hivatalból, és nem magánemberként van jelen, egyenruhában, olyan fotó JELENIK MEG valhol róla, amin tökéletesen felismerhető az ábrázata, ergó nincs kikockázva vagy átsötétítve a feje – ebből a szempontból pedig teljesen irreleváns, milyen kép található a fotós gépében, ami soha nem lát szélesebb nyilvánosságot. A felvetése, hogy ő rendőri mivoltából fakadóan nem fényképezhető, tehát már csak ezért is sántít. Mellesleg, tegyük hozzá, én mindig normálisan fotózgatok, a rendezvényeken, ha a színpad két oldalán biztonsági őr áll egyenruhában, mindig udvariasan megkérdezem, rajta lehetnek-e a képen vagy komponáljam meg úgy, hogy ne legyenek láthatóak. Érdekes, eddig még egyetlen egyenruhást se zavart, ha belelógott a képbe Nyilván azért, mert nem jártak tilosban, nem ártottak senkinek és nem volt semmi félnivalójuk. Vagy csak nem alkoholisták és paranoiások?
Ez az egyik lehetőség. A másik pedig az, hogy úgy döntött, övé a tó, és kellett valami indok, amivel elzavarhat másokat, és épp ez volt kéznél. Mégis csak durva lett volna azzal indítani, hogy “ez mától az én tavam, takarodjatok innen, vagy belétek engedem ezt a fejszét, itt mától csak mi csurdíthatunk…” – ezzel a remek, kreatív indokkal, hogy mi ő utána kémkedünk és őt fotózzuk, máris remek kerettörténete volt az elzavarásunknak.
Mindenesetre most nem tudom eldönteni, hogy kibaszott dühös vagy csak mélységesen kiábrándult vagyok, az emberi fajból, in general.
Update: A halőr elmondta, hogy több hasonló bejelentés is érkezett, a fickó valami elvadult MIÉP-es ex-ávós (ez az igazán gerinces fajta ám), régen taxis volt, de elitta az agyát. Ez idáig rendben van, de mit lehet az ilyenekkel csinálni? A halőr megadta a telefonszámát, hogy jelezzük, ha legközelebb előtűnik a csávó, mert érik a kitiltás, egyelőre még eljárás folyik ellene, addig nem lett valszeg kiűzve a Paradicsomból.
Különös jelenség ütötte fel a fejét a 13-20 évesek körében az online világban: az öncélú, zavart agresszió, az antiszociális, társadalomtól elzárkózó emberek féktelen dühe – vagy csak önmagukat kereső fiatalok védekezése a külvilág ellen? Ha szétnézünk a különféle közösségi portálokon, tinik ezreivel találkozunk világ minden szegletéből, akik úgy kommunikálnak ismeretlen látogatóikkal, mintha vasvillával vették volna el őket az anyjuktól.
F...
Dühöngő ifjúság: beszól, ha hozzá szólsz
Aki regisztrál és profilt készít egy közösségi portálon, netán blogolni kezd, minden bizonnyal azért teszi, mert szeretne nyitni a világ felé: ellenkező esetben egy lakatos emlékkönyv hasábjain rögzítené gondolatait. Az online jelenlétnek többféle oka lehet: ismerkedés, társkeresés, flört, véleménycsere, a kötetlen beszélgetés lehetősége, kommunikáció a régi haverokkal és barátokkal, portfólió készítés, üzletelés, cserebere, kreatív önkifejezés publikussá tétele… – akárhogy is vesszük, csupa olyan dolog, ami feltételezi a nyílt, egyenrangú kommunikációt két vagy több fél között. Ehhez képest a profilkészítő és blogíró már bárki számára látható bemutatkozásában, jó előre leordítja a gyanútlan, mit sem sejtő látogató fejét:
“Ha csak pontozod a profilom, és nem hagysz kommentet, takarodj! De ne írj nyalizós dumákat se, nincs szükségem s***nyalókra, én elértem már valamit az életben!”
Vampirefreaks.com
“Írjál képkommentet, ba*** meg, ha már nézegeted a képeimet!”
MyVip.hu
“A pasim az enyém, csak az enyém, naon cejizzük egymást és rá se nézne egy olyan lompos k****ra, mint te vagy, úgyhogy menet van!”
Gportal.hu
“Ne utánozz, ne másolj, mert letöröm a sz**os kis kezed, egyéniségtelen hülye kis p***a, akinek nincs élete!”
Gportal.hu
“Ha valami nem tetszik, menjél anyádhoz, itt ne pampogj, a kommentjeidet törlöm a p***ba!”
WordPress.com
“El ne merd lopni a képeimet, csak mert te dagadt, ronda disznó vagy és a kutyának se kellesz!”
Vampirefreaks.com
“Sz**ok a véleményedre, ha beszólsz, töröltetlek!”
HotDog.hu
Nyilvános lejárató-hadjárat, bosszúból
Kevés cikibb dolog van, mint a nyilvános anyázás: a konfliktus azokra tartozik, akiket érint
Ha a bemutatkozásban nem is sejlik fel a fejletépős-kicsinálós-ordítozós diktátor képe, a későbbi kommentek és bejegyzések többnyire égnek a frusztrációtól és dühtől. Gyakori fogás, hogy egy rondább szakítás után vagy két régi barátnő összeveszését követően hosszú, keresetlen szavakkal gazdagon megtűzdelt bejegyzés (netán körlevél) lát napvilágot, amelyben a kedves olvasó mindent megtudhat “a vétkes” sötét titkairól és ciki ballépéseiről. Kevés ocsmányabb dolog van, mint olyat szidni és lejáratni pártatlan idegenek és irányunkban elfogult random ismerősök körében, akit egykor szerettünk – ehhez képest már igazán semmiség, ha egyszerűen csak egy rosszízű kommentárt vagy sajátunktól eltérő véleményt teszünk közzé webnaplónkban, alaposan kifigurázva azt, esélyt sem adva a kétoldalú kommunikációra. “Az én profilom/blogom/oldalam, én döntöm el, miről és hogyan írok” – közli ilyenkor az anyázó meghökkent olvasóközönségével. Igen, valóban: technikai szempontból ez abszolút igaz, viszont léteznek emberi, erkölcsi megfontolások is, a józan észről már nem is beszélve. A tisztelet, az udvariasság, a lelkiismeret, az intelligens konfliktuskezelés, a kulturált beszéd csupa olyan fogalom, amiről a neten szocializálódott generáció hajlamos elfeledkezni, ha arc nélküli kommunikációról van szó.
Az arc nélküli kommunikáció lehetőséget teremt az agresszió büntetlen kiélésére
Nem érdekel a véleményed - mégis a neten publikálsz, apukám
Gyerekkorunktól fogva arra nevelnek bennünket, hogy köszönjünk előre az idősebbeknek, adjuk át a helyünket a buszon a fogyatékkal élőknek, ne csúfoljuk ki a nálunk ügyetlenebbeket és legyünk türelmesek a gyerekekkel. A szülő megvonja a kimenőt és a tanár rossz jegyet ad magatartásból, ha ezeket a szabályokat durván megsértjük, a neten azonban senki sincs, aki határvonalat húzna az elfogadható és elfogadhatatlan viselkedés között. A moderátorok és webmesterek törlik a jogsértő hozzászólásokat és a törvénysértő képeket, súlyosabb flémelés esetén tiltják a vita résztvevőit – ez azonban kevés, hiszen a többség nem érzi, nem érti, miért helytelen és elfogadhatatlan az, ha újra és újra durva kirohanásokat intéz összes látogatója ellen. “Ha nem tetszik, takarodj az oldalamról” – ez a szófüzér gyakran köszön vissza az univerzális beszólógépek virtuális tolla alól. Persze, semmilyen közösségi portált, blogoldalt vagy egyéb online felületet nem kötelező látogatni, itt azonban nem egy-egy emberről, hanem egy egész világot érintő jelenségről van szó. A kommunikáció durvul, a tinik agresszívvé válnak, az íratlan erkölcsi szabályok összefolynak – a történet végén pedig nem a durvaságokkal szembefutó látogató veszít a legtöbbet, hanem azok az emberek, akik felvették a kesztyűt és végül énhatáraikat is egészen elmosta az öncélú verbális brutalitás.
Dühöngő ifjúság a neten
A fiúk a héten nem a bányában, hanem a VOLT fesztiválon dolgoznak, ezért az utóbbi pár napban egyedül maradtunk a csajokkal a szerkesztőségben. Igen, csajokkal, így többesszámban, miután múlt héten örvendetes gyarapodás történt a mi házunk táján: gyakornokot küldött nekünk a Gondviselés, méghozzá csöppet sem amatőrt, sőt. (Mondhatnánk ilyenkor, hogy az isten fizesse meg, de már azzal is megelégednénk, ha az anyacég megtenné, ugye).
Szóval nőuralom lett minálunk, és persze mindez ahhoz vezetett, hogy a csütörtököt közös koktél-partyval zártuk (istenem, milyen picsásan hangzik, pedig esküszöm, maga az aktus nem volt az). Sosem voltam az a koktélos alkat – kivéve persze, ha ingyen van, akkor viszont annál inkább: ismerjük ugye Kiss János esetét az ominózus Móricz-novellából - egy jó sör többet ér a méregdrága piáknál… de ez most és így, ebben a kontextusban kellett, ránk fért.
A vicces az, hogy a végén a Deák felé jövet annyira rápörögtünk a rég nem ízlelt éjszakai alter-fílingre, hogy megálltunk a Gödörnél egy kis meghitt asztal fölé görnyedésre. Óriási tömeg, elképesztő fazonok mindenütt – ekkor, a vacak rozéfröccs fölött jött az isteni sugallat, hogy bizony kéne csinálni egy jófajta skatulyázós cikket az éjszakai életben előforduló faszitípusokról – pláne, mivel délután mindketten 100 százalékot teljesítettünk a Facebook “mennyire jól ismered a férfiakat” tesztjén. Mert sztereotipizálni jó, még ha a valóságban az ahány-ember-annyiféle elv is érvényesül, és mert valójában egy pasi vagyok, akit női testbe zártak, és kétségbeesetten szeretne néha csaj lenni.
No nézzük, mire jutottunk a kempingasztal melletti kötetlen hajnali brainstorming alkalmával:
- A falu bikája, akinek legjobb barátja a zselé és a kigombolt ing
Mucsajpuszta délceg lovagja maroknyi zselével hajában a party-objektum központi szegletében áll, kezét lezserül zsebében nyugtatja, lazán stíröli a csajokat a pult mellett, bázishoz közel. Mozgása sajátos: először a medencecsontját tolja előre, karjait törzsétől tisztes távolban helyezi el, hadd látszódjon szálkás felsőteste. Fehér ingben feszít, az első négy gomb lehajtva, szőrtelen mellkasa gömböcskésre gyúrt idomokat sejtet. Beszéde rágózós, lezser, nem kedveli a sok rizsát, a márkás holmit és a vodkaredbullt annál inkább. Jellemző szófordulatok: bébi, gyúrni, megcsinálom, itt a kocsim (ő az, aki kisóvodás korában követet küld “tetszel a haveromnak” szövegezéssel).
- Ásványvízivó kopasz gorilla, aki nem csak friss levegőt szív
Az alfahím, akinek deltás idomait anabolikus szteroidok formálják és önbizalmát szintetikus anyagok tuningolják: szigorúan nonfiguratív tetkó, napbarnított bőr, rekedtes hang, háromszögalakú felsőtest. Lassan, tűnődve sétál, mintha mindig bélsárdarabkák ékesítenék alsóneműjét, a pultnál kizárólag ásványvizet iszik, mivel a mosdóban a kelleténél gyakrabban púderozza az orrát, hogy friss maradjon zárásig – elvégre többnyire ő a kidobóember biztonsági munkatárs, ugye. Soha ne szídd a mutterját, mert a végletekig családcentrikus. Jellemző szófordulatok: na-mi-van-beszótá’, mivan, na-gyere-csak-ide-ha-mersz, anyag, szitu van, tré, fizetem-a-piád nyugi.
- Elvont alterjóska, aki megfejti az élet értelmét
Természetes élőhelye az underground és földszagú klubvilág, a picit harmadvonalas vidéki fesztiválok. Ide tartozik a szimatszatyros, metálpólós headbanger alfaj, az Utánam, srácok című hetvenes évekbeli ifjúsági film után sztájlingolt indie-britpop arcok, valamint a mezei kiskócos bölcsészek is, akik úgy tudnak beszélni az élet értelméről reggel nyolckor a hetes busz megállójában, hogy maguk sem értik, amit mondanak. Léggitároznak, van kempingszékjük a sátorhoz, stoppolnak, ha kell. Súlyosabb esetben verseket is írnak, sok-sok gyertyával és érzemmel a kínrímvezérelt mondatok végén. Vigyázat, öt sörtől érzelmes lesz és komoly kapcsolatot akar. Szótár: zúzni, eladta magát, már nem a régi, trú, track, album.
- Az eltévedt geek, aki nőt csak jpg-ben lát
Zömében rpg-oldalakon ismerkedik az online fantasy gémeken szocializálódott eltévedt geek, a fórumvilág fix megmondóembere. Nőt még csak jpg-ben látott, billentyűzete szuperéles, nyelve csetlőbotló, komplexusai bőségesek. Sokat okoskodik, a tettek mezejére csak ritkán lép, a csajozás elméleti csínját-bínját azonban tökéletesen ismeri. Kedveli a hosszú és bonyolult jövevényszavakat és idegen kifejezéseket, de úgyse érted mit mond, hiszen rendszerint motyog, dadog, tikkel és elharapja a mondatok végét.
- A beszólós-csajozós, akinek mindig muszáj frappánsat mondania
Ő az, aki nem tud úgy elhaladni nőnemű egyed mellett, hogy ne tegye szóvá: “isteniek a lábaid”, “jók a melleid”, otrombább esetben durvább szövegkörnyezetbe ágyazva mindezt – pláne haverok előtt, ocsmány röhögéssel kísérve. A bunkóbb fajta szórakozóhelyen mögéd áll, simogat, dörgölőzik, gátlástalanul taperol, mert úgy érzi, megteheti, a bulizó nőstény szabad préda, míg asszonyállat élete a Kinder-Kirche-Küche hármas köré szerveződik. Szereti pörgetni a kulcsát, szívesen demonstrálja, ki ő, mije van és mit ért el, még italt is fizet, ha horogra akadt valami echte plázabitch.
- Az instant lovag, akinek “nem arra kellenél”
Húsz perce csevegtek, te már lépnél, ő azonban még legutóbbi nagy csalódását ecseteli szívszaggató részletességgel, amit később úgy nyugtáz, milyen jót beszélgettetek. Bárkire rákattan, aki szóba áll vele, lehetsz mosdatlan, büdös, leszanált féllábú cigányasszony, az instant lovag pár ital után Élete Egyetlen Szerelmét látja benned akkor is, ha a megélénkülő északi szél a beszélgetés egyetlen témája. Kedvelt szófordulatok: tudod-hogy-én-nem-vagyok-olyan, nekem-tényleg-nem-csak-arra-kellenél (más kérdés, hogy még ő se tudja, mire), mi-ketten-megpróbálhatnánk-együtt, úgysem-vennéd-fel-a-telefont-holnap, gyere-velem-Olaszországba-lakókocsival.
- Figyelem, itt csak a listának van vége!
És persze akad még további négymilliárd férfiegyed, akik nélkül azt sem tudnánk, hova legyünk, mi nők, mert hiszen szeretjük őket szerelemmel, szeretettel, barátsággal, vággyal, tisztelettel – és ahogy csak lehet azokat a pasikat, akik az életben körülvesznek minket… még ha szeretünk is csipkelődni velük néhanapján, egy-egy rozéfröccs mellett a Gödör Klub kertjében, pikáns beszólások tengerében.
Régen volt már vizuál-candy a blogban, tehát most előrukkolok a legfrissebben gépre töltött képekkel az elmúlt napok élményanyagából. Ilyenkor kár, hogy nincs mindig nálam a fotóapparát, és sokszor akkor is lusta vagyok fényképezni. Sebaj.
-
- Offisöl munkabuli, sok szesszel és röhögéssel
-
- Nem, itt nem énekeltem épp, karaoke kimaradt
-
- Nem értem, miért az ‘ingyenpia’ az egyik leggyakoribb keresőszó itt a blogban
-
- Árpi és Emke, hétvégi farkasmályi buláj
-
- Tündéri kismusz
-
- A lábai nnagyon komolyak!
-
- Egy csomag kismusz – nem lenne jó, ha bántanák őket
-
- Kedvenc gyöngyösi éjjelnappalim, ami előtt mégis csordában italoznak folyton a dzsipszik
Úgy látszik, Szikora Robit megtépázta a válság idén, mert még arra se maradt ideje, hogy megmozdulásokat szervezzen a Manson-koncert ellen. Sebaj, azért van utánpótlás így is: most a Győri Egyházmegye küzd az “amerikai sátánista zenekar” soproni fellépésének meghiúsulásáért.
Szikora nem vállalta idén
Be kell vallanom valamit: szégyen, nem szégyen, az egész Marilyn Manson-jelenség úgy zúgott el mellettem, hogy észre se vettem. Találkoztam persze Manson-számokkal a tévében és a rádióban, elvégre az ilyesmi mainstream előadó esetében elkerülhetetlen, viszont soha nem volt rám semmilyen hatással a dolog. Kábé, mintha víztől akarnánk berúgni: próbálkozni lehet, de az eredmény várat magára. Fura dolog ez, mert hiszen az a fajta “bölcsészgeci” volnék, akinek mindenről van ám véleménye – Manson mégis valahogy a semleges térfelületen maradt. Gyenge zene fix panelek mentén, ügyes marketing: az árukapcsolás társadalomkritikával átitatott álsátánizmussal működik igazán. Zavaró, hogy még kikerülni se lehet: az undergroundban is találkozni a nevével, és celebhíreket is kell írni róla időről időre, egy-egy Lindsay Lohan és Britney Spears között.
Voltak persze ismerősök-barátok, akik egyfajta kiindulási pontnak tekintették “az antikrisztus” zenéjét, amolyan forrásnak, ami arra jó, hogy a 11-13 éves kölyköket igényesebb sötét muzsikák irányába fordítsa – már ha persze a Manson nevezhető igényes zenének, ugye (engem nem igazán mozgat meg a metál). “Na ja, szerettem Mansont, 15 évesen: HIM, Manson, Rammstein, aztán jött az underground, ez volt a beugró” – tucatszor hallottam már ezt a mondatot. Fura, hogy ez nálam kimaradt.
Ma sem vonz különösebben se a jelenség, se a zene: sőt, igazából taszít a stílus és a körülötte pulzáló műbalhészag (plusz kissé szalonképtelennek tartom Charles Manson szellemét akár csak verbálisan is megidézni, de mondjuk én túlérzékeny vagyok, horogkeresztes hellokittyt se tűznék a kulcstartómra). Ezzel együtt komolyabban felháborodni se tudtam soha: ha valakinek ez mond valamit, közvetít üzenetet és örömet okoz, ám legyen. Az emberiség nem ezért fog kipusztulni (mellesleg pont tegnap vetítette a Duna TV a Kóla, puska, sültkrumplit, amiben Manson papa is nyilatkozik, lévén Amerika viccesmód őt tette felelőssé a Columbine-beli mészárlásért… amitől én, nem mellesleg, ötszáz méterre tanultam akkoriban – engem azért nem vettek elő).
Szóval most itt van ez a Győri Egyházmegye, akik közelről sem olyan toleránsak, mint én vagyok – sőt, kicsit sem azok, de hát végeredményben ez a dolguk. Ki tiltakozzon, ha nem ők? És mit csinálnának, ha nem tiltakoznának? Legalább a katolikus egyház működjön rendeltetésszerűen, ha már a politikai pártok szerepet cseréltek.
Kik, ha nem ők? És mikor, ha nem most?
Az apróbetűs rész persze remek reklám Mansonéknak:
Sajnálattal és őszinte megrökönyödéssel vettük tudomásul, hogy többszöri jelzésünk ellenére Sopron Megyei Jogú Városban megvalósulhat egy köztudomásúan keresztényellenes zenekar fellépése, jóllehet ez alkalmat ad a keresztények elleni gyűlöletkeltésre és az egyház, valamint szentségei gyalázására. Ezért fordulunk minden jószándékú keresztény testvérünkhöz, hogy imádsággal és böjt felajánlásával könyörögjenek a gyűlöletkeltőkért és megtévesztett testvéreinkért.
Győri Egyházmegye
Bónuszként előadás is várható a beszédes Isten szereti Marilyn Mansont? címmel, amit kerekasztalbeszélgetés követ, melynek keretében megvitatják az egybegyűltek, sátánista-e a zenekar, és ha igen, vajon mennyire veszélyes ez a társadalomra nézve. Bizonyára marhára az, amikor minden tizenöt másodpercben éhen hal egy ember, és egyébként is rohad a világ pélója, ráadásul 80 forinttal drágább lett a Rauch Ice Tea az ÁFA-boostnak köszönhetően.
- röntgen-kép az agyamról éjfél után (én kérek elnézést) -
Vigyázat: elvont, létidegen, önmarcangoló teológiai-filozófiai-pszichológiai-szociológiai-okfejtés lett belőle, pedig csak elbambultam!
Furán működik az ember, állandó kifogásokat és mentségeket keres én-határai definiálásához, ha pedig a sok freudi egó-védelmi mechanizmus befuccsol, jön az önutálat és a szenvedés. Mert macerás dolog a fizikai síkon működni, anyaggal azonosulva és húsba zártan – érthető tehát, hogy a legelemibb, “ki vagyok és mit csinálok?” kérdést feldobó gép időről időre lefagy és szétesik.
Természetből fakadóan spirituális lény vagyok: nem járok templomba, nem olvasok ezoterikus magazinokat és nem lehet találkozni velem nőknek szóló előadások első soraiban sem. Viszont születéstől fogva és verbalizációtól függetlenül, gyárilag tudom, hogy nem az vagyok, amit megeszek és kiszarok – és mégis nehéz zsigeri szinten, intellektualizáció nélkül elfogadni, hogy még csak az sem, amit saját teremtő erőmmel szellemi szinten létrehozok és alkotok. Ez a sanda spirituális gyanú, amit nem valami manapság divatos mestergurutól hallottam a PAX TV-n és nem is az Elixírben olvastam, ma még éppúgy megbénít, mint amikor Garnélával 15 éves korunkban a sulibüfében ülve rádöbbentünk, hogy a fizikai síkból kilépve nincs többé somlói galuska. Nem jó bizony ilyesmire gondolni, mert a hús a fizikális, az egó a szellemi szféra esszenciája.
Figyelem a többi ember viszonyát is ehhez a kérdéskörhöz, elvégre így vagy úgy, de mindenki igyekszik elfogadható, szerethető köntösbe csomagolni kicsiny kis önmagát legalább önmaga számára, még ha a felszínen önutáló is. Bizarr megoldásokat látok: a nagyzási hóbort, a megalománia és az elhivatottság érzete kivétel nélkül mindig kéz a kézben jár a kisebbségi komplexussal és a féktelen bizonyítási vággyal. Aki skatulyáz és magát a tömeg fölé emeli, általában bizonytalanabb és sebezhetőbb, mint a réti pitypang a szélben. Hiába racionalizál kellő intelligenciával és tevékenykedik az ösztönös őserő szintjén, még nem érzi, hogy a tudatosság és a tehetség is csak sokadlagos, lényegtelen külsőség ahhoz képest, ami az embert igazán emberré teszi. Ahogyan az elért eredmények, úgy a velünk született kvalitások is felszínes adalékok ahhoz viszonyítva, amik valójában vagyunk – és még ha nem is tudom, mik vagyunk, ez az egy egészen világos számomra kisiskolás korom óta.
A történet végén, a piramis tetején az elért eredménytől és megteremtett valóságtól sokkal lényegibb, meztelenebb dolognak kell lapulnia. Kár, hogy nem látható mindez: a Biblia szerint is arra pörögtek rá a népek, ha Jézus különleges képességekről tett tanúbizonyosságot – máskülönben képtelenek voltak hinni, imádni, csodálni. Borrá változtatni a vizet vagy feltámasztani egy halottat egy tehetség, adottság, de vajon – teológiai, elméleti szempontból kérdezem – ezek a képességek és ezeknek kinyilatkoztatása, megmutatása adták Jézus lényegét, vagy ezek csupán járulékos elemei voltak annak, aki és ami Jézus valójában volt? A kérdés relevanciáján pedig nem változtat a részletkérdés, hogy a Bibliát valós dokumentumként vagy elvont metaforaként kezeljük.
Metaforába ágyazva is megfogalmazhatnám kétszáz oldalban (benne van az 50 éves tervben, amúgy), de most laza és nyilvánvaló leszek, erre futja épp: ezen a síkon a saját tudásunkba, tehetségünkbe, elért eredményeinkbe ágyazott ego jelenti az egyetlen olyan viszonyítási pontot, amihez vissza-visszatérünk öndefiniáláskor, útmeghatározáskor. Ez a mérce olyan, mint a GPS: reménykedünk, hogy nem tévedünk el vele, de azért mégis sikerül, persze. Akárcsak Abigél, Niniel GPS-e, amivel Lipcsébe mentünk három éve, gyakran pont az egóból építkező elvrendszer küld minket olyan irányba, aminél az újratervezés is lényegesen biztonságosabb lett volna. Nem hiszem, hogy lehet 1500 százalékos fix meggyőződésünk kőtáblába vésve egy padlóba betonozva, és érdemes skatulyázgatni, észt osztani vagy – legfőképpen – ítélkezni. Elvek helyett egyedi esetek vannak, amire adott reakcióinkat, döntéseinket újra és újra felül kell vizsgálnunk.
Hányan hazudnak maguknak úgy a kedvező ego-definiálás mentén, hogy észre se veszik? A 9-től 17-es robotgép szabadságra vágyik és kötetlenség önkifejezésre, a saját kivülállásában tetszelgő avantgard életművész társadalmi elismertségről és anyagi biztonságról álmodik titokban, közben pedig – és bizony ezt elfogadni talán a legnehezebb – szép számmal akadnak, akik pont abban a számunkra elfogadhatatlan, kibírhatatlannak tűnő ketrecben érzik szabadnak magukat, ami minket vígan felemésztene.
Egy biztos: a pénz, a siker, a tehetség, a szépség, az intelligencia soha senkit nem tett jobb emberré – de még teljesebbé, boldogabbá sem. (Ha igen, akkor sem cél formájában, hanem csupán eszköz-szinten, időlegesen és mindössze egy dimenzióban.) A lényeg másban rejlik – de ezt a valamit megköti az egó, ami pont a hústól a leginkább elválaszthatatlan.
Nem szándékom ettem-ittam-aludtam-blogba fordulni, de ez a hét elképesztően sűrű volt: annyi időt töltöttem otthon, amit alvásra szántam, de 5-6 óránál az sem volt több. Az év egyik legsűrűbb hetét zárjuk, így hiányzásom az elmúlt napokban igazolt.
A keddet már ismertettem: agyament rohangászás a bürokrácia útvesztőiben, cuccaim valaki más tulajdonát képezik immár (továbbra se akarok trauma-terápiát nyitni az ügyben), aztán este pedig a Depeche Mode-koncert szinte már disztópikus élménye, majd meló éjszaka, ahogy kell.
A szerda még betegebb volt, azon ritka napok egyike, amikor valamiért három főszerkesztőnek is egyszerre jutott eszébe az én nevem. Nem bánom, mert legalább gondolnak rám, de mint tudjuk, én semmilyen munkára nem mondok nemet, így aztán garantált volt az aktív éjszakai program. Hogy a kép teljes legyen, idegenvezetői feladat is várt rám a délután: Irizék megérkeztek Németországból, és megígértem Ninielnek, hogy “megsétáltatom” őket a városban, amíg a meglepetés-szülinapi torta (amiből a végén fagyikrém lett véletlenül) elkészül. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy 300 méternél többet tettünk meg, amikor a nyár legmasszívabb zuhéja telibe talált bennünket. Egy darabig álldogáltunk egy fa alatt a PECSA mögött, de aztán rájöttünk, hogy így is-úgyis ronggyá ázunk, akkor legalább haladjunk is közben. Tagadhatatlanul volt egy romantikus aurája a történetnek, három feketeruhás alak csuromvizesen, térdig sárosan, hangos vihorászások közepette. A vacsora egyébként remekül sikerült, egyetlen bánatom, hogy nem tudtam beszállni a társas-partyba, pedig a kedvenc játékom került elő a fiókból (és az egyetlen, amit még véletlenül értek is, és már nyertem is benne: Carcassone). A kisszobában hozzáfogtam közben a melóhoz, mert hát a köteles az köteles, ez van – ráadásul szeretek úgy gondolni magamra, mint egy megbízható, vérprofi sürgősségi megoldásra, aki bármilyen terepen, bármikor bevethető. El voltam rá szánva, hogy akkor is dolgozni fogok, ha kell, amikor a többiek már alszanak, de fél kettő tájt kiderült, hogy Ninielnek még tanulnia kell a másnapi vizsgára, ergó zurück nach Hause, 923-as busszal – ahol még ellenőrrel is találkoztam (a keddi incidens után külön öröm ez nekem). Szerencsére a melóval három óra alatt megvoltam, így még szunyára is maradt idő.
A csütörtök perverz örömét az esti céges party jelentette, ahol teszteltem pár tucat koktélt, amiket vodkával tuningoltam a végén. A buli egyik highlightja Michael Jackson halálhíre volt (RIP, Michael!), amit jó szerkesztőként azonnal toltunk is felfele a világhálóra, ahogy kell. Sznobizmusom ide vagyoda, a csajokkal viszonylag hamar produkáltuk azt a szintet, ahol már nincs zenei ízlés, csak ritmusok vannak – ennek ellenére nálam a karaoke emberbarát megfontolásokból kimaradt, ergó nem is volt olyan vészes ez a berúgás… fél négykor már ágyban voltam. A másnap persze annál húzósabbra sikeredett, 11-re sikerült életet lehelnem magamba, de emberi formát a nap végéig nem öltöttem már. Látni kellett volna a csendes vegetációnak azt a formáját, ami a szerkesztőségben fogadott, amire aztán a némán aláhulló szürke eső persze rátett még egy lapáttal.
Most haza pályán lazulok férfiboxerben és kinyúlt fekete pólóban, nagyjából két hete tervezem rendbehozni a lábujjkörmeimet, de eddig még nem volt felesleges fél órám a projektre – meg egyébként is, sosem pörgetett fel túlzottan a trend és a szépségápolás, ha csak nem extrémdivatról van szó. Szóval, túléltem ezt a hetet is, most már csak bámulni akarok a fejemből kifele, mint egy jó zombi – amolyan zombivaddisznó, igen.
Azok után, hogy délelőtt eléggé brutális módon kiraboltak – nem akarok beszélni róla – és iratok, pénz etc. nélkül maradtam, szinte biztos voltam benne, hogy az esti Depeche Mode-koncert csak kurva jó lehet. Stílszerűen pofára estem, kegyetlen unalmas és vacak volt; most szívnám is a fogam, ha fizetnem kellett volna, de szerencsére ingyé’ vót. Így szopunk mi, egy egész napon át.
Voltak olyan mázlisták, akik legalább kényelmesen ülhettek
Soha nem mozogtam a mainstreamben, mindig undergroundjóska voltam, így aztán el sem tudtam képzelni az esemény előtt, hogy negyvenezer ember legyen kíváncsi egy darab koncertre (ami ennek ellenére színvonalas is lehet), ezt a számot ugyanis még egy komplett fesztiválon is túmaccsnaknak találtam volna. Emlékszem, 2001-ben az Aréna előtt hallgattuk a Depeche Mode-ot, és azon ájuldoztunk, hogy húúúú, majdnem teljesen tisztán hallani mindent kívülről is – aztán 2009-ben már “belülről” is unalmasnak rémlett ugyanez…vajon így múlik el a világ dicsősége?
Ahhoz képest, hogy mennyire készültem rá, elképesztően megbántam, hogy egyáltalán elmentem. Tömegnyomor, lökdösődés, tülekedés, durvulás, a magyar ember pedig – egyedülálló módon a nyugati civilizációban – a tánctér közepén is láncdohányzik, és senki nem szól rá. Remek dolog, amikor 30 percen át a nyakát szagolod valakinek, erre ő - két-három centire a másik embertől - frankón rágyújt, és természetesen hat percen belül apró, fekete lyukat éget a belső karodra, mert hát melletted áll, tőled két centire, midőn öt irányból lökdösik. Biztonsági őr persze ilyenkor sehol, hogy kirángassa a parasztját, az csak motozáskor van ott. A koncert 70 százalékában tehát tahó, paraszt tánctéri dohányzókat kerülgettem, és persze szorgalmasan szívtam a kibaszott füstjüket. No, de mit is várnánk egy olyan országtól, ahol a metrólépcsőn nem baloldalt, libasorban állnak az emberek, hanem jobbra-balra, ahogy esik, úgy puffan alapon, nehogy mozdulni tudjon, aki épp igyekszik valahová? Nem akarok vaskalapos, konzervatív csendőrnek tűnni, de rengeteget elárul egy társadalom állapotáról, hogy hogyan állnak az emberek egy metró mozgólépcsőjén – no, azok után, hogy tudjuk, nálunk mi a helyzet, egy percig se kéne meglepődni azon, hogy egy többtízezres eseményen, ahol a hasadban-hátadban-fenekedben is érzed valaki leheletét, minden harmadik ember vidáman rá mer gyújtani, és senki nincs, aki kiütni a kezéből a cigarettát. Németországban ez azért nem egészen így megy, és én sajnos hozzászoktam a színvonalas, tiszta, kulturált német rendezéshez. Az Amerika-seggnyalás meg végképp távol áll tőlem, mégis azt kell mondanom: ott még közterületen sem gyújthatsz rá, nem még a tömeg kellős közepén.
Hátul, ahol kevésbé sűrű a tömeg még mozogni is lehet
Az már kicsit komikumszámba ment, hogy volt, aki már 3-ra odament ezt élvezni – én ezt vak fanatizmusnak tartom, de persze nem vetem meg, mert én is keresztül mentem hasonló élményen, csak éppen nem a mainstream-vonal mentén. Tudom, hogy rengeteg energiát ad – és ez legitimmé teszi az élményt, akkor is, ha Dave Gahen-ék speciel soha nem tudták belőlem ezt a reakciót kiváltani. Szóval nincs ezzel gond, nekem viszont kemény napom volt az iratvesztésem és az egyéb melók körüli stressz miatt, így aztán csak 7 fele érhettem oda. Nem volt gond ezzel sem, kényelmesen eljutottam a harmadik sorig – ott viszont egy sor büdös, mosdatlan, lökdösödő, tülekedő, cigarettázó, sörlötyögtető emberrel találkoztam, akik egyáltalán nem voltak képesek kulturáltan viselkedni a dögmelegben, egymás leheletében fuldokolva. Sebaj, végignéztem szegény Zagarékat, akiket kevesen tudtak igazán értékelni az adott kontextusban; azt hiszem, elképesztően hálatlán dolog lehet előzenekarnak lenni, amikor minden percben ezrek sikoltoznak egy másik formációért, akik miatt tízezreket pakoltak le az asztalra, válság ide vagy oda. Jól teljesítettek mindenesetre a srácok, még élveztem is volna, ha levegőhöz jutottam volna a harmadik sorban a cigifüsttől (amit mellesleg a gorilla is tisztán látott, mégsem szólt rá egyik füstölgőre se, hogy bazmeg, ez balesetveszélyes és antiszociális, takarodjá’ kifele – Magyarország, bammeg).
Aztán jött a Depesmód. Vérprofin és tökéletesen. Ahogyan dvd-n látnánk. A második számnál viszont már nem bírtam a tülekedést, a lökdösődést és főként a cigifüstöt, ráadásul közben megittam egy kisüveg Royal vodkát, így táncolni vágytam picit, hátra mentem tehát. Gyönyörűen szólt – viszont elképesztően sterilen. Meglepett, hogy sehol egy bazmegmagadbudapest vagy bármi egyéb, ami azt sejtetné, hogy nem hologramokat látunk, amiket minden országban levetítenek, hanem hús vér emberekkel van dolgunk, akik némi antropomorf jeleggel is bírnak – és kommunikálnak a démosszal. De nem – semmi személyes jellege nem volt az egésznek. Próbáltam figyelni Dave-et, hogy tényleg igaz-e az überbennfentes infó, miszerint a híres betegség voltaképpen túladagolás volt, de persze nem láthattam olyan közelségből, hogy a herka hatásait fel tudjam mérni. Mindenesetre nem lepne meg: amilyen szintjén a népszerűségnek és vak fanatizmusnak ezek az emberek működnek, már teljesen bocsánatos dolog a hernyó. Pokolian fáj ilyenkor a szívem értük, mert annyi csodálatos dalt alkottak ők így… illetve főként még A. Wilder barátunnkal, ugye.
Aztán zuhogni kezdett az eső, és mindenki rohant fedezékbe - sokan szídták a banzájt, na
Idegen élmény volt – azért mentem, hogy ismerős arcokat lássak, de végig egyedül voltam. Szerettem volna barátokkal közösen bulizni, összenézni egy-egy kedvenc számnál - ehelyett csak lökdösődés és cigifüst ért, no meg persze a koncert közepétől a zuhogó eső. A Depeche Mode-ot meg kedvelem, de a DM-fandom jelensége évek óta ingerel és idegesít, együtt a mainstream hodályok spirituális magányával. Jól megbántam, hogy elmentem, pláne, mivel hazatérvén tengernyi meló várt… és mert… lássuk be, nem az én asztalom az ilyesmi… plusz rá kellett döbbennem arra is, hogy valószínűleg felületes emberi kapcsolatokba sem kéne kapaszkodnom már, mert ami elmúlt, az bizony elmúlt, és sajna – meg szerencsére – nem erőszak a disznótor. Mindenki legyen boldog a maga szép új világában, az univerzum meg szétesőben, amúgy is… lesz ez még így se!
Felhív reggel, és azt kérdezi, nem zavar-e, hogy kóstolgattak és lenézően beszéltek velem a srácok, öt idegen fickó. Mondom, nem különösebben, az ilyesmit fel se kell venni. Nem érti, felháborítónak tartja a hangnemet, bánja, hogy nem olvasott be nekik helyettem. Fura, de nekem eszembe se jutott: egy csupaférfi társaságban mindig előkerülnek a tarsolyból az egyszem lányra záporozó szexista megjegyzések, az lenne a meglepő, ha nem így történne. Ja, te nem tudod? Persze, mert botot adott a lábad közé a karma.
A csajozós dumákat és az évődéseket mindig is lazán kezeltem, de az egyszerű, alpári kóstolgatók sem tudnak mélyebben meghatni. Cinikus egykedvűséggel figyelem a klaviatúra mögül okoskodó névtelenjóskákat is, meg azokat, akikkel átlátszó módon a merő irigység mondat kisstílű ocsmányságokat.
Persze én se vagyok Teréz anya, van három ember a világegyetemben, akiket nemes egyszerűséggel azért utálok, mert lenéznek engem. Egyszerű és önös indok, de belátom és vállalom. Fura érzés ez, és szeretnék tőle megszabadulni, ezért az egyik – ma már távolivá vált és jelentéktelenné sikkadt – figura alakján keresztül most jól kiírom magamból a jelenséget, hátha az segít kihúzni a kígyó méregfogát: jó lenne ugyanis, ha a jövőben királynői önérzetem képes volna túljutni az ilyen kicsinyes részleteken, na.
Asshole – persze nem így anyakönyvezték - is egyike volt annak a típusnak, amelyikbe időről időre belefutok, talán mert annyira utálom őket: a Tom Cruise-karakter az Esőemberből; fiatal, ambíciózus, intellektuális és törtető. Mindig figyelem, ki az, aki a lúzerekkel is spannol, általában ők a jó emberek – nos, Asshole nem ilyen volt. Csak a maga kaliberével bratyizott, a többieket pedig – köztük engem is – látványosan ignorálta. Eleinte azt hittem, figyelmetlenségből nem köszön, aztán leesett, hogy az én köszönésemet se fogadja, azonkívül nem szívesen mutatkozik a társaságomban. Ez egyszerre szórakoztatott és dühített: szórakoztatott, mert így lehetett olyasmivel szopatni, hogy társaságban sörrel a kezemben széles mosollyal leültem mellé, aztán számoltam, hány percen belül tápászkodik fel kínosan (mielőtt hozzám kéne szólnia vagy mások látnák, hogy én beszélek vele)… és dühített, mert a természetes humanizmusomtól és igazságérzetemtől teljességgel idegen volt, hogy olyan ember nézzen le, akivel soha nem beszélgettem mélyebben, aki egyáltalán nem ismert engem semmilyen szinten, a külsőséget leszámítva. Ez utóbbi akkor is bosszantott volna, ha nem rólam van szó – de rólam volt, és így már önzőségből is bántott a dolog. Senki nem viselkedett még velem így addig – és azóta sem.
Rovarság
Nem utál, nem haragszik rám. Egyszerűen csak úgy viszonyul hozzám, mintha furcsa, ám ártalmatlan kis rovarkezdemény lennék. Az a fajta temetőbogár, aki mindenhol beeszi magát a márvány közé – vagy a kislégy, aki pár órácskára a nyári nagy melegben az ablak közé szorul. Bántani nem akar, mert ő érzékeny értelmiségi hosszú és bonyolult szavakkal elméjében, ezért inkább fagyos eleganciával néz keresztül rajtam. Kimért és korrekt, valahányszor a környezet kívánalma kontaktust forszíroz kettőnkre. Aztán tovább áll és örökre elfelejt, s csak én őrzöm magamban a rovarság emlékét még pár esztendeig.
Asshole teljesen analfabétának nézett engem, és látványosan meglepődött, amikor először látott olyat csinálni, ami neki nem ment. Elégtétel, hát persze – de miért kell ahhoz teljesítmény, hogy valaki megadja az alapvető, mindenkinek járó tiszteletet???
Emlékszem, ötödikben fogalmazást kellett írni arról, mire költeném a pénzem, ha kifogyhatatlan bukszám lenne. A kisiskolásan pontokba szedett gondolatok sorában szerepelt a mondat: “Támogatnám a különleges, tehetséges fiatalokat” – és akkor a tanár, akit példaképemnek tartottam, mert akkoriban még olyan tanáregyéniségek voltak, akikre fel lehetett nézni, odalépett hozzám, és megkérdezte: “De hát miért a tehetségeseket? Miért mindenki csak rájuk figyel? Mások nem érdemlik meg a támogatást? Az elesettek talán nem érnek semmit? A tehetség talán erény, nem pedig adottság?” – és akkor elszégyelltem magam. Azóta igyekszem mindenkinek megadni a tiszteletet, a figyelmet és a támogatást - Asshole, apparently, nem így gondolkodott.
Persze a történet alapja nyilvánvalóan a kémia, semmi más: vannak emberek, akik első blikkre vonzóak, és úgy beszélgetsz velük, mintha ezer éve ismernéd őket. Bármilyen szettingben összehaverkodtok, akkor is, ha évente egyszer egy másfélméteres börtönfalon keresztül lehet csak átkopogni egymásnak, és spanok maradtok akkor is, ha tíz évig nem találkoztok valamiért. És vannak emberek, akik egyszerűen illatra-szagra-tapintásra-látványra, minden zsigerükben taszítanak, pedig soha semmilyen kommunikáció nem volt köztünk. Túlértékelnénk saját jelentőségünket, ha azt mondanánk, utál minket, inkább csak kölcsönös ellenszenvről van szó, első látásra – amit ők nem tudnak intelligensen, nyitottan kezelni. Egyszerű kémia, nem kéne túllelkizni, nyilvánvalóan csak a komplexusos emberek… meg a sznobok, akik nem tudják, hogy büszkén tekint a búza az égre, amíg éretlen, de az érett búzakalász lehajtja fejét.
Szóval érdekes dolgok ezek. De nem, már ez a sztori se zavar – eltelt pár év, és kívülről látom a történetet.
Június 20., szombat reggel 5.02, megvolt az év vaskos égése is, eltévedtem a susnyásban, persze most meg a közlésvágytól égek. Szó szerint: világos ugyanis, hogy az ilyen sztorik publikus tálalásával magam alatt vágom a fát, de sajnos az íráskényszer mindig is erősebb volt bennem, mint a másokban élő pozitív vaddisznókép kialakítása feletti aggodalom. Lássuk hát a sztorit.
Itt az igazán király kóbászolni a viharban
Hát nem eltévedtem éjjel, egyedül valahol a Nagyréde-Tarján-Gyöngyös háromszögben, a pusztában, a susnyásban, ahol csak búza van meg szőlő, ember nuku, három óra gyaloglás után is csak egy mérges farkaskutyával találkozik az ember?! Az előzményeket hagyjuk – az külön könyveket ér-, a végkifejlet mindenesetre az iméntiekben ismertetett szitu volt. Azt természetesen láttam, merre van Kékes – nem lehet eltéveszteni – de az teljességgel bizonytalan volt, hol van ott út, és a susnyást kikerülve miként tudok egyenesen hegyiránt haladni. A nap is feljött, így legalább tudtam, merre van kelet, és ez segített belőni a Kékestől való pontos irányomat is - de ez még mindig kevés információ, nem találtam se utat, se földutat, csak a szántóföldet, ami tizenegynehány kilométeren keresztül nem épp szerencsés útvonal. Remek.
Aztán jött a korcs, kóbor, elvadult ábrázatú farkaskutya, aki el akarta kapni a sejhajomat, de én szilaj maradtam és csak álltam, néztem bele egynesen a szemébe. Látta, hogy nagyobb vagyok, eloldalgott – de alaposan rámjött a para a kaland után. Mit lehet ilyenkor tenni? Hogy teljes legyen a kép, a telefonomon se volt egy büdös kanyi se, alig pár órával telefonáltam el az utolsó filléreket, persze teljesen lényegtelen konverzációra. Jellemző. Legalább egy taxit tudnék hívni – igen, de hova? Jó reggelt, szeretnék rendelni egy taxit, ide a susnyásba, nem tudom, különben hol vagyok… – na ne. Találni kell egy behatárolható pontot legalább, aztán valami majd csak lesz.
A távolban álló fehér objektumot megközelítettem, de csak traktort láttam a drótkerítés mögött, ember sehol – reméltem, valami gyár vagy üzem lesz, ahol van porta, és megengedik, hogy taxit rendeljek. Naiv voltam, ez egy elhagyatott tanya - ó, fuck. Most gyalogolhatok keresztül a búzatáblákon öt-hat órán át, fájós lábbal, remek. Nem szeretnék összefutni megint a farkaskutyával, nem volt túl kedves ábrázata. Ráadásul sorra gyülekeznek a viharfelhők az égen, a levegő pedig gyanúsan fülledt. Még csak az kéne, hogy kitörjön a vihar és fejbe basszon egy villám, így is elég hülye vagyok gyárilag.
Segítsééég!
Mi marad ilyenkor? Ingyenes számot tudok csak hívni – persze jó gyerek voltam mindig, eddig ilyenre nem volt szükségem, így nem is tudtam semmi hasznos számot. Találomra beütöttem, hogy 112 – a hülye filmekben is mindig ez a segélykérő szám, talán itt is ez lesz az. Az is volt. A fickó a vonal végén nyilván komplett marhának nézett, amikor igen frappánsan előadtam magam:
- Eltévedtem.
- Hol?
- Nem tudom pontosan – ha tudnám, nem hívnálak, tettem hozzá magamban. - Nagyréde-Gyöngyöstarján körül. Esetleg Gyöngyöspata. Ebben az irányban. Kékestől nyugatra. Nincs itt semmi, csak búza és szőlő, az utat nem látni – most adtam volna elő, hogy az épületre Borhy-tanya van kiírva, ha ez segít, kéne egy térkép és akkor tudna nekem taxit hívni, amit otthon kifizetnék, mert egy büdös vas sincs nálam. A fickó viszont megelőzött.
- Rendben. Kapcsolom a gyöngyösi rendőrkapitányságot – és már ki is csörgött.
- Tessék, rendőrség – kurvajó, még csak ez kellett. Előadtam megint, a rendőr:
- Miért kellett elindulni, Illés József már keresi magát.
- Őt nem ismerem, de… – megszakított. Ezek szerint mások is eltévedtek? Nem rossz. Remélem, nem darabolós gyilkos az illető.
- Jó, maradjon ott, ahol van, küldök egy kollégát. Húsz perc múlva ott lesz. Integessen neki kézzel-lábbal, ha meglátja – mondjuk nagy para nincs, tizenöt kilométeres körzeten belül egy lélek sincs itt.
Leültem tehát a Borhy-tanya felirat alá, mint egy csöves, és vártam a rendőrautót. Közben a távolban villámlott. Király, én vagyok itt a legmagasabb objektum, persze. Felkészítettem magam lélekben, hogy a policeman irgalmatlanul le fog cseszni bizonyára, és nyilván igaza is lesz. Én marha.
És valóban. A kék-fehér kocsi húsz perc múlva ott volt. Bűnbánó arccal nyitottam ki az autó ajtaját. Egy fiatal, huszonévesforma zsaru ült bent:
- Ugorj csak be – mondta meglepően kedvesen. Nocsak. Azt hittem, jön majd az irgumburgum, hogy a rendőrautó nem taxi. A figura azonban szinte atyaian bánt velem – még szerencse, hogy nem nézek ki többnek 16-nál, simán azt hitte, valami kis hülye vagyok, ami csak annyiban tér el a valóságtól, hogy már nagy hülye vagyok. Vén marha. Fel voltam készülve arra is, hogy megkérdezi, mit ittam, és el is terveztem, hogy két Borsodi Bivalyt fogok bevallani (egyébként három volt, plusz két sima sör). Ennek viszont már száz éve, nem hozott igazi részegséget, csak némi ittasságot, de én persze józanul is bármikor elkavarok akár a saját erkélyemen is. Nyilván túl gyakran gyantázom a bajszomat. A rendőr azonban nem kérdezte meg, mit fogyasztottam – kedves volt tőle. Az irataimat sem kérte el – igaz, nem is lett volna neki mit odaadnom, kirándulni a pusztába nem az összes papírjával jár az ember, még táskát se hoztam. Árpinál volt a hűtőtáska az elemózsiával, mikor elindultunk.
Egészen a kapuig hozott, aztán (bemondásra) felírta az adataimat. Nem jegyzőkönyvbe, csak egy sima jegyzettömbe – erre számítottam, nyilván, persze, adja magát, de akkor is rém ciki volt bediktálni a születési dátumomat. Legalább egy tizessel kevesebbet várt, a végén azt se tudta, hogy köszönjön el, szegény. Én meg bűnbánó arcot vágtam és elnézést kértem – vááá, ekkora szopítót, még most sem hiszem el ezt a kínos történetet.
Összességében véve meglepett a rendőrség pozitív hozzállása, és hogy még leszídva se lettem. “Persze ezért fizetek annyi adót, hogy ott legyenek, amikor szükség van rájuk” – mondtam magamnak a liftben, mintegy vigasztalásként, no meg hogy bűntudatomat és szégyenérzetemet oszlassam kicsit. Mégiscsak jófejek a zsaruk: legalább kicsit visszaállt a világ rendjébe vetett hitem (if any). Meg aztán, újabb dolgot tudtam meg magamról: bármennyire is ciki a sztori rám nézve, csak nem bírom ki, hogy ne írjam meg a végén. (Azt hiszem, a hobbiíróknál merő közléskényszer dolgozik ilyenkor, míg nálam ez A Történet Sajátos Varázsával egészül ki. Valószínűleg ezért nem kecskepásztor vagy porszívóügynek akartam lenni már kisiskolás koromban sem.)
Cilike és bridzsitdzsónsz együttvéve hozzám képest kutyafüle.
Döbbentem fedezem fel napról napra Tanácsadó rovatunk pályaválasztási felületének böngészésekor – már kész mentálhigiénés szakértővé avanzsáltam, – hogy manapság valamiért minden második tini újságíró akar lenni. Úgy látszik, ez az új divatszakma: aki semmire se jó, ezt még simán csinálhatja, warum nicht? És mérget vennék rá, hogy az amerikai tinifilmek csak rontanak a helyzeten.
Nem vagyok sajnos túl tájékozott film-ügyben, ezért előre bocsátom, bizonyára tucatnyi hasonló mozi létezik még: nekem egyelőre ezek jutottak eszembe arról, miként ábrázolja Hollywood a zsurnaliszták életét.
Egy hónap, egy cikk - főállásban sok pénzért
Never Been Kissed, 1999
A romantikus komédia főhőse Josie Geller, alias Drew Barrymore 25 éves copy editor - nálunk ilyen munkakör eleve nincs, egyébként annyit tesz, hogy nem saját cikkeket ír, hanem másét javítgatja (nem világos, ez miben más, mint az olvasószerkesztő vagy a korrektor, de egy valamirevaló amcsi lapnál mindhárom van, míg nálunk a tendencia kicsit más: rendszerint egy ember végzi három ember munkáját, nem pedig fordítva). Mivel marhára fentagyú munkaerőről van szó, a főnök hosszas mérlegelés és több tucat míting után azzal bízza meg, hogy pikáns tinisztorit göngyölítsen fel a lap számára. Ha Josie magyar skríbler lenne, kapna két órát a munkaidő lejárta után, hogy összeollózzon valamit a netről, saját fantáziája segítségével, amit aztán valami ciki celeb neve majd csak elad. De Amerikában? Josie pár hónapra egy középiskolába vonul, hogy testközelből érzékelhesse a tiniélet fonákságait, amolyan ipari kémként. Azt nem tudjuk, közben ki dolgozik helyette, és miért éri meg egy lapnak heti egy berúgtunk-a-futballpályán-jellegű tinisztoriért egy szalmaszálat is keresztbe tenni, de tény, hogy Josie a végére szupersikeres, őrültmenő és übergazdag nagybetűs Újságíró lesz, mivel képes volt egy darab cikket úgy összehozni másfél hónap alatt, hogy közben hatan dolgoztak a keze alá. A végén még egy Pulitzert is kiutalnak neki, mint az év zsenijének.
Olyan magazinnál dolgozik, ahol a relaunchot egy 13 éves kiscsaj röhögve levezényli, és milliomos lesz belőle
13 Going on 30, 2004
A szokásos szetting, a 13 éves Jenna Rinkből hirtelen 30 éves Jenna Rink lesz (Jennifer Garner), aki tinikora kedvenc magazinjának, a Poise-nak dolgozik. Persze 30 évesen kibaszott gazdag és őrült menő, saját lakás és kocsi, nagyon fancy partyk minden este, no meg csupa Armani meg Gucci-cucc – mindezt szerkesztői fizetéséből, persze. Jenna az atyaúristen a magazinnál, de persze csak napi 4 órát dolgozik, a hátralévő időben shoppingol és koktélozik, meg az arcát vasalja. A melója olyan komoly kvalitásokat kíván, hogy 13 éves önmaga lazán levezényli a magazin relaunchot, csak közben – hogy azért bonyodalom is legyen-, kolléganője átcsusszan a konkurenciához és átpasszolja nekik a 13 éves Jenna korszakalkotó ötleteit. A végén persze nem a termékközpontú gondolkozás győz, hanem Jenna naiv, tiszta, gyermeki gondolatai és lelkesedése diadalmaskodik a szerkesztőségben, így a magazin már egy hét múlva régi fényében tündököl, Jenna pedig attól fogva atyaúristen lesz a kiadónál.
Nem Jut Eszembe a Film Címe, ????
Csávó egy nap rájön, hogy az igazi szülei nem az igazi szülei, hanem valójában két kéteshírű pornós figura leszármazottja, akik médiacéget alapítottak és a világ egyik legnagyobb magazinját adják ki, óriási sikerrel. Midőn a szülők meghalnak, csávó örököl mindent, és persze – 16 éves, nulla tudással – tulajdonos-főszerkesztő lesz. Onnantól fogva dől hozzá a lé, sorra veszi a luxusautókat és beszól a csökött elméjű matektanárnak, egészen addig, amíg a konkurencia meg nem leckézteti. Csávó a végén észhez tér, és zseniális, őszinte, gyermeki lelkesedéséből fakadó relaunch-ötleteivel megmenti a médiacéget és újra piacvezető pozícióba vágja a magazint.
Vezető újságíróként úgy adja le az interjút, ahogy az a magnón állt
Bridget Jones – The Edge of Reason, 2004
A film még csak istenes a kedvesen csetlő-botló Bridget-figurával, de a könyvtől minden jóérzésű kultúrembernek kinyílik a zsebében a svájci bicska. Bridget Jones egy sötét, agyhalott szőke újságírólány, aki soha egy könyvet nem vett a kezébe, a közélethez annyit konyít, hogy egyes országokban polgárháború dúl és akkor a nők kevesebbet shoppingolnak, interjút pedig úgy ad le, ahogy azt magnóról lejegyzetelte, nyiszte utómunka és szerkesztés. A szakmaiság csúcsa számára az, hogy végigpotyázgat pár stájt az ingyenpia miatt – ezt persze én is szoktam, lássuk be, múlt héten nem is rendeltem ebédet - ennek ellenére mégis 30 évesen önálló lakása és kocsija van, flancos síparadicsomokban parádézik és a trópusokra jár nyaralni. A legviccesebb pedig: a végén amolyan trendszetter lesz belőle, és a társadalom elismert tagjaként tartják számon, mint menő zsurnaliszta meg médiacsászár.
Confessions of a Shopaholic, 2009
Azért lett újságíró, hogy minden héten vehessen magának egy 1000 dolláros sálat
A doktorszöszi-bukéjú történetben adott Rebecca Bloomwood hivatásos hülye picsa, aki havonta félmillát elshoppingol, ezért jól fizető állás kell, ahol nem baj, ha semmihez se ért: az írott sajtó szinte adja magát, kézenfekvő választás ez, ugye. Ha Magyarországon választja ezt a pályát, egyértelmű, hogy innentől se ideje, se pénze nem lesz boltkóroskodni, de az Atlanti-óceán túlsó partján másképp mennek a dolgok: Rebecca milliókat kúr el sálakra és cipőkre újságírói fizetéséből, miközben cserében csak heti egy cikket kell szállítania, amit két asszisztens és egy sármos chippendale segít neki összehozni. Nem győz az ember irigykedni, ugye.
És a mindenkori aduász
Tegyük még mindehhez hozzá az-öt-perc-múlva-felrobban-a-föld-de-bruce-willis-megmenti-típusú katasztrófafilmek fitos orrú újságírónőjét – nő utótag kötelező – aki minden percben legalább kétszer elmondja: “De az embereknek joguk van tudni!”, mire a polgármester feldúltan tiltakozik: “Nem szivároghat ki semmilyen információ, a választások előtt ez katasztrofális következményekkel járna!”, ennek ellenére Szőke Fitos csak eleget tesz az infotainment műfaj kötelességeinek és tudatja a világgal, hogy végveszély van, majd két robbanás közt összejön Bruce Willis-szel, aki már kiszállt, de a kisfia emléke miatt azért megmentette még egyszer a világot a szőke újságírónővel az oldalán.
Mindezek fényében ne csodálkozzunk, hogy ott tart a média, ahol!
Van a Fix TV-n egy ifjú riporter, akinek késő esti műsoraiba sikerül néha belefutnom. Mivel általában csak a beszélgetés felétől kapcsolódom be, a szépen artikuláló, jól fésült fiatalember nevét sem tudom, csak azt, hogy egy kérdést minden második női vendégének feltesz, legyen az Balaton szépe, jósnő vagy énekeslány, és mindig ugyanabban a verbális köntösben terjeszti elő a gondolatot:
- Világjelenség, hogy manapság a nők igen későn, többnyire harminc felett vállalnak csak gyereket. Te mégis igen korán, már huszoniksz évesen anya lettél. Ez tudatos döntés volt részedről? – itt általában megáll, nyilván rádöbben, hogy a kérdés nem csak túl direkt, de egyben nehezen definiálható is, így helyesbít: – Úgy értem, hogy történt ez nálatok pontosan, szándékosan vállaltál gyereket, vagy csak így alakult, megbántad-e, nem féltél attól, hogy így valamiről lemaradsz a pályádon?
A megkérdezett ifianyák pedig kivétel nélkül mind nevetnek, majd közlik, hogy egyszerűen így alakult az életük, nem tervezgettek túlzottan előre, ezt dobta a pakli és kész, ezért aztán élik az életüket és nem azon morfondíroznak, hogyan lett volna másként. Vicces lenne, ha az egyik hölgyvendég egyszer fellázadna, és a következőt válaszolná:
- Igen, kedves Gábor/Istán/Nándor. Hat évesen döntöttem el, hogy a huszonkettedik születésnapom után két nappal elhagyom a fogamzásgátló tabletta szedését, ezért huszonegy évesen és nyolc naposan már magzatvédő vitamint szedtem és pontról pontra tájékozódtam a kisgyerekes anyukákat érintő felsőoktatási programokról, majd részletes genetikai vizsgálatra mentünk a férjemmel, ahol a legújabb technológiák segítségével jó előre felmértünk a gyermekáldás lehetőségének pontos paramétereit.
A fickót mindenesetre nem értem: amellett, hogy nem un meg egy kérdést minden este feltenni, az sem vili, miféle fekete-fehér séma mozog az agyában: mintha kétféle női típus lenne, az egyik szándékoltan és előre eltervezett módon fiatalon szül, mert a befogadó-önfeláldozó női archetípus mintapéldánya, míg a másik meg fondorlatos, ravasz és önző módon negyvenegynehány éves koráig vár az anyasággal, és addig törtet és férfiakat döngöl a betonba napi nyolc órában.
Mintha ez így működne, és nem egyedi emberi esetek léteznének, mintha a családalapítást lehetetlen lenne úgy levezényelni, hogy az ember lánya – netán fia – ne találkozzon elvárásokkal és őrületes nyomással bármelyik oldalról is. Elvégre a fiatal anyuka nyilván felelőtlen és még nem tombolta ki magát, az érettebb mutterek meg bizonyára önző könyöklőgépek, nyugati kultúránk áldozatai.
Az ő ködös képük mellett azonban ott áll a Szépségkirálynő, az Énekesnő és a Jósnő, műsorunk vendégei, akik pont a megfelelő időben, huszonhárom évesen, hét hónaposan és tizenkét naposan döntöttek-határoztak-kérvényeztek úgy, hogy engednek az utódlásért felelős női hormonok követelésének, és lám, mégis szépek, szexik és sikeresek, és még a Fix TV zseniális késő esti műsorába is meghívták őket. Ez igen, tessék példát venni róluk, mindenki más - a maradék hatmillió állampolgár meg, akinek kettessel kezdődik a személyi száma, szégyellje magát, amiért tizenhat vagy negyvenkét évesen szült, netán gyermektelen maradt!
Protected: Székletdarabkák a ventillátorban
Szeretek egyedül lenni. Nem érzem, hogy ettől egy fikarcnyival is rosszabb ember lennék, mint azok, akik a nap 24 órájában társaságra vágynak, mégis hetente többször érzek borzalmas lelkifurdalást miatta. Mit tehetünk, ha van egy régi jó barát, akit születésünktől ismerünk, és ő napi kontaktot vár, míg én megelégednék a heti eszmecserével? Leszívja az energiáimat, pedig nem tehet róla.
Szeretem a társaságot is, persze - ez például remek hétvége volt <3
Naponta van kb. 4 óra, amit nem munkával vagy alvással töltök – beleértve a tömegközlekedést is – és állandó konfliktust jelent számomra, hogyan tartsam a kapcsolatot a családommal és egyéb szeretteimmel. Próbálom igazságosan és okosan beosztani az időt, de valaki mindig megsértődik, amiért kisebb szeletet kap belőlem, és még arra is hosszú ideig kell várnia.
A maradék időt szeretem egyedül tölteni. Mert jó olvasni, írni, csendben nézni ki a fejemből, bámulni a tévét, felfedezni egy filmet, sétálni egyet, hogy kitisztuljon a fejem. Fontos számomra, hogy a magam örömére is írhassak, és megőrülök, ha nem mehetek ki a természetbe. Olyan nagy bűn ez?
És akkor ott van Régi Jóbarát – a továbbiakban RJB – akinek sokkal több ideje jut mindenre jelen életszakaszában, de ő egyáltalán nem élvezi ezt a szabadságot. Magányos, bolyong, szenved, elveszett. Szüksége van rám. Próbálok odafigyelni rá és időt tölteni vele, de sajnos alapvető különbség van kettőnk között: ő csak akkor nyugodt (öt teljes percen át), ha lelke minden apró rezdülése külső megerősítést nyer, én pedig csak kevesekkel akarom megosztani a tényleges problémáimat, és azt is csak a megfelelő időben és helyen. Ő boncolgat és elemezget, én pedig csak úgy vagyok, hagyom, hogy a dolgok haladjanak a maguk útján és figyelem az embereket. Ő beszél, én hallgatok.
Into Her Web - kép a hobbikertből
Nem tudok segíteni neki, viszont érzem azt, hogy teljesen leszívja az energiámat, megfojt és kiürít. Így aztán menekülök, mert nincs erőm határozottabban és agresszívebben fellépni a helyzet ellen: finoman ugyanis már próbáltam tudatni vele “a dolgokat”. Nem megy. Intellektuálisan érti, érzelmileg nem is kapizsgálja. Tudom, hogy sokkal keményebbnek kellene lennem, de nincs szívem hozzá.
Ha megkérdezi, mit csinálok, és én azt mondom, olvasok, ő ezt nem érti meg. Azt hiszi, azért olvasok, mert unatkozom, ergó természetesnek veszi, hogy felkereshet. Nem érti, hogy nekem szükségem van az olvasással töltött időre (pláne a Bravo OTTO élő közvetítése után), hiszen ő nem olvas. Még az én blogomat se, pedig állítólag azért érdekli, mi van velem. Illetve bennem – elvégre a lehető legritkábban szoktam ettem-ittam-szartam bejegyzéseket produkálni ezen a felületen. Aztán szeretek riportműsorokat és dokumentumfilmeket nézni a tévében – szakmai szempontból elemzem és kritizálom őket. Vele ilyesmit nem lehet: hiába szólok neki, hogy nyolcig X műsort nézem, ő átjön, a produkció viszont untatja és persze átbeszéli az egészet. Nem tudja, hogy nekem kell a lelki egyensúlyomhoz a bizonyos időközönkénti vizuális agytágulás, amit ő nem is ismer. Kirándulni se szokott, nem érdekli a természet – nekem pedig a szabad levegő az egyik legfontosabb életelemem.
Mindezek ellenére szeretem őt, nagyon jólelkű ember. Nem akarok fájdalmat okozni neki, de a finom sejtetéssel semmire sem megyek, újra és újra ugyanott lyukadunk ki, az ember nem tudja átugrani saját árnyékát. Egyikünk sem tud más lenni: én passzív nyugit akarok, ő aktív lelki támaszt, a kompromisszum ideig-óráig megy csak. Marad a menekülés, és az, ahogy összerezzenek, valahányszor megcsörren a telefon: tízből kilencszer ő az, és megsértődik, ha a Pannon “5 perc után ingyenes” akcióját nincs időm kihasználni két órás önmaga farkába harapó, ugyanazokat a visszatérő elemeket tartalmazó beszélgetés formájában.
Miért is nem mondhatjuk azt a Régi Jóbarátoknak, hogy “figyelj, szerintem nem biztos, hogy mi összeillünk, nem tarthatnánk egy kis szünetet? Összezavarodtam”. De sajnos nem lehet, mert az elmúlt évtizedek kötelezik az embert. Ez van.
Mit csináljak?
Valamiért divat lett mostanában az antisztárság. A jelenség nyilván összefügg a bulvárszféra túlzott celebkultuszával, ami minden jóérzésű kultúremberből ellenérzéseket vált ki. A történet idáig érthető, de vajon hol jön el az a pont, amikor az antisztárok elszaporodnak? A hét szaftos “Kölcsey-Gyurkó Levente kontra Medveczky Ilona” botránya után elgondolkoztam, hogyan vált életünk részévé a celebkultusz és ennek logikus aftermathjeként az antisztárok kontrasztja is.
Az anticeleb Manson Hollywood összes díváját végigdugta, Dita Von Teese se két percig volt a neje
Kultúra és ellenkultúra: a celebség anticelebséget szül
Ahol egy “kultúra” – ebben az esetben persze csak idézőjelesen - megjelenik, ott általában ellenkultúra is kialakul. Ha a celebek – beleértve persze az újmédia-celebség ificsapatát is - veszik át az uralmat a bulvárban és a nembulvár műfajokban egyaránt, adja magát, hogy előbb-utóbb jönnek azok, akiknek kifordul a gyomra a “szaftos sztárpletyiktől”. Tulajdonképpen csak idő kérdése volt, egy világjelenség lenyomataként mikor érkeznek meg hozzánk is a megmondóemberek, azaz az anticelebek. Legalábbis az anticeleb-wannabe-k, akik mélyen elítélik a sztárvilág felületes hívságait és talmi csillogását…
A “normál renitensekkel” és mezei lázadókkal most nem foglalkozunk, elsősorban azok érdekelnek minket, akik kimodottan a huszadik század végén-huszonegyedik század elején kialakult celeb-kultuszra reagáltak a médiában, és maguk is a gépezet – a húsipar – részévé váltak ezáltal.
A magyar celeb-fétis késett: később jöttek az anticelebek is
Nemzetközi viszonylatban Marilyn Manson volt az egyik első fecske, a sokkrocker “Amerika élő lelkiismeretének” nevezte magát, voltak idők, amikor a naivabbak még el is hitték, hogy a “feketebárány” tényleg értéket közvetít. Aztán persze a gyermekebb lelkűek számára is világossá vált, hogy MM egy kreatív üzletember, aki Hollywoodban azokkal bizniszel, akiket a nagy nyilvánosság előtt egrecíroztat. Később aztán jöttek a további anticelebek: a bulvárblogger Perez Hilton meg a többiek.
Magyarországon késett a celeb-kultusz, 1999-ben, amikor Mansont már kitiltották Coloradóból, mondván ő a felelős a Columbine High School-béli diákmészárlásért, akkor nálunk még a tévéműsorok a szocio-korszakukat élték. A frissen indult országos kereskedelmi csatornák műsoraikat hétköznapi emberek sztorijaival adták el, a bulvárlapok csúnya gyilkosságokról és gyerekelhelyezési perekről cikkeztek, a főzőműsorokban szakácsok főztek, a reality-showkat az utca emberével is el lehetett adni.
A magyar változat munkatársai egyelőre nem tudnak megélni az anticelebségből
Jakab Ivánnak nem jött össze az anticelebség
A magyar változat munkatársai közül az egyik úttörő Jakab Iván volt, egy 33 éves ex-intézetis roma srác, akit folyamatos botrány-ügyei miatt kizártak a bukott Bár 2.0-ból is. A fickóval volt “szerencsém” beszélgetni is munkaköri kötelességként, ugye, és ő nyíltan fel is vállalta, szeretne abból megélni, hogy “antisztár” és megmondóember. Nem jött össze neki, azóta se hallottunk róla érdemben (bár a youtube-on feltűnt pár vérciki Jakab Iván-videó).
Egy év se telt el, és itt az új trónkövetelő. A fiatalembert úgy hívják, Kölcsey-Gyurkó Levente, 21 éves, és azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy rongyosra anyázta Medveczky Ilonát az Áll az alku című műsorban, majd többtucat showban, ahová az ügy kapcsán hívták meg.
A srác úgy véli, a média nem közvetít értéket (kliseszótár 72. oldal), de amikor Hajdú Péter megkérdezte tőle a mai Esti Frizbiben, hogy fel tud-e sorolni három Mikszáth-regényt, egyet sem sikerült neki. Kifejtette, hogy a bulvár feladata nem a szórakoztatás, hanem az értékek közvetítése kellene, hogy legyen (huszonegy évesen?! bazz, én utoljára nyolcadikban képzeltem ezt, akkor viszont fölöttébb radikálisan), és a Képírók című éjjeli elvontság főműsoridőben bezzeg milliókat szegezne a képernyő elé, és bi’on’ lenyomná még a Győzike-showt is. (Nos, ezek szerint az csak véletlen, hogy a kulturális/irodalmi/művészeti cikkeimet ötvenen olvassák, amiben viszont a “Robert Pattinson”, “szex”, “ingyen” és “botrány” szavak valamelyike szerepel, azt óránként kétezren. De mindegy is, mert innentől fogva sajnos nincs választása az embernek… igaz, azért lassan, de biztosan igyekszünk hozzácsepegtetni a dolgokhoz némi tényleges tartalmat is – nem könnyű. Levente, igazán hozhatnál az értelmesebb írásaimnak pár kattintást, mégha ettől még nem is fogalmazódik át automatikusan a termékkoncepció).
Huszonegy évesen hogy lehet valaki ennyire gyermeteg? Kenyér és cirkusz kell a népnek, Shakespeare idejében is otthagyták a nagy drámaíró (zömében másoktól kölcsönzött) darabjait, ha nem volt elég szaftos a szapiopi, és “átkapcsoltak” a szomszédba, ahol medveverés vagy kutyaviadal zajlott. Sajnos ez van; ha pedig évszázadok – sőt, évezredek – alatt nem változott a démosz és a közízlés, akkor nem pont a kereskedelmi televíziózás hozza meg a szellemi üdvözülést az emberi faj számára. Ma már legalább vannak alternatívák, annak tessék örülni. A magaskultúráért mindig “menni kellett”, sose jött házhoz – nem is feladata neki. (Más kérdés a bulvár pillanatnyi állapota és minősége – de magát az intézményt kritizálni olyan, mintha luxusprostikat akarnánk szociális munkásoknak átképezni.)
Kölcsey-Gyurkó Levente két és fél millát kaszált az Áll az alkuban
Kölcsey-Gyurkó Levente (igen, most adunk a Guglibótnak) azt is elmondta, hogy azért volt sikere az Áll az alku castingján, mert ő “önmagát adta”, minden póztól és allűrtől mentesen – szemben a többi jelölttel, akik szarrápózolták magukat és láthatóan filmsztárokat majmoltak, mert “nem merték vállalni önmagukat”. (Érdekes, mekkora keletje van egyébként manapság ennek az “önmagunkat adni” dumának, és az is megdöbbentő, mennyit tudnak a lilahajú, szegecses holdjárós, női fehérneműben grasszáló palik arról rinyálni, hogy BIZONY MÁR MEGINT BESZÓLT NEKIK a csúnya utca embere, pusztán azért, mert önmagát adta. Ááá, dögunalom és döghal-szag.)
Jó lenne okosat mondani, de én a celeb-anticeleb témakörrel is úgy vagyok, mint a kommunizmus-fasizmus kontraszttal: könyörgöm, egyik gázabb, mint a másik, ne kelljen már választani közülük! Egészséges lelkületű ember pedig nem produktum nélküli, tizenöt perc hírnévre gyúr, de nem is félművelt, tirpák módon köpköd mindenre, ami mozog… miközben észrevétlenül ő is részévé válik a gépezetnek, akárcsak ez a Kölcsey-Gyurkó Levente, aki most secperc alatt megjárta a Mokkát, a Reggelit, a Blikket, a Borsot, a Frizbit és az általa lehúzott “szégyenletes” bulvárszféra szinte valamennyi übersetét szegletét.
Tizennyolc ötvenkettőkor csak leslattyogtam szavazni, bár eredetileg nem állt szándékomban egyik szégyenletes lúzert sem támogatni az idén. Felderengett viszont, hogy a jelen helyzetben kicsit erősebbek lettek a kelleténél a szélsőségek, és azért mégis ciki lenne, ha csupa olyanok ülnének az EU Parlementben, akik amúgy EU-ellenesek. Úgyhogy már megint “jobb híján” szavaztam, mint legutóbb és legutóbb és legutóbb. Jó ideje nem ikszeltem már komolyabb meggyőződésből, de ahogy látom, a polgártársak javarésze inkább szavaz valami ellen, mint mellett. Elképesztő körülmények uralkodnak ebben az országban, aggódom.
Házunk mögötti plakát
Mellesleg, azt azért megnézném, Morvai Krisztina és Baló György miként élik meg egymás mellett politikai identitásukat (bár ahogy hallom, már külön költöztek). Nálunk is össze-vissza szavaz a család jobbra-balra, de azért ilyen durva kontrasztok nincsenek…
Mondtam már, hogy judgement day’s not coming soon enough? :)
22:50 Update – Lottóznom kéne, szinte atompontosan eltaláltam a számokat:
Az én tippem a következő volt: 12, 1, 0, 0, 5, 2, 0, 2. A Jobbik előretörése várható volt, Justin Sullivan is megmondta, hogy fos időszakban a szavazók drámaian jobbra tolódnak, ugye, ráadásul most a bal oldal segített is nekik maguk lejáratásával. Vona Gábor pártelnök szerint “a Jobbiktól senkinek nem kell félnie, akiknek viszont félnivalójuk van, azok jobb is, ha félnek” – ez igazán bizalomgerjesztően hangzik.
Dacból is (és egyébként is régen jelentkezett már kirándulós rovatunk)! Akár cigánygyerekek is potyoghatnak az égből, mi akkor is elindulunk, ha csak lehet… oké, a múltkori november rain-jellegű valami “kicsit” lankasztó volt a tónál, de tegnapelőtt legyőztük a felhőket és kisütött a Nap!
A nap flesse: az r’n'b-pop trendi egyvelegét visszafogott szexualitással tolmácsoló magyar énekesnő, a Bravo OTTO-jelölt Zséda pont olyan ortodox gót szerkóban lépett színpadra másfél órával ezelőtt a Westend tetején megrendezett, ingyenes megabulin, amilyet én is szerettem volna évekkel ezelőtt. Persze most is elfogadnám, ha az arcomba tolnák egy X-TRA-X leértékelésen.
Judgement day's not coming SOON ENOUGH!
Lett is pár tüllszoknyám, de ilyen durva Wave Gotik Treffen-Agrehallét idéző dresszt soha nem sikerült beszereznem vagy csináltatnom. Elképesztően eltalálta a stílust a H.P. dizájnere; igaz, az ajtót eltévesztették, mert WGT ugye múlt héten volt, méghozzá Lipcsében, nem a Westend tetején. Ráadásul ez a zseniális rendőrsapka az aggrotech-industrial military hangulatát ötvözi a tradicionális dark princess viselettel… Zséda, Zséda, legközelebb tolhatnál egy közös számot az Angelspittel vagy a London After Midnighttal!
Hiába, Ronan Harris is megmondta: Judgement day’s not coming, judgement day’s not coming SOON ENOUGH!
Mindig jókat derültem a társadalomkritikus kamupunk-dalszövegeken és a megmondó-blogokon, de most eljött az idő, hogy ráncba szedjem gondolataimat itt az éj magányában: Magyarország bizony olyan ország, ahol jobban jár az, aki munkanélküliként feketézik, mint az, aki adófizető állampolgárként funkcionál.
Aki napi 8-10 órát gályázik, kézhez kap átlagban havi 70-et vagy 100-at, míg aki segélyeken él, némi feketézéssel kétszer ennyi lóvéhoz juthat. Persze a fekete munka is szinte kötelező a keleti szettingben: az emberek nagy része képtelen akkora tőkét összekovácsolni, amiből vállalkozást építhet, elvégre a járulékokat akkor is fizeted, ha nincs fix bevételed; munkához, megrendeléshez jutni pedig nem épp egyszerű. Pláne pl. Heves megyében, ahol az emberek 60 százaléka ingázik, és persze szinte kivétel nélkül mindenki csalni kényszerül még ott is: 52 ezer Ft a 80 km-es havibérlet, így marad a diákbérlet a maga 90%-os kedvezményével, elvégre egy tanár tanítani vágyik (szégyellje magát, pedig kofának mehetne a falujában is), helyben nem kap munkát, 110 ezer Ft-ból meg nem fog tudni 52-t utazásra szánni. Eredmény? Kiégett adófizetők tartanak el milliókat, míg milliók kénytelenek feketézni, az viszont közös mindannyiukban, hogy ott csalnak muszájból, ahol tudnak – az életben maradásért.
Nézzünk egy nagyon is kézenfekvő, közeli és szubjektív példát, konkrétan az enyémet, mert zsebbenturkálás rulez. A munkanélküliséget szerencsére nem kellett tesztelnem, de nem igazán fáj a szívem az élményért, tekintve, hogy – jókora késéssel – a napokban érkezett meg a 45 nap passzív táppénze (munkaügyekben járatlanoknak a puska: a passzív táppénz a munkaviszony megszűnése után közvetlenül maximum 45 napig járó ellátás, orvosi igazolás ellenében). Viccesmód pont azért voksoltam a PT mellett, mert mindenki azt mondta, az több lesz, mint a munkanélüli segély… erre mennyi érkezett? 25 ezer forint – ha nem lennének egyéb bevételi forrásaim és szerető családi hátterem, valszeg királyosan megéltem volna másfél hónapon át ennyi pénzből, ugye.
Sebaj, gondolta Vaddisznó (és nagyot kortyolt a félédes debrői cuvée-ből), 45 nap után csak találok valamit, elvégre ifjú vagyok és különleges, legrosszabb esetben pedig ott a jövedelemkiesési biztosítás, ami azért mégis csak havi 90-et hoz a konyhára, elvégre fizettem rendesen mindig. Utóbbi már önmagában véve is elég arra, hogy az ember inkább otthon maradjon és ismerősei neve alatt bizniszeljen random kreatív melókkal, de persze itt is befigyelt egy autentikus kelet-európai szcenárió, ami miatt a biztosító felrúgta a szerződést a végén. Történt ugyanis, hogy a munkaerőkölcsönző cég, amelyen keresztül alkalmaztak minket (eleve milyen má’, hogy számos helyre csak úgy vesznek fel, ha kölcsönzőn keresztül szerződsz, hogy ők jobban járjanak – ocsmány egy biznisz a munkaerő-kölcsönzés intézménye), egy óriási sikkasztásos-adócsalásos botrány keretében pár névváltással egybekötve átruccant Romániába offshore-kodni, itthon pedig csődöt jelentett. (Érdemes rákeresni a kft-re a cégjegyzék.hu-n, nagyjából ötven különböző formában és címmel szerepelnek, irodáik azonban mind bezártak már, a gyöngyösi székhelyen még hat hónap fizetetlen bérleti díjat is hagytak maguk után a drágák). Nem igazán fog hiányozni a korrupt kölcsönzőcég - pláne, hogy persze négy utódvállalatot hagytak maguk után - miattuk azonban több ezer ember kényszerült másik kölcsönzőcéghez annó, minek köszönhetően nem teljesült a jövedelemkiesési biztosítás egyik alapfeltétele, a 12 hónap szünetmentes munkaviszony ugyanazon a helyen. Így aztán, hiába kaptam 3 éven át ugyanonnan a fizetést, papíron mégis két munkáltatóm lett, így buktam a havi 90-et a Humán Rent jóvoltából, ezúton is köszönöm nekik meleg szeretettel.
Más kérdés, hogy a 45 nap után szerencsére találtam állást, így alapjáraton szükségtelenné vált a biztosítás, viszont a döntés a bejelentett, fix meló mellett nem épp üzleti vénámat dicséri, hiszen azt már az elején is tudtam, hogy anyagilag jobban járok az fater-nevében-számlázós-külsős-munkákkal és a segéllyel, mint egy fix fizetéssel. De én a melót nem melóként, hanem kreatív megnyilvánulási lehetőségként tekintem, ergó sokkal fontosabb volt a lóvénál a tény, hogy valahol fejlődhetek, épülhetek, előre léphetek, részese lehetek valami nagy és közös projektnek, ahol naponta érzem, hogy szükség van rám.
Én azonban a kivételek közé tartozom: 90 százalék azért “dógozik”, mert muszáj, ergó nem fog 10-12 órákat lenyomni mondjuk 150-200 ezrekért, hiszen otthon, heti 5 óra munkával is megvan majdnem kereken ugyanennyi (segély, biztosítás, rokkant nyugdíj, családi pótlék, fekete melók és a többi). De még ha feleennyi lóvé fut is be a számlára otthon csücsülve, sincs nagy gond, hiszen feleannyi költség sincs, ha nem kell lakást bérelni, büfékben étkezni és éjjelnappalikban vásárolni. Ilyen helyzetben vajon hogy dönt az emberek nagy része? Marad a fenekén, adót meg fizessen a jó édes anyukája. És ezért tart ott az ország, ahol tart: nem éri meg legális, bejelentett munkát vállalni, vállalkozónak lenni meg tánc a borotvaélen, amire még a legnerészebbek sem feltétlenül képesek “vállalkozni”.
Hamarosan nyakunkba szakad a fesztiválszezon is, a nyár egyik sajátos velejárója. Egy évvel ezelőtt ilyenkor A Világ Legrosszabb Fesztiválján Csehországban még bőszen esküdöztünk Sárkával, hogy kizárt dolog, hogy valaha is újra sátrat, nagyszínpadot és eklektikus, mocskos csürhét akarunk látni… erre most – Isten bizony – egész belelkesedtem.
Trailer az egyik feszt-helyszínből
Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy ma már ritkán járok hobbiból fesztekre, és – hogy őszinte legyek – akkor se nagyon fizetek értük. Ha nincs presspass vagy vendéglista, nem megyek – kivéve persze, ha valami überizgalmas program ígérkezik, ami a hazai fesztiválokra az elmúlt években nem igazán volt jellemző. Persze a remény hal meg utoljára – addig is nézzük a listámat, hátha összefutok pár blogismerőssel valamelyiken.
Hazai fesztek
június 20-21., Contrast, Szurdök-völgy (whatever that may mean), vendéglista
Egy egészen izgalmas, új kezdeményezésről van szó: a bulit az LD50 és a Gyár közösen szervezi, és azért kapta a beszédes Contrast nevet, mert lesz ott bizony dark, goth, metal, industrial meg mellé drum’n'bass, ebm, psy, darkelectro meg minden, amit az LD és a Gyár közösen képvisel. Fellépők: Autumn Twilight, Dr. Melancholia feat. Lin (Wet Lips), Failotron, First Aid 4 Souls, Parasonic, Sense of Silence, Pornography, Servo.Hatred, Schyzzo.com DJS: Ankin, CosmO_O, Davina, Dorn, Gelka, Kraak, Krisztián, Liquid, Nex, NINth, Pilla, Pilu, Rini, Sis, -V.e.N.-, Zero. A flyer mindnesetre igencsak setétre sikeredett:
Nagyon orti flyer
...meg a főszereplő: a Balaton
július 9-12., BalatonSound, Zamárdi, presspass
Őszinte leszek: itt sem jártam még soha, de valamiért vonz: tó-mániás vagyok, imádok fürdeni és élek-halok a szabad levegőért, így amikor fesztivált kellett választani melóban, én természetesen a Soundra adtam le a voksot. Ráadásul lesz Kraftwerk és Röyksopp, ami nem rossz dolog, és azért mégiscsak testhezállóbb a maga módján, mint mondjuk Manson a VOLT-on, haha. Fellépők többek között: Moby, Kraftwerk, Underworld, Carl Cox, Erick Morillo, David Guetta (ez a lúzer kábé minden évben fellép ott, asszem, mi passzoljuk), Thievery Corporation, Röyksopp, Richie Hawtin, pár magyar underground act, akiket még mindig jobban ismerek, mint a fenti nevek nagy részét.
július 17-18., Camp of the Universe Depeche Mode Tábor, Velence, vendéglista
Tavaly óriási party volt, bizonyíték a beszámoló, a Velencei-tó meg aztán önmagában véve is abszolút úticél és top favorit (úristen, el se hiszem, hogy végre nyár van). A fellépők kábé a tavalyi évet idézik (Pornography, Black Celebration, Tripes, H2O…), de a fesztivál idén korábban lesz, mint tavaly… és a neve is aktuálisabb, amint azt a mellékelt ábra mutatja. Velencei-tóóóóó….!
Ez a flyer annyira új, straight from the organizers, hogy még sehol a neten nem találtam meg
Újabb tóparti-party: erről szól a nyaram
augusztus 6-8., Fekete Zaj, Sástó, vendéglista
- Folytatódik a “Fesztiválok az Isten háta mögött” rovat, a helyszín ezúttal az egyik régi, jól ismert Gyöngyös-környéki szetting, a Sástó (Mátrafüred fölött, egy kempingben). Azt hiszem, ide is elsősorban a tó-mániám visz, de azért a felhozatal se lesz rossz: csupa ismerős arc, és még a jó öreg Justin Sullivant is elhozzák nekünk a ködös Albionból, akivel milyen jót interjúztam a múltkor (és hogy kifelejtették a szórásból az anyagot, fuck ‘em). Teljes lista: Agregator, The Last Days of Jesus, Dharma, The Moon and the Nightspirit, Negura Bunget, Reason, Justin Sullivan, Scivias, October, Flop, Isten Háta Mögött, Harvester, Garden Of Eden, Solar Scream, Angertea, VHK, Aebsence, Yava, Autumn Twilight, Locust On The Saddle, Pozvakowski, Salvus, sunday fury, Land of Charon, Nulladik Változat, Ruse, the dethroners, Sollen, Haw, Shapat Terror, Dyas, OneHeadedMan, Variola, Dreamgrave, MZ/X, Viative, Vostok Room, Virrasztók, Sentio Ergo Sum, Neverland-, City of Moon (Opeth tribute), Boogieman Coming, Vágtázó Életerő, Pornography (The Cure tribute), Los Obudas.
Nyolc éve nem jártam Szigeten
augusztus 12-16. Sziget, Budapest, presspass
Mönni köll, dógozni – evvan, kérem. Idén mindenesetre legalább Sziget-jegyet is kapok: emlékszünk ugye, hogy tavaly én mentem AZ ÖSSZES Szigetes stájra, kivétel nélkül (legalább jó kaják voltak) és vagy fél tucat Sziget-beszámolót kellett írnom, viszont egy megveszekedett kanyi Sziget-jegyet sem kaptam, nem még bérletet egész hétre, meg pluszokat. Hiába, ahogy öregszem, egyre jobban beleválasztok a tutiba, bizony.
Külföldi fesztek
Sokáig tervben volt egy “szokásos” Bolków Castle Party VAGY egy M’era Luna, de aztán a józan ész közbeszólt: a, közben lett új, fix melóm, és akkortájt még javában próbaidős leszek; b, a kétlaki életmód k. drága, így ha időm lenne, se maradna lóvém; c, időközben kijött mindkét fesztivál teljes fellépőgárdája, és némiképp megnyugodva láttam, hogy ezúttal se Lengyelországban, se Németországban nem lép fel olyan zenekar, amit még sose láttam volna és most baromira vágynék látni. Persze eddig is a társaságért és a buliért fesztiváloztunk elsősorban, de a fenti listát elnézve azt hiszem adja magát, hogy egész nyáron betegre fogjuk bulizni és fesztiválozni magunkat… még akkor is, amikor szívünk szerint inkább otthon punnyadnánk!
Épp a minap olvastam Szexésnyúljorknál, hogy bizony ő is olvas(ott) már muszájból blogokat: olyan webnaplókat, amiket kegyetlenül utált a gazdájával együtt, de egyszerűen nem tudta megállni, hogy időről időre be ne kukkantson. Úgy látszik tehát, ez egy létező kategória: full ellenszenves az egész, mégis valamiért vonz, mint a mágnes, however absurd this may sound.
A jelenség gyökere két dologból fakad: egyrészt a kíváncsiságból, amit minden megrögzött net-addikt ismer, másrészt pedig abból az egyszerű tényből, hogy az ember valamiért szereti feszegetni saját ingerküszöbét, és bizony perverz módon igenis jó néha mélyen megbotránkozni, de legalábbis kiakadni egy picit. Erre épít többek között a bulvár, a horror és a trash műfaj is.
Biztosan van valami abban a spirituális tézisben, hogy az ember attól viszolyog, ami a legismeretlenebb számára, és amit még nem volt alkalma mélységében átélnie, megélnie. Speciel én többféle oldalra kukkantottam be időről időre hosszú ideig, józan akaratom ellenére az elmúlt évek során, periodikusan és rapszodikusan:
- 15-20 éves kiscsaj megmondja a frankót, pocsék helyesírással, iszonyat gány layouttal, lehetőleg fekete alapon sötétszürke félcentis betűtípussal, tartalmában – if any – csupa tinidüh és lázadás, szinte már bájos módon… egyfelől felhúzza az embert, másfelől meg jólesik a szembesítés egy ellentétes pólussal;
- vicces internetcelebek, akiken lehet röhögni;
- középharmincas nyárspolgár gyesen lévő anyuka kocsmapolitizál, nem túl konzisztens módon.
Bizarr módon viszont többnyire még a legelcseszettebb blogban is találok valami érdekeset, sőt: értékeset is. Talán öregszem, higgadt a vérmérsékletem is…?
A nyarat szeretem a legjobban a világon. Mintha egy réges-régi szürkés árnyalatú, fekete-fehér film egyszeriben ezernyi színt kapna, és a néma csendből visszatérnének a hangok, zajok, illatok és szagok. Minden a zöld millió árnyalatában játszik, az ég kék, szivárványszínű virágok mindenütt… Brekeke, ciripp, kakukk, csicsere, ami kell, szabadság a köbön. Itt van június elseje - és most szürkésfehér minden, ónos eső szitál három napja szünet nélkül és én nem láthattam a Szent Anna-tavat. Marad a nosztalgia a gép mellett.
Egészn májusban ilyeneket fotóztam!
Mindig a nyár volt a kedvenc évszakom, de még sosem vártam annyira, mint idén. Valószínűleg azért, mert menetközben természetjáró lettem és rászoktam a sétára. A legjobb a nyár este: kis szellő, hangulatos naplemente, telihold, vízpart-vízillat, kagylók, vörösbor… Most csak a nosztalgia marad, ezért gondoltam, jobb híján összeszedem az elmúlt tíz év nyarait. Merész vállalkozás…
1999 - Ezen a nyáron bejártam a jó öreg Egy(b)esült Államokat, megnéztem Los Angelest, Las Vegast, Hollywoodot, a Grand Canyont, Salt Lake Cityt, New Mexicót… de meglehetősen steril élmény volt, elvégre mezei középiskolás ösztöndíjasként vigyáztak ránk, semmi buli, nó kaszinó, nulla pia. Csóró magyarként persze kaptam zsebpénzt is, ami akkori eszemmel annyi lóvé volt, amennyit egész évben nem láttam, így végig arra gyúrtam, hogy minél többet megmentsek belőle itthonra a családnak. Szóval spártai volt és steril, de azért két és fél héten át mindennap más városban aludtam és legalább világot láttam. A valóságban persze az irányítatlan túrát szeretem: a helyi pubok, az eldugott települések, a titkos járatok, ahogyan a helyiek látják ésatöbbi, ezért ma már biztos lázadnék a sok-sok turistalátványosság ellen.
Aztán jött a július közepe, és lehetett volna akár tél is, észre se vettem az időjárást. Folyton tanultam, mert még év közben kitaláltam, hogy nem akarok még egyszer harmadikos lenni, elég volt egyszer Amerikában, az osztályozóvizsga pedig a különféle tárgyakból meg nem épp sétagalopp. Stresszes időszak volt, augusztus végére jól ki is borultam, de legalább minden vizsgám sikerült. Nem tudom, ma meg tudnám-e ugyanezt csinálni, engem is meglepett, milyen kitartó és szorgalmas tudok lenni, ha akarok. Hiába, amibe bele nem döglesz, az megerősít.
Tinivaddi
2000 - A nyár a sikeres érettségivel kezdődött, soha olyan megkönnyebbülést nem éreztem még, mint a matek írásbeli után, amikor már tudtam, hogy bőségesen megvan a kettes. :) Rohantunk Garnélával Egerből Pestre, valami elvont ezoterikus előadásra, de már nem is emlékszem. Szabadok voltunk, ez a lényeg. (Akkor már volt két középfokú nyelvvizsgám, legközelebb tehát a június végi a szóbelikre kellett készülni: de az már csak magyar és töri volt, a két specialitásom, szóval elő se vettem a könyvet.)
A legintenzívebb élményem ezzel a nyárral kapcsolatban persze a Voodoo, már Árpival kézenfogva. Állandóan a Vooodoo-ban lógtunk, valami olyan élmény volt ez, amit ma már semmi nem ad vissza. A legoldszkúlabb darker arcokkal ittuk a Vooddo erkélyén az abszintot merg a sört, ekkoriban esett meg az első berúgás, szintén Garnélával. Inspiráló közeg volt, kábé mint Toulouse-Lautrec-nek a Moulin Rouge, az egész a maga szinte szürreális mivoltjával.
2001 - Beteg nyár volt, valamiért bevállaltunk egy egyhetes Szigetet: ma már persze elképzelhetetlennek tartom, hogy nyolc teljes napig toitoi vécék és mozgózuhanyzók között éljek egy sátorban, napi öt óra alvásokkal, hotdogon és popcornon. De ez akkoriban még valamiért belefért, és hát kibírtam – csak úgy, mint ahogy kibírtam az ecsegfalvi Nightbreed-et is a negyven fokos árnyékmentes hőségben, egy teherautó kerekén meghúzván magam. Nagyon underground, oh yeah. És persze Voodoo az összes többi szombaton, meg ahol összeütöttek épp két fedőt. Aztán ebben az időben kattantam rá a Clan of Xymox-ra is, ami hosszan tartó szerelemnek bizonyult.
Sárkával, a Sziget bejárata előtt
2002 - Az első Bolków Kastély Party Lengyelországban, Timivel. Mintha csak tegnap lett volna, mégis szinte alig látom magamat az akkori történetekben. Mekkorát buliztunk a Das Ich-koncerten…! És ezen a nyáron ismertem meg Sárkát is, akivel épp csak pár levelet váltottunk, aztán a 2002-es Szigeten találkoztunk élőben először, which was the beginning of a beautiful friendship :). Hanna is ott volt Finnországból, és együtt néztük meg a Cure-t a szemerkélő esőben… aztán utána Sárka szimplán hozzám cuccolt, és mentünk vissza együtt Prágába, mintha mindig is legjobb barátnők lettünk volna.
2003 – Fura és hülye nyár volt, olcsó diákjegyekkel és stoppal Kelet-Európát jártuk a csajokkal, sokat Voodooztunk persze, és kicsit őrültek voltunk. Egy sor merész kalandot vállaltunk be, éjszakai csurdítás az erdőben idegen turistákkal, egyszer egy milliomos homár diplomata fullextrás pecójában ébredtünk a perzsa szőnyegen, és kaviárt reggeliztünk…. Ehhez a nyárhoz köthető egy bécsi kirándulás, és sok-sok VNV Nation, amit abban az időben hallgattunk.
Nem vagyok törpe!
2004 - Az első Szlovénia a szlovén csoporttal, aztán az egész bagázzsal Bolkowoltunk, a Dark Trilogy felbomlik. Ezen a nyáron járt nálunk Nadine Némethonból, jól bebarangoltuk az országot és apu megvádolt, hogy nemzetközi diákszállót csinálok a kéróból.
2005 – Az egyik legkomikusabb és egyben legzavarbaejtőbb nyaram ever, nyári egyetem Szlovéniában, amibe jól alaposan belerozzantam, szlovén tudásom viszont nem sokat gyarapodott, haha. Aztán Prágában kúrálgattam röhejes szerelmi bánatomat, ahol Sárka hasonló fasság miatt volt padlón éppen – hiába, velünk a dolgok mindig párhuzamosan történnek. A harmadik Crüxshadows-koncertünk, aminek a végén spontán átstoppoltunk Bolkówba a Kastély Partyra… ahol Emke lés Soffy először jelent meg, így kapásból bekéredzkedtünk a sátrukba. Emlékszem, ott feküdtünk négyen lábtól fejig a kétszemélyes tescós-sátorban… ezúton is köszönet nekik, amiért befogadták a hontalanokat! Még egy SZIN is befigyelt, Cure forever: első osztályon jöttünk vissza, vonattal, térdig sárosan.
2006 - Az első WGT-m ideje (Lipcse), ami csodálatos és különleges élményre sikeredett a konstans eső és a tizenöt fok ellenére, a karszalagot még sokáig hordtam utána. Az a nyár volt ez, amikor a De Facto Bolkówban játszott, és a fiúk szállást is kaptak egy kóterben. Emlékszem, mekkora fless volt, amikor lepakoltuk a hálózsákjainkat és birtokba vettük a szobát, mi csajok: Emke, Sárka és én. Jó nyár volt, augusztusban elpályáztunk egy SZIN-re is a szokásos bandával (meglepő módon) Szegedre, Covenant meg úgy egyáltalán, allergia és sör.
2007 – Persze volt Bolków, ahogy kell, aztán kinéztünk Emkével Svédországba, mert ott már régen voltunk (én egyszer, 1995 körül). Tenger, sirályok, fura zöldes színvilág, Gusztáv szobra. Ezekben az években már sokkal választékosabban, visszafogottabban és cizelláltabban buliztunk, és a letisztult kultúr-megoldások jobban érdekeltek minket az ereszdelahajam-majdcsakleszvalami kirándulásoknál.
1,65 körül vagyok, csak a barátaim magasak!
2008 - Jártam Csehországban Sárkával a világ legrosszabb fesztiválján a zuhogó esőben, de azért jól éreztük magunkat, augusztusban pedig egy szolid M’era Lunát (Hildesheim) eresztettünk meg Niniellel, meg persze ott volt a velencei tavi Depeche Mode-tábor, ahol egy tizenkét négyzetméteres szobában húztuk meg magunkat húszan, tagadhatatlanul volt egy underground romantikája a bulinak. Ez volt az egyik legszebb nyár ever, és ekkor született a könyvünk is. A rengeteg kirándulás, csurdítás, baráti beszélgetés és medencézés tette széppé, valami hasonlót várok az idei forró hónapoktól is.
2009 – Kíváncsian várjuk, mit hoz a közeljövő, már eddig sem volt rossz a szetting. Csak sütne ki a nap újra…!
Ország-világ azon köszörüli a hangját, hogy nem Susan Boyle nyerte meg a Britain’s Got Talent tehetségkutató végső fordulóját, hanem egy Diversity nevű tánccsapat. Komikus módon éppen Susan az, aki szerint a díj a legjobb helyre került – és ez ellenállhatatlanul rokonszenvessé teszi őt számomra.
Társadalmunk arra treníroz, hogy csak a győztes ember
Annyira rokonszenvesnek, hogy még tiniszájtunkra is megírtam eme velős hírt – még akkor is, ha esetleg orromra koppint a cenzúra, hogy nem célcsoport meg izéhozé. Hát kérem, egyelőre ipari kémkedek ugyan, de azért hiszek benne, hogy lesz még olyan világ, ahol nem az lesz a főhír, hogy Michael Jackson orra már megint lepottyant, és Lindsay Lohan leszbikus barátnőjének könyörög, hogy menjen hozzá feleségül. Az ember persze jót röhög az ilyesmin, mert hát a bulvár a hajléktalan analfabettől az egyetemi kutatóprofesszirig bárkit érdekelhet, de azért az igazi értékek a dzsuva közül is ki kell, hogy emelkedjenek.
Mindig is úgy tekintettem a tehetségre, mint valami misztikus, meghatározhatatlan származású, szakrális valamire. Ez a Susan Boyle is, például: bukdácsolt az iskolában, sosem tanult zenét, zenetörténelemmel sem tágították az agyát, és mégis: nem csak hangja van, de mérhetetlen intelligencia, tudatosság, természetes önbizalom jellemzi minden előadását, kezdve a dalválasztástól a gesztikulációig.
Pontosan tudja, mit ér, mégis azt mondta tegnap este: “A [150 ezer dolláros] díj a lehető legjobb helyre került. A fiúk nem csak tehetségesek, de nagyon kedvesek is” – és úgy egyáltalán, kit érdekel, ki hányadik lesz egy ilyen versenyen, amikor már biztos a helye azokban a körökben, amikről eddigi élete során csak titokban álmodott? Csak a mi szétcsúszott világunkban cikkezhetnek arról a magazinok, hogy “Susan Boyle elbukott”. Már hogy bukott volna el, amikor vastagon szarik a 150 ezer dollcsira és végre azt csinálhatja, amit egész életében akart?!
Évek óta nem beszéltünk már komolyabban, erre a minap egy nagyobb társaságban valahogy szóba kerül egy régebbi írásom. Azt mondja, nincs vele semmi baja, csak ő – ó – az olyan műveket szereti, amik “gyönyörködtetnek és tanítanak”. Miután ilyen finoman és burkoltan lebunkózott, kíváncsi lettem, konkrétan mi is volt a gond azzal a pár ezer karakterrel, és a válasz sokkoló volt: “csúnya szavak” szerepeltek benne.
Nekem szép - egész télen ilyet vágytam fotózni
Nahát. Talán verbális eszközöktől függetlenül sem volt jó a cucc, who are we to judge what is right and what has purpose for us, ízlések és pofonok… de ezt az indokot végképp nem vártam: “csúnya szavak”. Mitől “csúnya” egy szó? Az igazat mondd, ne a valódit. Öncélú alpárisággal nálam garantáltan nem találkozni: ha nem jött át a szövegen, miféle tudatossággal nyúltam a profánabb kifejezésekhez, valamit biztosan elrontottam.
Kor- és társadalomfüggő dolog a szavak divatja, maga a fonéma sosem lehet szép vagy csúnya. Úgy váltakozik, kopik és frissül a legegyetemesebb jelrendszer világszerte, mint a cipődivat: ami ma ormótlannak tűnik, holnap number-one márka lehet. Megint más kérdés, mi képvisel minőséget és mi az igazán kényelmes és testhezálló.
Vajon a szimmetria jelenti a szépséget? És talán csak a szépség képvisel értéket? A művészetnek célja egyáltalán, hogy gyönyörködtessen vagy akár tanítson? Csupa többesélyes mélyfilozófiai kérdés, ahány ember, annyi válasz.
Őket sem mindenki szereti, pedig igaziak (a Mátrában lőttem a képet)
Én speciel a természetességben és az igazi dolgokban hiszek. Amikor az írás a természetes történetmesélés dallamához igazodik, sallangmentesen és őszintén. A mindennapi beszédben a “csúnya szavaknak” éppúgy helyük van, mint az idegen kifejezéseknek vagy az adott témakörhöz tartozó terminus technikusoknak – vannak dolgok, amiket csak bizonyos eszközökkel lehet hitelesen kifejezni. Ne menjünk már oda a festőhöz, hogy ne használjon pirosat és feketét, mert a pasztellszínek harmonikusabbak a nagykönyv szerint. A világban nem csak harmónia létezik, és az alkotás úgyis csak a befogadóban válik azzá, amivé – az alkotó belső képe egy vízió, aminek nem kell és nem szabad megfelelnie a külvilág elvárásainak. Aztán ott a deviáns szépség esztétikája is, there is beauty in decay.
Sznob vagyok, nem szívesen mozgok olyan szellemi közegben, ahol egy-két tudatosan kontextusba ágyazott négybetűs szó diszkvalifikálja a mondanivalót. Ne már, bassza meg.
Kollégám ma megkapta 2009 legcikibb pénzlehúzó levelét. Nem is tudom hirtelenjében eldönteni, mi teszi inkább hiteltelenné “ezt a képes vállalkozást”: a fordítógép-magyarság, az online formátum vagy maga a tény, hogy egyszerre ötszáz címzettnek ment ki a levél. De hát bizonyára sok next-of-rokonja van ennek az elhunytnak, na.
Jó napot,
Én Pell Gordon, dolgozom, a számviteli osztály a Pénzügyminisztérium háza itt Európában. Láttam a kapcsolatot az én privát keresés során az információs központ, szeretném azt hinni, hogy akkor nagyon őszinte, elkötelezett és képes segítő ebben a vállalkozásban.
Az ennek alapján, hogy én vagyok a kapcsolatot, hogy álljon a következő-e rokon a késő ügyfél a pénzügyminiszter House úgy, hogy a teljes összege $ 12.5million (tizenkétmillió ötszázezer Egyesült Államok dollár) jelenik meg és fizetett Önnek, mint a kedvezményezett és a next-of-rokon az elhunyt.
Minden dokumentumot, és annak igazolását, hogy lehetővé tegye Önnek a pénzeszközök gondosan kidolgozott mint már biztosított a különböző hivatalok érintett zökkenőmentes átadását az alap az Ön számára.
Ha ez a javaslat megfelel Önnek, kérem, válaszoljon nekem a következő információkat: Teljes nevét, TELEPHONE/FAX SZÁM, Cím, Életkor szerint, Sex, Foglalkozás.
Azt várom a sürgős választ, minden jót, és Isten áldja meg.
Üdvözlettel:
Pell Gordon
Valamiért ghánai barátaink jutottak eszembe, akik a 90-es évek végén tizessével küldték nekünk a szótári angolsággal megírt, kívánságlistával tunningolt leveleket, hogy “by the grace of our Lord Jesus Christ” és “with Cod’s holp” mit küldjünk nekik. A “kazettás walkman” és a “színestévé távirányítóval” előkelő helyezést foglalt el óhajaik sorában. Ezek a barátságok általában egyoldalúak is maradtak valamiért…
Jónás nővérek 3D-ben, Royal Vodka a Westend tetőterén, Mojito valami magát flancosnak képzelő helyen, majd gyors vizit az SM Café- féle VNV-esten, ahol jót csevegtem a személyzettel vendégkör híján. Ez a hétfői nap mérlege, kérem alássan.
Vesetranszplantáció érzéstelenítés nélkül?
Kénytelen voltam kikínlódni tegnap egy Jonas Brothers premier előtti vetítést a Westendben, míg Szonja a Mammutban tett eleget munkaköri kötelezettségének Zac Efronnal (jól ráfaragtunk a szervezéssel, pedig közösen szenvedni mulatságosabb lett volna, de attól tartok, lesz még rá alkalom bőven). A Walt Disney cég okozta megpróbáltatásokat egy nagy üveg vodkával és pár energiaitallal próbáltuk kiheverni, ami természetesen fatalista filozofálgatásba torkollott életünk nagy karmikus terheiről, majd ezt követte a Mojitóval tisztára mosott mindenkit-nagyon-szeretünk-de-főleg-egymást-örömérzet. Ez kellett, mostanában igazán visszafogott jókislány voltam.
Plázabulák vagyunk, lawoljuk a zsibit
Hirtelen ötlettől vezérelve az is eszembe jutott, hogy nem ártana végre valami önazonos dolgot is művelnem, így útban hazafelé – mert annyira útba esett – benéztem az SM Caféba, ahol úgy 600 éve nem jártam már. Éppen VNV-est volt, ennek örömére leküldtem egy Zubrowkát, és már-már Bolkowban éreztem magam, de emberek csak nem érkeztek. Sebaj, lespannoltam a pultosokkal és egy félszeg kiscsókával, aki szerintem hamar elvesztette a fonalat a kocsmaigazságok végeláthatatlan tengerében. Egy óra fele tehát hazaballagtam, gyalogosan, az oldszkúl módon. Térdig koszos lettem a körúton, éljen a szoknya-papucsszezon és az urbánus szmog meg a guánó. Most a tévé előtt heverek, mint minden normális nyárspolgár este 11-kor, és nem értem, miért válik a dokuadó tizenegytől baszós csatornává: akit érdekelt tarama templomban elbújt ötezer huszi, az vajon automatikusan kíváncsi a tabumentes ökölpornóra is? Érdekelne, vajon hol az átfedés a két célcsoport között.
Sose halunk meg!
Helsingborgban van épp Emke, nemrég írt sms-t. Jövő héten egy éves lesz a közös gyermek, “akit” persze nem mutattunk be senkinek, csak az láthatta, aki magától rátalált – és ez így van jól.
Nem tudtam válaszolni az sms-re, de lélekben azért beugrottam a kis kávézóba, ahol tavalyelőtt augusztusban csücsültünk és agyaltunk, aztán megfestettük a képet. Ha eszembe jut valami az én soraim közül – bár itt tényleg nincs “enyém” vagy “övé” – vicces módon a prológ vagy az epilóg szokott beugrani. Az előbbi uccsó sorát egy erős mondatnak érzem (pedig aztán tényleg ritkán mondok ilyet olyanról, amihez közöm van: a gátlásosságig elégedetlen vagyok bármivel és mindennel, amit csak csinálok):
“Annál is inkább, mert eleget láttam már a világból ahhoz, hogy tudjam: csak a madarak repülnek első osztályon.”
Ez egy frappáns valami, benne van a lényeg, amiről a sztori szól, és persze az is, amit kétszázmillió karakterben sem lehetne elmondani – mondta Vaddisznó, és nagyot kortyolt a félédes debrői cuvée-ből.
Mostanában gyakran eszembe jut az utolsó oldal is, pedig esküszöm, tényleg nem szoktam saját termékeken gyermekeken merengeni:
“Cigit kér tőlem, aztán a szerkesztő józanságával górcső alá vesszük Mara életét, mintha csak stilizálásra váró kisrealista regényről volna szó.
- Te, gondolod, szükség van arra a részre, hogy „éppen kapóra jött ebben az időben, hogy egy országos kereskedelmi tévécsatorna segédszerkesztőket keresett…”? – kérdezi mintegy mellékesen.
- Mi a bajod ezzel?
- Nem tudom. Lehetséges, hogy fölösleges szájtépés, megbontja a szerkezeti egységet, unalmasnak tűnhet – a toll egy pillanatra megremeg a bekezdés felett. Hiába, az irodalomcsinálásban néha a jószerencsén múlik egy-egy epizód sorsa. Némelyik eltűnik, más részek megmaradnak – szelektív a szövegszerkesztő, akár a memória.
- Basszus, én meg azt mondom, hagyjuk benne. Tudod miért? Nagyszerű kontraszt, hogy Mara pénzért és hírnévért is képtelen volt eladni lelkét, miközben a testét meg könnyedén áruba bocsátotta. Kiváló szimbólum, sokat elmond a főszereplőről, rögtön az elején!
- De hát… ez a valóságban is így történt – tűnődik Mara.
- Hát persze. A regényt sem te vagy én írtuk, hanem az élet nevű furcsaság, akinek kitűnő a humora és fejlett a dramaturgiai érzéke.”
Új, kellemes zöldövezetet fedeztem fel szombaton: Lovasberény nem kispályás hely, mégis a társaság volt az igazi bónusz. A nap szinopszisa: saját palackozású bor, ki-mit-bánt-meg-az-életében mérleg és egy igazán ortodox underground húzás: megismerkedtem a Beri Ary és a Pillangók originál billentyűsével, és bizony még cd-t is szereztem tőle. (Mint fő underground-jóska, siettem hangsúlyozni, hogy én azért nem “a filmből” ismerem a zenekart, hanem “mert ebből a zenei közegből érkeztem”, Mission, Cure, U2. No igen, egyébként pont múlt hét szombaton néztük újra a Szerelem első vérig-et, ami egy nagy kultfilm amúgy is.)
Nem lesz rizsa, beszéljenek inkább a képek: pertu Harle Tomival (igaz, első találkozásunk óta tegeződünk, de ez mellékes), a bor csapolásának, kupakolásának és címkézésének nehézségei, közös fotó Rezsóval from Beri Ary és a Pillangók, sok jó kaja és pia meg ami kell. A tökéletes szombat.
Íme, a feed...
