Underground vs mainstream, Siouxsie vs Tankcsapda… mindent a maga helyén és idején

Nem vagyok én se déjé, se szelektor, mégis én csináltam a Cool Rock Café kistermében a zenét tegnap. Egész élvezetes volt, lehet, hogy gyakrabban kéne ilyesmire vetemednem? Előtte pedig Zipkomm-konferencián okosodtam drága zenészeimmel, Árpival, Emkével és Soffyval (aka Black Nail Cabaret). “Nagyon zene” nap volt tehát a szombat.

Szeretem azt hinni, hogy én aztán a mainstreamet is abszolút jól ismerő underground figura vagyok, ami egy rendkívül szórakoztató álláspont. Zenétől függetlenedve: imádom a mainstreamet és az undergroundot is, mindkettőt másért és más módon, és bizonyos keretek között hiszek a kettő sikeres és okos kapcsolásában, a megfelelő időben és helyen. Azt viszont soha nem fogom megérteni, honnan jön a sajtótájékoztatók és konferenciák állandó kérdezője, a torzonborz alterarc, aki minden esetben, menetrendszerűen a következő hangokat üti le a zongoráján:

• miért nem megy hörgős doom-death metál az MTV-n délután kettőkor;
• mikor érjük meg, hogy Christian Epidemic-óriásposzter lesz a BRAVO-ban;
• hol vannak a kicsinyke, magyar szerkesztésű kultúrműsorok a Hallmark vagy a Disney csatorna programjából;
• a Radiocafé 98.6 kívánságműsorába miért nem vegyül néha egy-egy ismeretlen, pici hazai grindcore banda kazettán beküldött demója
• és még sorolhatnám, mi egyéb.

Bár már milliószor találkoztam ezekkel a kérdezőkkel, még mindig meg tud döbbenteni a tudatlanság és a naivitás ilyen szintű megnyilvánulása. Ilyenkor szeretnék a kérdező szemébe nézni és artikuláltan elmagyarázni, hogy bizony azért, mert:

• a kereskedelmi, a közszolgálati és a nonprofit hobbi szféra három különböző kategória, és az előbbi rendeltetésszerűen a pénztárcáját figyeli elsősorban, minthogy üzleti vállalkozás profit híján nem működtethető, a reklámbevételt pedig a közönség mérete határozza meg, ergó értelemszerűen a közízlést igyekszenek kiszolgálni a művészet oltárán történő áldozás helyett;
• ha az előző pontot figyelmen kívül is hagyjuk, fontos tudni, hogy a magasművészetet és a kultúrát főműsoridőben promotálni éppoly felesleges, mint doom-death metált nyomatni a tévében és a rádióban este tíz előtt. Az igényes közönség és az adott célcsoport ugyanis nem háttértevékenységként tekint ezekre a programokra, hanem érdeklődéssel, odafigyelve nézi, hallgatja, olvassa, a többiek pedig nem tudnak mit kezdeni vele;
• az underground art és a magaskultúra eleve NEM a tömegekhez szól, éppen ezért nem jön “csak úgy” házhoz, hanem neked kell utánamenni: megkeresni, megtalálni, kiválasztani és élvezni a számodta megfelelő a rádiócsatornát, tévéműsort, könyvet, zenét, a befogadó proaktivitása itt alapfeltétek. Ha ez hiányzik belőled, akkor megérdemled, hogy azt fogyaszd csak, amit eléd raknak, előemésztve és megcsócsálva;
• a kereskedelmi felületek vezetőinek két típusa akad: az, aki olyan mereven bámulja a pénztárcáját, hogy semmit nem lát azon kívül, és az, aki a lehetőségekhez mérten mindig igyekszik megtalálni a rést a kapun, amin keresztül besurranhat a tömegfogyasztásra természetéből fakadóan nem alkalmas érték vagy alternatíva (a csajágaröcsögei demókazettás grindcore ugyanis nem feltétlenül érték, viszont mindenképpen alternatíva, aminek van létjogosultsága). Miért? Azért, hogy észrevétlenül formáljon picit a közízlésen és utat nyisson a művészet, a kultúra  és a zene egyéb alternatívái és igényesebb vállfajai felé. Innentől azonban a befogadón a sor… aki a 2010-es online és offline tévécsatorna-, rádióadó-, magazin-,könyv-, programarzenál között nem találja meg a számára megfelelőt, az magára vessen, ne a kereskedelmi felületek felé rázza az öklét. A “birkaságot” ugyanis ő választotta, nem a Danobius vezérigazgatója.

Jól megragadta a témát egyébként tegnap a Zipkommon Hegyi György, a NEO FM főszerkesztője: felmérték, hogy az emberek (surprise, surprise) olyan zenét akarnak hallani,” amit ismernek és ami nem zavar”, így az a stratégia, hogy az ismert dalok hátán egy-egy ismeretlen darab néha beevez. Egyedülállóan magas, 35 százalékos magyar dal-arányt vállaltak, és este tíztől van egy alter-rock-metál műsor, ahol a nemfővonalas dolgok is helyet kapnak. “Jöhet minden, szar, szalámi, szappan” – mondta. Erre a közönségből valaki ütés kérdést tett fel: mi lesz akkor, ha ez a műsor megbukik és nem hozza az elvárt számokat, süllyesztőbe kerül vajon a program? Mire Hegyi a következőt válaszolta: “A kereskedelmi rádiók nem ebben a műsorsávban csinálják meg a pénzüket, a műsor célcsoportja viszont ebben az időszakban ül le a rádió elé. Ráadásul ez a lehető legjobb módja az új zenék beszivárogtatásának is: ha a műsor megszűnne, ott állnánk friss zene nélkül két hónapon belül.” Ámen.

Szerencsére este a Cool Rockban a kisterem közönsége pontosan tudta, mit lehet kérni. Szeretem az ilyet: amikor mindenki tudja, minek van itt az ideje, helye. Kértek Sisters Of Mercyt, F.O. Systemet, Missiont, Cure-t, Dead Can Dance-et a mainstreamek közül, és mellé még Clan of Xymoxot, Sopor Aeternust, Siouxsie and the Bansheest és Last Dance-et is! A legelrugaszkodottabb, de még odaillő kérés Annie Lennox volt: szinte minden megvolt a gépemen, ami kellett, ami meg nem, azt – zömében, mert jófej vagyok – letöltöttem a kedves közönségnek. Nem volt tehát semmi “jajtegyémábeegykistankcsapdátvagyossiánt”: jó dolog, amikor az emberek tudják, hol vannak éppen, na.

Hajnalfele persze előtört belőlem a vadállat egy szolid Amduscia-blokk erejéig, amivel jó alaposan ki is nyírtam a tömeget… nem tehetek azonban róla, végtelenül vonz ugyanis a TRANSZCENDENS élmény, amit a Dead or Alive klubmixe maximális hangerő és alkoholos befolyásoltság mellett teremt. A mentségem, hogy nem vagyok én se dj, se szelektor, csak úgy l’art pour l’art szolgáltatta a zenét DJ Winamp az én gépemről, és hát minden szentnek maga felé hajlik a keze. Hát még ha valaki nem szent…

ps.: És a végére egy abszolút idevágó videó az underground és a mainstream mezsgyéjén: a Black Nail Cabaret új produkciója, a Sophisticated song remake!

Napi líra: a fűzfapoetizmus legviccesebb vadhajtásai

A Bohóc újságot egy hajláktalan úr készíti, a saját verseit tartalmazza

Imádom a fűzfapoetizmust, szórakoztat. Tudom, hogy ez szemétség meg minden, de van rá jogalapom, mert én is pocsék verseket írok – írtam, mert tizenhat-tizenhét éves korom körül azért rájöttem erre, és végleg letetettem a lantot. Azóta már csak akkor írok verset, amikor nagy a kínom, de akkor se mutatom meg senkinek “a művet”. Vannak, akik viszont igen: ezekből ihletet nyerve paródia következik kedvenc zsánereimből a fűzfapoetizmus mezején.

• AABB négysorosok, kínrímekkel

Fő jellemzők: a költő valamiért azt hiszi, a verset nem a ritmus és a forma, hanem a rím teszi verssé, ezért minden sor végére beerőltet egyet, biztos, ami tuti. Különösen komikus a végeredmény, ha a magánhangzók ugyan stimmelnek, de a mássalhangzók kicsit sem, a szótagszámok pedig még véletlenül sem hasonlítanak semmire az ég adta világon… Az ellentmondást pont ez okozza: ha a rímet erőlteti a mhűvészh, a szótagszámmal is foglalkozzon már, vagy írjon inkább szabadverset a delikvens.

Recept: Mindenképpen használj oda nem illő, néhol archaikus(nak hitt, általában inkább csak kikopott) szavakat, így próbálván fenntartani a drámai hatást, amit a tartalom és a forma magától nem hoz.

Példa*:

Mélységes, őszinte érzés honol lelkemben
Elvesztettem fejem az őrült szerelemben
Az égre nézek bágyadtan és csak téged látlak
Szemedben megpihen tekintetem, ha fáradt

Parányi kék csónak ring a szerelem taván
Egy napon a mennyig ringat minket talán
Elvesztettem múltamat és jelenemet rég
Ölelő karjaim egyre kérnek: maradj még!

Főbb felhasználási terület: Háttérzene gyanánt tedd be Barbee: Szívtörő című dalát vagy bármelyik picit harmadvonalas, külföldi kollégát kétségbeesetten majmoló hazai alkotó slágerét a youtube-on, és barátaid számára mély, fennkölt hangon olvasd fel a költeményt otthonodban, egy-egy üveg bor elfogyasztása után. A jókedv garantált.

• Az elvont, gauthique költészet, sok közhellyel

Főbb jellemzői: Az alkotó általában valamely andörgand szubkult oszlopos tagja, és valamiért azt gondolja, ha verseknek nem elég jók alkotásai, dalszövegnek még bőven belefér. Ezek a versek nem virágról és boldogságról, hanem természetesen a halálról, a szerelemről és az éjszakáról szólnak. Dobj össze minél több hatalmas büdös klisét, ami jól hangzik, de az ég adta világon semmi értelme nincs. Előny, ha szereted Poe-t, Lovecraftet és Shakespeare-t, és néha utánzod is őket.

Recept: Ha nagy szavakat és bizarr szinesztéziakezdeményeket használsz, esetleg megbontod a klasszikus versformát néhány sokkoló enjambent-nel, garantáltan mindenki azt hiszi, baromi mély vagy, és ők a parasztok, amiért nem értik egy szavad se. A tartalom miatt egyébként se aggódj soha: az alternatív közönség úgyis a sorok közé érti azt azt, amit hallani szeretne, ha a vers az ég adta világon semmiről se szól.

Példa*:

Csendes kínnal mögém lopózott ma éjjel a halál
Zaklatott sikollyal lihegte fülembe: többet nem vár
A sápadt hold haldokló ostroma alatt éreztem, fojtogat
Vér és pusztulás mardosta könnytelen, néma torkomat

Ébenszín hollót zavart fel a fájdalom égszínkék köve
Halott múzsám ajka fénytelen és merev az öle
A természet törékeny szövetét meggyűrte a kéj
A sírboltban maradnék vele, örökkön-örökké.

Főbb felhasználási terület: Ha rossz passzban vagy és bénának érzed magad, olvass el pár ilyet, majd vegyél a kezedbe igényes lírát és tegyél fel olyan zenét, amelynek a szövege nem csak jól hangzó szótári szavak egyeztetéséről szól. Élvezni fogod a döbbenetes kontrasztot.

Plusz bónusz track: sok “már” a sorok végén, arra szinte minden rímel.

• Az újvad, dadaista költészet pózer, dilettáns változata

Főbb jellemzők: Szarik a rímekre, ami nem baj, de sajnos a ritmust sem érzi, anélkül pedig nincs vers. Sokkoló akar lenni, ezért szívesen nyúl a képzavar eszközéhez, amit rendszerint művészi tálalású, egyedi allegóriának hisz. A szimbólumok mozgatják, amiket csak ő ért – jobb esetben. Rosszabb esetben ő sem, de ez mindegy.

Recept: Elő a szótárakkal, az idegen szavak és a szinonima are our best friends, írj ki, mindent, ami jól hangzik, olvasd a bibliát, a koránt és blattolj mahabharátát, hogy legyen minél több dolog, amiből zagyvaságot kotorhatsz össze. Az LSD is segít kibontakozni, hajrá.

Példa*:

vad villámot verekszik valóra a válium, szellemem útja az igazságért él
egy bosszanovába oltott papírvágókésbe varrva vörös betűkkel a mélységesen mély uránuszi kráterbe forrva, hol utat tör magának a szó tengermély kútja és nem én vagyok csupán az illúziók magányos foglya

Főbb felhasználási terület: csak úgy röhögni, de az előző két pont receptje is alkalmazható.

Figyelem: a fűzfapoetizmus nem keverendő össze az ébredező lírai énnel és a fióknak írt random vackokkal. Az ilyen “költő” büszkén publikál, ahol csak tud.

---

*ezeket csak úgy kitaláltam most, szarás közben

Egy szolid tengerparti tivornya, anybody?

Ma mély döbbenettel nyugtáztam, hogy egész 2009-ben nem voltam külföldön. Ez azt jelenti, hogy nem jártam Bolkowban, Hildesheimban és Lipcsében sem, elmaradt a szokásos sárkalátogató prágai körút, de még valami izgi szakmai konferencia miatt sem léptem át a határt. A fura dolog viszont inkább az, hogy annyira nem is vágyódtam sehova… pedig alapjáraton nagyon szeretek utazni.

Beachgoths rule! (Kép: opheliasart)

Valószínűleg fel sem tűnt volna mindez, ha eszembe nem jut, hogy utána kell nézni, kell-e Svájcba útlevél (egyébként lassan már egy éve nem, jó tudni). Merthogy április végén lesz egy céges konferencia a digitális újságírásról, amire delegáltak, így Genfet is láthatom végre. Vajon megyek még valahova?

Bolkow egészen vonzó perspektíva, Emkével már fellebbentettük az út lehetőségét, ugyanakkor tú maccs messz, stressz és szesz a lengyelországi kirándulás, azonkívül pedig már majd’ minden fellépőt láttam már (ezerszer). Same applies to the rest of the festivals. A legszívesebben egész nyáron csak kirándulnék, télen pedig valami forró égövi országban ejtőznék, ahol azért darkwave bulik is vannak. Ezt lehet?

Thaiföldön állítólag három fillérből el lehet lenni hetekig. Csak a repülőjegyet kell kiszurkolni, de ha előre lefoglaljuk, talán nem megy rá ingünk-gatyánk. Január végén-február elején, amikor már mindenki torkig van a téli depresszióval, a gázszámlával, a vírusokkal, sztrájkokkal, az adónövekedéssel és (thus) fizetéscsökkentéssel, ki kéne vonulni egy szolid tengerparti tivornyára valahova.

Jelentkezők? ;)

Védett: Egy kontroll-freak drogbáró energiavámpír ámokfutása

Ez a bejegyzés jelszóval védett. A megtekintéséhez add meg a jelszavad:

Jelszó:

Isten Gyűlöl Mindenkit, pláne Lady Gagát

Kicsi gyerekkorom óta szenvedélyesen imádom a trash médiát, hiszen nem csak szórakoztató, de ráadásul mindig tökéletes képet is nyújt a társadalom állapotáról és értékrendszeréről… emellett pedig csodálatos, léleképítő kontrasztot teremt a valódi dolgok igazi arcával is (nem csak a “mi-jobbak-vagyunk-ennél”-tudat miatt, hanem mert egyszerűen a groteszk, mint esztétikai minőség megjelenik). A napokban például olyan véresen komoly röhejek estek meg, mint például a Tila Tequila fake terhessége körüli kisebb botrányok és persze a westborói baptista egyház új kampánya, az Isten Gyűlöli Lady Gagát című. Most az utóbbinak néztem utána.

A katolikusok után a két fő ellenség

Létezik Kansasban (hol máshol?!) egy kicsinyke szekta, ami 1955-ben függetlenítette magát a baptistáktól, és azóta azzal múlatja az idejét, hogy Isten szent nevében mindenkit utál, aki mozog (ha nem őskeresztyén, fehér, heteró és szűz, akkor az is elég, hogy van). A Westboro Baptist Church eleinte “csak” a katolikusokat utálta (mivel “minden második papjuk kisfiúk péniszén élősködik”) és a zsidókat üldözte (mivel ugye ők ölték meg Jézust, amin – szerintük – az az aprócska tény sem változtat, hogy Jézus maga is zsidó volt): templomok és zsinagógák szertartásait zavarták meg és temetéseken rendeztek botrányokat. Aztán jött a masszív melegellenes front, de ez megint nem lepett meg különösebben senkit, hiszen az egyházak soha nem a toleranciáról voltak híresek (kivéve persze a svéd evangélikusokat, akiknél akár meleg nő is lehet a püspök). Az azonban már persze picit pikánsabb, hogy a westborói baptisták nevét már az ötvenes években is mindenki a meleg-gyűlölet kapcsán emlegette, hiszen egy egyházi tömörülést jobb esetben a szeretet – de legrosszabb esetben is a közös hitrendszer – tart össze, és általában csak mellékesen, mintegy zárójelben utálnak a normáiktól eltérő kisebb-nagyobb csoportokat. Az Isten Gyűlöli A Mocskos Buzikat-kampány azonban egészen odáig ment, hogy tüntetést rendeztek az ártatlanul meggyilkolt Matthew Shephard temetésén, majd groteszk komédia formájában dolgozták fel az esetet, amit a gyászoló szülőknek is elküldtek.

Az antiszemita heteróbarát propaganda azonban még mindig nem lenne elég ahhoz, hogy írjak erről a teológiai vadhajtásról, hiszen létezik a világon több ezer ilyesfajta tömörülés, mégsem érzem szükségét, hogy szót vesztegessek rájuk. A westborói baptisták azonban nem csupán azt állítják, hogy Isten a zsidókat és a melegeket rühelli, hanem egyenesen meggyőződésük, hogy a Magasságos bizony jó emó módjára az egész világot tiszta szívből gyűlöli (dacára annak, hogy az Óvszövetség szerint a Teremtő már évmilliókkal ezelőtt kinőtt a kamaszkor dacából). Ennek bizonyítására még domaint is vettek godhatestheworld.com címmel, ahol a kurzorral a világtérkép fölé hajolva láthatjuk, miért utálja a Jóisten a különböző országokat, beleértve természetesen a “pedofil gyerekpéniszrágó” expápa szülőhelyét, Lengyelországot is. Furcsamód – örüljetek, szittyák – Magyarországgal nincs különösebb baja az Úrnak, amit nyilván patrónusunk, Mária intenzív lobbijának köszönhetünk (vagy egyszerűen csak annak, hogy a westborói baptistáknak fogalmuk sincs, mi az a Hungary).

Mária legalább lobbizik értünk, úgy tűnik

Azok után, hogy az Atya nem csak a régi jó hagyományokat követve a zsidókat, a melegeket és katolikus papokat (pristestsrapeboys.com) nem kultiválja, hanem minden előítélettől mentesen az egész világot úgy gyűlöli, ahogy van, tulajdonképpen nem is értem, miért szán még külön energiát Lady Gagára. Elvégre Gaga totál jófej: tinikorában Cure-rajongó volt, megvan neki a Depeche Mode-összes, kedveli az industrial és electro noise zenéket, pizzát rendel rajongóinak és nem bánja, ha ingyen töltik le a trackjeit. Oké, volt néhány pikáns nyilatkozata a melegjogok védelmében és egyszer-kétszer elpoénkodott a Jonas-testvérek szüzességi fogadalmán, de alapvetően nem vili, mivel húzta ki a gyufát annyira “odafönt”, hogy a világ összes országa után ő maga még külön is említésre kerül. Azt megértem, hogy Obama, az Antikrisztus külön fejezetet érdemel, hiszem mégis csak ő a világ legbefolyásosabb országának első embere, de Gaga? Lady Gagának maximum annyi bűne lehet, hogy R’n'B -albumot írt a Pussycat Dollsnak még A&R-munkás korában. Durva, nem azt mondom, de akkor már inkább Timbaland a sátán, hiszen a héten is olyat szólt, hogy nem ír többé hiphopot, mert “a műfaj kezd underroundizálódni”, ő azonban szeretne még halála előtt eladni pármillió lemezt popzenehallgató kissnéfrizurás háziasszonyoknak, akik a hipermarketben vesznek néha albumokat öt dollárért. (Timbaland az anyját simán eladná ugyanannyiért.)

Ha a videót alapos vizsgálat alá vesszük, erősen olybá tűnik, hogy Isten nem csak a világot és bónuszként Gagát utálja, hanem az elfogadható énekstílust, a decens grafikai megoldásokat és a színvonalas produkciót is, máskülönben a westborói baptista egyház nem kerülné mindezt ilyen elánnal. Az istentelen Gaga isteninek semmi esetre sem nevezhető helyettese a klipben Megan Phelps-Roper, a Westborói Baptista Egyház alapítójának unokája – nem egy egyszerű történet!

Mindenki pokolra jut, pláne Lady Gaga

A kérdés már csak az, hogy ha a Teremtő senkit sem komál túlzottan, akkor vajon a westboróiak miben látják az üdvözülés lehetőségét? Elvégre ha csak a balhéra pörögnének, simán lehetnének inkább futballhuligánok is – az azért mégis csak szervezettebb formája a tömegverekedésnek és az öblösen visszhangzó anyázásoknak.

Bor

A farkasmályi borospincéknél...

Igazán inspiráló történetet hallottam hétfő reggel a buszon: egy idős férfi hangosan ecsetelgette nővére férjének halálát, akit nyolcvanöt esztendősen szólított magához a kaszás. A férfinek keringési rendellenessége volt, aminek köszönhetően (persze ilyenkor köszöni a fene) a szíve nem kapott elég vért. “Amíg az Endre otthon volt a kis budai házikójában, itta a saját borát és minden rendben volt. Két hétig volt kórházban, amikor elvesztette az eszméletét, az asszony persze akkor is csempészett be neki a borból. Pár nap után viszont a doktor aszondta, muszáj leállni a szesszel a gyógyszerek miatt… rögtön utána rá meg is halt a báttyus. Nem bírta a bora nélkül. Tudod, keringette neki a vérit…” A bibircsókos, dús, ősz szemöldökű úr hangosan helyeselt, nekem pedig mellettük Poe jutott eszembe, aki úgy vélte, az ember ötvenéves koráig ne piáljon, utána meg bolond, ha nem teszi.

Az őszi nap fénye a szőlőtőkék fölött

Az esti koccintás prelűdjénél azonban remek dolog történt. Duracell-lel a Rotschildben vettünk magunkhoz egy-egy sajátos illatú félszáraz savignont, amikor az a csodálatos esemény esett meg, hogy a pénztárosnő személyi igazolványt kért tőlem a jól kivilágított szupermarket csillogó-villogó platformján! Öröm és boldogság, kéj és mámor, már majdnem fél éve nem volt erre példa (akkor a SPAR ajándékozott meg az örömteli fél perccel), már-már aggódni kezdtem, hogy felütötte fejét az ősz és megrágicsálta a faleveleket az éj leple alatt. Az embernek rosszabb péntekeken (nagyon rossz csütörtökök után) már olyasfajta zavarbaejtő trükkökhöz kell folyamodnia, hogy például aljas szándékból előre megfontolt hangos “csókolommal” konfuzálja a buszsofőrt, mielőtt magasat tol a hangjára és “egy diákjegyet kérek szépen”. Persze fene tudja, a jó borhoz talán nagyon sok idő kell.

Jól kötök, tudom, hogy jól kötök, így aztán a lőtéri sánta kutya se hinné, hogy nem tudatos szerkesztés eredménye a következő mondat, hanem valóban így dobta a pakli: ezen a bormerengős napon történt meg először, hogy hírt szerkesztettem a bormagazin hírleveléhez, ami mátrai leányka lévén nem esett különösebben nehezemre, és illusztrációt is könnyű volt kontroleffelnema saját fotóim között. Szeretjük a bort, kis fekete alapon zöld tőke korától a dús szeptember végi otellón át egészen a másnapos fosásig, ami mindig vidám megkönnyebbülést hoz. És a vonal itt körbeér.

Szeptember, október - és a megrágott falevelek a borvidéken (véletlenül fotózok ilyeneket)

Sástó télen – azért még nem leszek winter-freak

A két legidegesítőbb amerikai evör, Sarah és Bristol Palin

A világ egyik legidegesítőbb családjának második legidegesítőbb tagja ma olyat szólt, hogy “nem fog többé újra szexelni, amíg ki nem mondja a boldogító igent”. Báá, az ember hall azért ezt-azt Amerika prűdebbik fertályáról – ott van például a tisztasággyűrű, ami tökéletes Disney-találmány a keresztény, fehér, felső- középosztálybeli tinédzserek megfélemlítésére – de azért Bristol Palin most kicsit túllőtt a célon propagandaszempontból. Mindjárt okádok.

Oprah Winfrey egyébként a vicces bejelentés után azt kérdezte az egykori alelnök-jelölt leányanya-csemetéjétől, amit én is kérdeznék: oké, hogy így rápörögtél a témára, de miért érezted szükségét annak, hogy ezt ország-világ előtt bejelentsd? Feltétlenül szükséges ismert emberként ilyesmivel dobálóznod, amikor tudod, hogy emiatt a mondatod miatt árkus szemekkel figyelik majd minden mozdulatodat és találgatások sorozata indul majd el, valahányszor férfiember társaságában mutatkozol? Az ostoba republikánus azonban ilyen bonyolult kérdésre nem tudott válaszolni, ezért mormogott valamit, amit anyucitól tanult: “Ezt egy helyes döntésnek érzem, minden lánynak ajánlom.” Dehülyevagytevazze!

A Palin családban egyébként nem az a legidegesítőbb, hogy ostobák, hanem az, hogy módfelett álszentek. Sarah Palin először kijelenti, hogy az iskolákba nem szexuális felvilágosítás kell, hanem erkölcsi edukáció és több tisztasággyűrű program… majd a kampány kellős közepén a SAJÁT 16 éves lányát felcsinálja egy csőbunkó focista. Palin ekkor helyesbít, hogy oké, szükséges a felvilágosítás, de azért az absztinenciát kell hangsúlyozni mindenek előtt, mert Isten szeme mindent lát, el ne lopd a Bibliát. Aztán – nem sokkal unokája születése előtt – megszüli saját hülyenevű Down-kóros kisfiát, ő, mint az Abortuszellenes Feminista Liga elnöke, majd három nappal a szülés után már napi tíz órát dolgozik a kicsitől távol.

Emellett egyéb idegesítő szokásai is vannak: sportból vadászik, halászik, állatszőrmét hord, jávorszarvasburgert zabál két marokra, támogatja az afganisztáni és iraki háborút, a fegyvertartást és a gyerekek fegyverhasználat-óráit (kell is az pont Amerikába), ellenzi az abortuszt, az eutanáziát és az azonos neműek házasságát (ennek értelmében tehát magát a homoszexualitást is, hiszen a házasságon kívüli szexet bűnös cselekedetnek tartja) és még mindezek tetejében képes volt, és politikus létére felvette a férje nevét a menyegző után (annyira röhejes tud lenni, amikor egy amcsi nőnek annyi neve van élete során, ahány félresikerült házassága, ehehehe).

Végül pedig a highlight: mióta befürdött a politikával, dollármilliókért pózol azoknak a “c-kategóriás szennylapoknak a címlapján” ciki intim élethelyzetekben, amelyeket azelőtt a sárga földig lehordott nyilatkozataiban, mint népbutító tabloidok.

Sarah and Bristol Palin, how more annoying can you get?

Jövőkép

Tövis (Gyöngyös, 2009. szeptember)

- És akkor felment bennem a pumpa, jól beolvastam neki, hogy azért jöttem két órával később, mert összesen ötszáz forintom van erre a hétre, és azt nem fogom vonaljegyre költeni, mert akkor éhen döglök, úgyhogy kerülőúton kellett bemásznom. Mindezt persze azért, mert a drágalátos cég baszott kifizetni azt a hetvenet, amiről kiderült, hogy nettó csak ötvennégy, de ezt elfelejtették megmondani az elején, mert akkor biztos nem vállalom el a melót, mert nem vagyok balek. A jutalékot is basztatok kifizetni, mondtam neki, hiába állapodtunk meg, és ő meg csak hallgatott, amikor elém tolta a felmondó papírt. Hát jól beelőztek, én csak jövő héten akartam felmondani, hátha addig fizetnek valamit – magyarázta a Blahánál barátnőm, akit már jó ideje nem láttam. Elhűlve hallgattam friss munkahelyi tapasztalatát, amit széles kézmozdulatokkal és a rá jellemző olaszos temperamentummal adott elő.

Csak egy percre álltunk meg, egy internetkávézónak álcázott arab pénzmosóhely előtt, hogy tűzőgépet kérjen bent a frissen kinyomtatott önéletrajzokhoz. Útközben még be kellett ugranunk egy helyre, ahol a barátnőm megszabadul pár CV-től. Míg a lány a szakállas mameluknak magyarázta, mire kell a stapler, az üzlet előtt álltam és vártam.

- Nnne, ne haragudj. Nnnnneeem akarok zavarni… csak esetleg… nem tttudnád… véletlenül… megvenni valamimet? – lépett oda hozzám egy középmagas, fehérbőrű, visszafogott öltözékű lány. Velem egyidős lehetett, szemeit lesütötte, hangját alig lehetett hallani.
- Tessék…? Nem hallottam.
- Hát az van, hogy nincs semmim, csak… aaaaz, ami most rajtam van – a lány felnézett, és akkor láttam, hogy csupa könny a szeme.-  Sokat segítenél, ha megvennéd valamimet, amennyiért gondolod… mindegy…
- ….Hmm… ööö… mire gondolsz pontosan? Mit árulsz? – kérdeztem meglepetten, közben végig az ajtót néztem, hátha visszatér közben a barátnőm és valami feloldja ezt a kínos beszélgetést.
És abban a pillanatban kilépett az ajtón a lány, a papírokkal a kezében. Megállt mellettem, azt hitte, ismerős.
- Van a kabátom, a kesztyűm a sálam, a sapkám, a táskám, a telefonom…  – sorolta az idegen, még mindig olyan halkan, hogy alig hallottuk. – A… a… gyűrűimet elvették a hajléktalanok…. – és ezen a ponton sírni kezdett.
- Dehát mi történt…? – alapvetően jól öltözött lánynak tűnt, finom vonásokkal, hétköznapi ruhában.

Vihar (Gyöngyös, 2009. szeptember)

- Anyám kidobott. Kizárt. Nincs senkim… Nincs hova menni… el se tudjátok képzelni, milyen ez… három napja az utcán. Bármimet eladnám, csak hogy fedél legyen a fejem fölött…
Megmutatta, minden holmiját – a kabátját, a kis törött, régi telefonját, a kesztyűjét és a sálját – mi meg csak álltunk ott leforrázva.
- Hát… ööö… nem készültünk vásárlásra, de van egy kis apróm meg pár kajajegyem. Nem sokat segít, de jobb a semminél – odaadtam az ötszázas hidegutalványt, amit délután a váradásért kaptam a Vöröskereszttől, meg két kétszázast a cafeteriámból.
- De én nem akarok koldulni.
Közben a barátnőm kiforgatta a zsebéből az utolsó százasát és a lány kezébe nyomta.
- Mit adjak cserébe?
Egymásra néztünk. Tényleg csak az volt neki, ami rajta volt.
- Olyan megalázó az egész helyzetem, soha nem gondoltam volna, hogy koldulni fogok.
- Nincsenek barátaid? Ismerőseid? Akiknél ellehetnél?
- Nincs itt senkim a városban. És a pofámról lesül a bőr, nem akarok koldulni.
Álltunk még egy kicsit, elsütöttük a szokásos paneleket. Felhívtunk egy ismerőst, hátha el tudja passzolni a csaj telefonját. Igyekeztünk lebeszélni arról, hogy a kabátját eladja, mert mínuszok röpködnek. Rendőrség, szállás?
- Elvittek a rendőrök a hajléktalanszállóra, ott vették el a gyűrűimet. Ennyit tudtak tenni. Oda fél tízig be kell érni, különben kizárnak – láttuk, hogy rázza a hideg.
- Három napja ti vagytok az elsők, akik meghallgattatok és segítettetek.
Aztán bemutatkoztunk egymásnak, Dettinek hívják. Elkértem a számát, hátha hallok valamiről, ami hasznos lehet… you never know. Akkor még el is hittem, hogy talán tudok segíteni. Nem lehet tudni.

Aztán elköszönt és rohant a hajléktalanszállóra. Ez kedden történt. Vajon mi lehet vele azóta?

Az év önéletrajza

Nem szokásom a reposzt vagy a kommentár nélküli képfeltöltés, de most kivételt teszek. Az alábbi értékes dokumentumot Ágim küldötte el nekem volt, olvassátok egészséggel…

Szinglik, kapcsolatfüggők, leányanyák és a többiek

Tegnap este posztolt egy ismerős ismerőse egy tipikus szingliségelemző-népességfogyó cikket a Facebookon, a Heti Válasz oldaláról. Nem is maga a cikk, inkább a téma bosszantott fel. Nem vagyok feminista, sem antifeminista, egyszerűen az emberben hiszek, de mindig arcul üt kicsit, amikor a világ legintimebb, legszemélyesebb és legegyedibb kérdésében születnek hideg fejjel elemző – és többnyire pro vagy kontra felhangú propaganda – írások. Márpedig ez manapság igen gyakran megesik.

Két fő propaganda létezik (egyéb vallási, ideológiai és spirituális deviációkkal most nem foglalkozunk): az egyik szerint csak másodrendű állampolgár lehet, aki (lehetőleg a húszas éveiben) nem szül, hiszen teljesen társadalomellenes, közösséggyilkos és önző, de minimum zavarodott, a legenyhébb esetben pedig a felborult modern világrend szenvedő alanya (persze még mindig jobb, mint amikor a középkorban ugyanezért mehetett a máglyára…). A másik oldal – ahogy Duracell kommentjében kidomborította – pedig mindjárt “felelőtlen leányanyaként” kezeli azokat a fiatal nőket, akik egzisztencia és hosszú-hosszú párkapcsolat híján alapítanak családot, netán már “idejekorán” férjhez mennek (valljuk be, kiben nincs egy csendes, rezignált “na ugye”, amikor azt hallja, hogy ismerőse 23 évesen már elvált ember?).

Pedig a dolog ettől sokkal komplexebb és személyre szabottabb. A ki-hány-évesen-akar-nem-akar-gyereket témáról már szóltam, de már maga a “szingliség” (igen, mint furcsa, deviáns népcsoport vagy fertőző betegség, ahogy Szonja írta kommentjében) is önmagán messze túlmutató kérdés. Már ha csak a fő csoportokat is vesszük ezen a két ingoványos talajon, elképesztően széles repertoárt kapunk:

• egyszerűen van olyan ember, aki nem vágyik párkapcsolatra, gyerekre, mert személyiségénél fogva nincs igénye erre. Ott van Fodor Zsóka, a híres örök szingli, aki barátnőzik és egyedül tesz-vesz, soha nem vágyott állandó, fix társra. A pasik között is számos ilyen agg szingli akad: Friderikusz Sándor, Galla Miklós, Fábry Sándor – persze a férfiaknak ezt lényegesen könnyebb felvállalni – sem vágyott soha párkapcsolatra vagy utódra, mert egyszerűen ilyen a karakterük, ilyennek születtek, így alakultak a dolgaik. Így élnek, így boldogok és elégedettek. A tudósok, művészek egy nagy csoportja is ebbe a kategóriába tartozik, meg is kapják érte a társadalom rosszalló susmusát, ami néha egy-egy Nobel vagy Oscar enyhít csak.

• aztán ott vannak azok, akik igazán nagyon és mélyen szeretnének komoly, örök életre szóló párkapcsolatban élni és nagy családot alapítani, de valamilyen ok folytán – legyen az testi, lelki – nem képesek erre. A háttérben húzódó okok ezerfélék lehetnek: promiszkuitás, betegség, zavar, hiányosság, félelem, bizonytalanság, fóbia… ahány ember, annyiféle. Egy részük folyamatosan próbálkozik a “megállapodás” alapvetőnek tűnő, mégis roppant bonyolult életfeladatával, de nem jön össze nekik a dolog, nem – vagy éppen nem egyik napról a másikra – tudnak megváltozni, más bőrbe bújni, levetkőzni a karmájukat és felvállalni egy különös sorsot.

• szintén nagy csoport azon “szinglik” tábora, akik ugyan testileg és lelkileg is alkalmasak a klasszikus értelemben vett “családalapítás” szótári formájára és vágynak is rá, mégsem találnak megfelelő párt, aki hasonló háttérrel rendelkezik. Vajon miért nem? Lehet találgatni, ez a pont talán egybeér az előzővel – tehát talán mégis van valamilyen belső gát a “kiteljesedésre, még ha az egyén nem is érzékeli” – de a lényeg, hogy milliók magányosok és szeretnék feladni a trendinek tűnő “szingliséget”, de nem minden áron (kapcsolatfüggők, távozzatok!).

• a notórius el-nem-köteleződők közül sokan párkapcsolatban élnek és az utódlást is fontolgatják, képesek is mindarra testileg-lelkileg, amivel az új szerep jár, de mondjuk nem tudják feladni keresetüket, fogalmuk sincs, hogyan kezdjék el fiatal életüket gazdag szülők híján, és azt sem tudják, mi mindent kell feladniuk anyagilag és egyéb szempontból.

Nem elemezgetek, nem moralizálok és nem akarok állást foglalni. Csak annyit szeretnék, hogy senkit ne ítéljenek meg az emberek meggondolatlanul, felszínesen. Nagyon sokféle út létezik a boldogságra, és nem csak az, amit egyes társadalmak és közösségek adott kontextusban éppen “ideálisnak” vagy követendőnek tartanak…

Több mikrolakást a magyaroknak!

Lakásnak ennyi bőven elég

Milyen klassz lenne már, ha a magyar nagyvárosokban – na jó, ez igazából csak Budapest – is divatba jönnének a kapszula-lakások, mint Tokióban? Itt most nem elsősorban a vonat-hálókocsikhoz hasonló kapszula-hotelekre gondolok, mint amilyen például a Capsule Hotel Shinjuku, amiről a New York Times épp a napokban írt, hanem inkább az összkomfortos minikérókra, mint a Nakagin Capsule Tower, amit még a hetvenes évek elején terveztek.

Egy pár négyzetméteres kis lakás, amit megvehetsz és a magad képmására alakíthatsz… és közel van mindenhez, hiszen a kapszulakérók és – amerikaiasan szólva – mikrólakások pont azért vonzóak, mert a belváros legfontosabb csomópontjainál helyezkednek el. Goodbye hazafelé botorkálás kis sötét sikátorokon keresztül négy-öt átszállással, és búcsú a befűthetetlenül magas és nagy, idegen, arculattalan, méregdrága bérleményektől.

Kicsi a bors, de erős

Tokióban mindenki legalább három-négy órát ingázik, így a többség bérel egy kiskérót, hogy időt spóroljon magának. Ha pedig rákattan a házikóra, hát megveszi magának – és akkor van egy ingatlanod, ahol lakhatsz, vagy amit kiadhatsz… zseniális. A miniépületek nem csak lakásnak, de üzlethelyiségnek is kiválóak.

Úgyse nagyon csinálok mást a lakásban, mint ülök az ágyon a takaró alatt, nézem a tévét és közben dolgozgatok, olvasgatok, írogatok, ilyesmi. Igazából az ágy a legfontosabb objektum, mindent itt csinál az ember. Pesten a vécében, a fürdőszobában és a konyhában nincs is fűtés, így csak néha, egy-egy percre szaladok ki gyorsan pisilni, vagy hogy forróvizet engedjek a kádba. Tökéletes pazarlás erre harminc négyzetméter, pláne a magas és kihasználhatatlan beltérrel, ami borzalmas fűtésszámlákat hoz telente. Ráadásul egy ilyen kérót a magamfajta kispénzű fiatal sosem tudna önerőből megvenni, ellentétben egy kapszulalakással, ami azért az átlagos fővárosi négyzetméterpénz fényében reális vállalkozásnak tűnik.

Ha lenne egy kapszulalakásom, akkor:

• a belvárosban lenne (ezt szoktam meg, mindkét párhuzamos otthonomban… bár a pestit nem igazán tekintem annak)
• csodaszép narancs- vagy málnaárnyalatúra festeném a falakat (utálom a fehér – meg a seszínű – falakat, az erőteljes, karakteres színeket szeretem)
• minden négyzetcentit kihasználnék
• az asztalt amolyan kiállítófelületnek használnám, amin kis szobrok, füstölőtartók stb. láthatóak (soha nem használtam asztalt, egyszerűen nem az a típus vagyok).
• kitenném a méretes művészbulletint, amit Niniellel készíttünk tavaly télen (de Gyöngyösön nem fér ki a falra, Pestre vinni meg óriási macera lenne a mérete miatt… igen, rögtön ott kellett volna csinálni, de már késő bánat)
• lenne egy csomó praktikus, helykímélő és nagyon dizájnos Ikea-bútorom, pl. emeletes ággyal a vendégeknek (olyan utálatos olog a napokig kihúzott ágy, ha vendég jön)… sőt igazából a teljes galéria lehetne egy kényelmes nagyágy, ez kedvez a pesti, nagy belmagasságú kérószettingnek
• lenne babzsákom is (és egy talán egy hintaszékem meg belefekvős fotelem)…
• tartanék egy pici, falba épített széfet is, ahol az értékeket tartanám, például a “másik” netbookot (mert addigra már kettő lenne), így a betörők hoppon maradnának…

Az ideális méret...

Egészen barátságos gondolatok ezek. A kérót pedig szigorúan másodlagos, átmeneti otthonnak használnám, meg persze arra, ha egyedül akarok lenni teljesen.

Mikor lesznek nálunk is picike kapszulakérók a belvárosban, elérhető négyzetméterpénzért?

ps.: Annyira egyértelműnek találtam, hogy elfelejtettem a lényeget… Fontos kitétel, hogy ezek a kérók:

• egy embernek vannak
• egy-egy napra!

Tehát akkor, ha:

• lekésted a buszt haza
• buliznál hétköznap a kollégákkal, haverokkal
• késő estig/hajnalig dolgozol
• alkotni akarsz egyedül
• magányra vágysz.

Ha pedig hosszútávon nincs szükség rá, mert éppen nincs fővárosi melód/teendőd, simán kiadod, és így plusz bevételhez jutsz. Szóval, semmi esetre sem első számú és fő otthon, ahol a hét 30 napján laksz, pláne másodmagaddal. :)

Öt dolog, amiért jó a BKV-sztrájk

No jó, kérem szépen, most bizonyára mindenki felfortyan, aki az elmúlt négy napot fagyos megállókban vagy a sínek között töltötte, meg egyébként is bosszantja a közlekedési vállalat vezetőségének marokviszkető attitűdje. Muszáj viszont mindennek a pozitív oldalát nézni…

1. Ezen a héten csak két napot töltöttem Pesten, a fennmaradó időben otthonról dolgoztam (esélyem sem lett volna a Mester utcában tenni mindezt, mivel a gépem kimúlt). Így aztán voltam a kedvenc teázómban, ettem a kedvenc pizzámból és kirándultam egy-egy embereset (a Szent Anna-kápolna egészen romantikus Disney-allűrt árasztott hóval befedve a hegy tetején – dacára annak, hogy sosem voltam a téllel baráti viszonyban). Jó volt, na.

2. Az áldatlan közlekedési viszonyoknak köszönhetően csak pénteken mertem a városba merészkedni, igaz, akkor is csak a city peremére. BKV-járatot szerencsére nem érintett a talpam: jöttek értem a buszmegállóba és este kivittek a buszomhoz autóval. Az emberek összefognak a nehéz időkben, és ez bizony jó.

3. Izgalmas dolog, hogy az ember új, alternatív útvonalakat ismer meg. Tekintve, hogy a saját fürdőszobámban is gond nélkül el tudnék tévedni egy hosszabb távollét után, a térképolvasás génje pedig nálam teljesen kimaradt, számomra komoly kihívás tesztelni, gyalog melyik sikátorból melyik utca nyílik, ott, hol a madár se jár.

4. A három nap távmunka után kimondottan üdítő érzés volt látni a Bandát: gyarapodott is pár pikáns tétellel az aranyköpésfalunk, és igazán produktív, termékeny napot tudhatok magam mögött. Ráadásul ki korán kell, aranyat lel: kedves ismerőssel találkoztam a Volán-járaton és én voltam az első az irodában. Így kell ezt. (Még a végén beállok komformistának.)

5. Közben ott a nagyszerű, pozitív tudat, hogy a BKV legalább ebben a négy napban nem vesztességes. Milliárdokat spórolnak meg, és ami ettől is fontosabb: a levegő közben pedig tiszta(-’bb) és friss(ebb) marad (először azt hittem, majd forgalmi dugó lesz a sok autós miatt, de a kihalt, atomtámadásra emlékeztető Zugló láttán persze rájöttem, hogy kedd óta egyetlen villamosozó sem vett magának kocsit).

Javaslom, vezessünk be ezentúl egy darab BKV-mentes napot, lehetőleg valamikor nyáron, amikor az ember szívesen gyalogol vagy biciklizik, és este 10-ig világos van, nem kell hát a sötét sikátorokból előbukkanó huligánoktól tartani. Egy napot mindenki kibír, közben pedig spórolunk (mondanám, hogy az adófizetők pénzét kíméljük, de azért ennyire naiv nem vagyok), óvjuk a környezetet és erősítjük az emberi kapcsolatokat és az együttműködés képességét.

Na? Písz és csillaut?

ps.: Azt azonban igyekszem leszögezni, hogy ennyi bőségesen elég volt az experimentálódásból. :)

Kábel a rengetegben – megőrülök!

Borzalmas hétvégén vagyok túl: péntekről szombatra virradóra kimúlt a gépem kábele, így ötvenkét percen belül (ennyi tartalék fér el egy picike MSI Windben) megszűnt az összeköttetésem a nagyvilággal. Borzalmas két napon vagyok túl… és még nincs vége a kálváriának.

Miért nem öt póttöltővel kapható???

Történt ugyanis, hogy a szeptemberben – tizenhat ezer forintért – vásárolt vadiúj töltő december közepén felmondta a szolgálatot. El is vittem a helyre, ahol vettem, hátha van még garancia. A faszi – aki tudja, hogy nem hobbiból használom a cuccot, hanem ez egyetlen és fő munkaeszközöm – kezeit tördelve rebegte, hogy sajnos csak az ünnepek között lesz kész a cucc. Sebaj, gondoltam, addig ott a másik, amit szintén ők javítottak meg ama bizonyos szeptemberben, amikor az egy hónapos javítási idő miatt az új termék megvásárlására kényszerültem. Be is installáltam a cuccot rögtön.

Aztán péntekről szombatra virradóra ez a holmi is felmondta a szolgálatot. Egy darabig derékszögbe fordítva működött, aztán örökre lehunyta fáradt szemeit. “Még jó, hogy ott van a december közepén leadott cucc (“van mááásik”), és így nincs más dolgom, csak beugrani érte a boltba” – gondoltam naivan most. Arra azonban nem számítottam, hogy az “ünnepek között gyere be” annyit tesz, hogy  január közepén még híre-hamva se lesz a töltőnek. Most mondja valaki, hogy egy ilyen szetting a húsvéti bárányból nem hozza ki a tömeggyilkost..!

A hétvégén tehát – mert nyilván épp ügyeletes voltam, hogy is lehetett volna másként, bónuszként pedig két leadandó cikkem volt  – idegen helyen, idegen gépen dolgoztam, éjjel kettőig. Fantasztikus dolog online vágni mindent, Photoshop híján. Majdnem beleőrültem a munkatempóba, meg persze abba, hogy hazatérvén naponta háromszor fel kellett hívni Árpit, hogy diktálja be, milyen maileket érkeztek, ha valami sürgős és fontos dolog történne. Ez őrület, komolyan mondom, őrület… ráadásul így az mp3-lejátszómat se tudtam feltölteni, nem is beszélve a társasági élet különféle alternatíváiról (igen, hiányoztatok).

Én belátom, hogy tizenöt évvel ezelőtt, a természeti népek és a szegény éhező szomáliai gyerekek, de akkor is horrorfilmbe illő jelenet ennyi munka mellett gép nélkül maradni, és borzalmas dolog, hogy a póttöltőt egy hónap alatt sem volt képes meggyógyítani a szerelő… aki egyébként annak köszönheti életét (illetve azt, hogy van szeme), hogy Árpi ment be a boltba, nem pedig én…

A legszebb persze az, hogy a szombaton kimúlt példány gyógykezelésére újabb hatezer pénzt különíthetek el a büdzséből, és újabb két hónapig várhatok, amíg visszakapom. Közben meg az isten tartsa meg a héten (hopefully) felépülő kábel egészségét!

Azok az extrém figurák – a külsőségekről, szabadon

Két fő típusát ismerem az extrém kinézetű embereknek. Az egyiknek az esztétikai sztenderdje egész egyszerűen eltér az adott társadalom többségének ízlésétől, olyan dolgok tetszenek neki, ami a konfekció-szettinghez szokott többségben viszolygást kelt. A másik típus azért “néz ki durván”, mert tudatos formába kívánja önteni különállását, határvonalat kíván húzni a világ és önmaga közé. A két halmaznak akad aztán egy szűk keresztmetszete, és igen, létezik egy harmadik csoport is, aki azért tér el az “átlagtól”, mert az adott tinédzser szubkultúrában éppen “az a divat” (meg a félszem, ahogy anyám mondta mindig, pedig akkor még hol voltak az emók!).

Confessions of a young black sheep - tíz évvel ezelőtt

Azt hiszem, a különállás vizuális kivetülése fiatal korban teljesen általános és természetes attitűd. A kisréce kikel a tojásból és látja, hogy a világ rút, az emberek mocskosak, az élet hazugságra épül… és ha lelke egészséges, viszolygást kelt majd benne a politika, a közélet, a média és – legfőképpen – az emberi közöny (kicsit a camus-i értelemben) és érthető módon tisztább értékek felé fordul: művészet, zene, irodalom.  Amikor tizennyolc évesen fekete rúzst kentem a számra és seggig érő csipkefátyolban, bakancsban róttam az utcákat negyevenöt fokban nyáron, igenis szerettem volna tudatni a világgal a kívülállóságom. “Elhatárolódom, köszönöm, nem kérek belőle. Minden düh nélkül, elnéző mosollyal figyelem küzdelmeiteket, uram bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek” – üzentem a mainstream világnak, mert teljes, förtelmes valójában bontakozott ki előttem az emberi faj sajátos állatiassága, as it is.

“Father, Mother, Sister and friend:
It’s not that I embrace the end
It’s simply that I feel too deeply
towards what I see around me.
But this is not escape:
this is my way.
(And I may or may not change)”

(Faith and the Muse: Prodigal)

Ez a csoport – tehát az üzenet-öltözködők – néha egészen odáig megy, hogy kimondottan azért néz ki úgy, ahogy, mert a közönségnek, a külvilágnak veszi fel a cuccot. Igen, velünk is előfordult Garnélával nem egyszer, hogy teljes halálmadár szetben vonultunk, majd – és itt jön a lényeg – a villamoson rinyáltunk, hogy biztos elkúrtunk valamit, ha senki se szólt még be aznap (nem mintha ez gyakori eset lett volna persze). Ha pedig megvolt a kielégítő visszacsatolás, boldogan naplóztuk-leveleztük – blog akkoriban még nem volt, internet se igazán -, hogy millllyen szörnyűűűű a fokhagymaszagú, kissnéfrizurás pórnép, MÁR MEGINT BESZÓLTAK Egercsehiben vagy Pálosvörösmarton. Ez persze egy darabig módfelett szórakoztató életstílus, de egy idő után olyan lesz, mint az önmaga farkába harapó kígyó… meglehetősen öncélú, na.

Aztán eljött a pont – és a rossz hír az, hogy ennél a csoportnál általában eljön – amikor már korlátokat szabtunk magunknak, mintha valami igazgató dirigálna odabent az egyenruháról vagy az iskolaköpenyből: csak bizonyos ruhában és sminkben hagyhattuk el a házat, azok nélkül a külsőségek nélkül nem voltunk önmagunk, és identitásunk alapkövévé vált a külső máz. Ez valahol egy rabság volt, de persze akkor ezt semmipénzért nem vallottuk volna be magunknak.

Aztán ahogy telt-múlt az idő, és az elhatárolódásnak már nem volt szüksége fizikai megnyilvánulásra, mert két fontos dolog történt: sikerült szegről-végről definiálni pár fontos kérdést a ki-vagyok-mi-vagyok témakörben (bár artikulált választ még ma se tudnék adni, úgy látszik, ez típus dolga) és – ami ettől is fontosabb – megláttam valamit az emberben és a világban, ami fölöslegessé tette és elmosta a totális elhatárolódás szándékát. Nehéz ezt megmagyarázni, mert a világ nem lett igazságosabb közben – sőt – viszont a tapasztalat segített megérteni bizonyos motivációkat és komplex összefüggéseket, amik ugyanúgy ott voltak másban is, mint bennem, és bennem is, mint másban… a kollektív tudatalatti valahol összeért. Még mindig voltak dolgok, amiktől különbözni akartam, de ezt már belső ügyként rendeztem magamban, nem volt szükség egy ponttól fogva arra, hogy mindenáron, tűzön-vízen át külsőségeken keresztül kommunikáljam különbözőségem, különállásom (azt azért szerényen megjegyezném, hogy nagyon tudok ám írni: csak úgy jönnek az alliterációk, hívatlanul). Anyway, sokkal szabadabb lettem ezáltal.

Ma már semmi értelmét nem látom a közönségnek való öltözködésnek. Nem zavar, de nem is tölt el kéjes elégtétellel, ha SóbriJóska beszól mondjuk a türkiz (2010 hivatalos divatszíne!) műrasztáimra vagy a sokbondázsos nadrágomra a hetes buszon. Azok az idők elmúltak, hosszú évekkel ezelőtt, már régen nincs szükségem semmilyen külsőségre – pláne nem bizonyos szubkultúrák külsőségeire, – hogy komfortosan érezzem magam akár a nagyvilágban, akár a saját bőrömben. Persze továbbra is tetszik és imádom, de már nem attribútum, csak eszköz a sok közül.

A legjobban az tetszik, ha az emberek körülöttem változatosan és sokféleképpen néznek ki, szívesen kísérleteznek megjelenésükkel és örömmel játszanak színekkel, formákkal, fúzionálják a stílusokat. Külön dolog lett az elhatárolódás – ami nyilván mindig is meglesz valahol – és az esztétikai igény a szépre, a különlegesre, a vonzóra, a kettő jelen van, de már nem kapcsolódik bennem.

Most már úgy nézek ki, ahogy akarok. Ahogy éppen kedvem tartja. Néha farmerben és lófarokkal, máskor cyberloxokkal és lakkszoknyában. Mindegyik forma én vagyok, úgy, ahogyan az öt éves én is én voltam és – ha megérem – az ötvenéves én is én leszek. Elvárások pedig nincsenek, se mások, se pedig – és ez a fontos – saját magam felé, felől. Szabad vagyok.

Arról meg tehetek én, hogy tetszik a pókhálós harisnya, a platform és a műraszta? Na ugye.

Az élet fontos dolgai

Őszinte vallomások a Facebookon

Personal brand és oversharing… Vállald magad vagy inkább teregsd ki a szennyest?

Personal branding, Gen Y, oversharing… az amcsik valamiért úgy hiszik, a kvalitásainkra és a képzettségünkre egyfajta egyet-fizet-kettőt-kap csomagként kell gondolnunk, aminek külcsínye mondhatni a tartalomnál is fontosabb. Picit mint az RSS-cím a hírkeresőn: mindegy, mi van mögötte, csak kattintsá’. De mi van pontosan a csomagban?

A personal brand témaköre amerikai HR-szakértők körében legalább olyan divatos, mint a pöcsverés a social media témakörében más felületeken: és igen, legalább ugyanennyire elcsépelt is (néha úgy érzem, sikítva szétverem a gépet kisbaltával, ha még egy posztot találok valahol arról, hogy mennyire überfontos retweetelni vagy megfelelően beállítani, ki mit láthat belőlünk Facebook-on, mit esznek-isznak-szarnak a doggerek , és hogy ha jót akarunk, elért eredményeinket még lefekvés előtt toljuk fel a LinkedIn-re). A napokban fedeztem fel, hogy több ezer (!) personal branddel foglalkozó portál és blog létezik: tisztára, mint amikor a kollégiumi diákönkormányzati ülésen arról beszéltünk, miről beszéljünk a következő ülésen. A groteszk, mint esztétikai minőség megjelenik.

Mindenesetre halálbiztos, hogy ez a “találd-ki-magad-és-építs-köré-márkát-amit-profittá-varázsolsz”-dolog most rengeteg pénzt hoz a konyhára: fene tudja, talán érdemes is lenne valami ilyesmivel foglalkozni elsőként (?) idehaza… a magyar karrierblogok meg ugyanis egytől egyig azt állítják, hogy ha el akarsz valamit érni az életben, indíts önálló internetes vállalkozást, mint szabadúszó (nem, nem mint kényszervállalkozó). Ez most azúj trend a Gen Y-nak, vagyis nekünk.

Miről is szól ez a píbí dolog? A pilács körül pörgő több millió amerikai szentjánosbogár karrier-coach és önjelölt vizionista azt mondja, a karriered során a legfontosabb az, hogy pontról pontra kitaláld magad, felépítsd az imázsodat, ami az általad választott célcsoport számára a leginkább eladható. Maga a tudás, ami a csomagolás alatt a dobozban lapul pedig egytől tízes – ha fáradt a szerző, egytől ötös – kiscsillagok alatt jegyzett pontokban elsajátítható… meg amúgy is, ha ügyes vagy, egy idő után jön magától, csak legyen nálad mindig jegyzetfüzet.

Furcsa dolog, de én ezekre a dolgokra soha nem ilyen fényben gondoltam: mindig felrúgtam az összes olyan tabut, ami a corporate culture működéséről áll a nagykönyvben. Kikerültem a kötelező eufemizmusokat, nyílt kritikát fejeztem ki feljebbvalók felé, nem törekedtem tudatosan az érzelmek kizárására üzleti tárgyaláskor, kezdettől vígan promotáltam a vicces privát fotókat is közösségi portálokon, nem is beszélve arról, hogy a hétköznapokon sem néztem ki soha másként, mint mondjuk egy WGT-n (oké, reggelente). Ezek ugye mind írott-íratlan szabályok földbedöngölése, igazi szabotázs.

És akkor mi történik? A makulátlan pontokba szedett amerikai álomvilágba belép egy abszolút weird, nehezen kezelhető, alkalmazkodásképtelen aspie-csaj, Penelope Trunk, aki karrier-tanácsadóként óriási sikert ér el azzal az attitűddel, hogy a personal brand éppen akkor a legfényesebb és leghatékonyabb, ha különbözik a normától, eltér az átlagtól és tekintélyes mennyiségű vitát generál (“vitatkoznak rólad, tehát vagy” – ez egyébként régi jó marketing-tétel is egyben, csak eddig bűn volt ilyet az álláskeresőnek tanácsolni). Mindenesetre a negyvenkét éves Brazen Carreerist-vezérigazgató azzal keres egy valag pénzt, hogy azt tanácsolja a pályakezdő fiataloknak, hogy pakolják ki gyengéiket premier plánba a nagyvilág elé és kovácsoljanak belőlük erősségeket. Penelope azt mondja, az ügyfél azért megy hozzád és a cég azért foglalkoztat téged, mert olyan vagy, amilyen: az ötleteiddel, a furcsaságaiddal, a gondolatmeneteddel, a hajaddal és a bizarr szokásaiddal együtt. Mindezekről pedig beszélni kell, még ha olyan “ciki” epizódok is tarkítják a rekordot, mint például, hogy eltévedsz a saját utcádban fényes nappal vagy harmadszor is bemutatkozol a fél éve nálad dolgozó gyakornoknak: ez a Penelope Trunk épp olyan hülye diszkalkuliás, arcvak picsa, mint én vagyok (tehát ez akár azt is jelentheti, hogy egy szép napon még az én számlámra is érkezhetnek dollármilliók, ki tudja).

Penelope Trunk egyébként pont azzal hívta fel magára a figyelmet az utóbbi időben, hogy pár hónapja arról írt a Twitteren, hogy “mekkora mázli, hogy elvetélt, mert így legalább nem kell a világ végére utaznia legális abortuszért”. A sztori persze alaposan kiverte a biztosítékot Prűd-Amerikában, és persze én is elízetlenkedtem eme bensőséges példáján az oversharingnek. A vicc azonban az, hogy a minap belefutottam egy felvételbe, amin Penelope-t a CNN faggatja a történtekről… és a csaj megdöbbentően és elképesztően jól jön ki a dologból. Zseniális interjú, érdemes megnézni: érvel, eladja magát (kivételesen a szó pozitív értelmében), reklámozza a cégét, szót emel egy számára fontos ügyért és még egy kis közszolgálatiság is befigyel in the end. Okos húzás, és látszik, hogy a csaj hitelesen prezentálja nézeteit, függetlenül attól, hogy ki ért vele egyet és ki nem.

All in all, mindenképpen érdekes tendencia, hogy a personal brand tanácsadó arra biztatja a népet, hogy vállald be nyugodtan minden bizarr hülyeségedet, ne titkold a bukásodat, hibádat és intim titkodat, mert mindez része annak, aki a csomagban van, minden bónusszal együtt. Sok igazság van benne: pláne az álszent, felületes kontextusban, amiben PT él, és amiben persze mi magunk is mozgunk… mégis a lényeg inkább az, hogy az áttörő sikerhez mindig kell egy adag bátorság, hogy valaki hátat fordítson a normáknak és merőben másként gondolkozzon, mint a környezete. Akkor is, ha komplett hülyének nézik érte.

Hogy ez – és az egész oversharing-dolog – jó vagy rossz, azt meg mindenki döntse el maga…

Miért egészen oké, hogy január első hétfőjén visszatér a dolgos hétköznapok rendje?

A tobozmirigyben termelődő melatonin melankóliájával bámulom a jeges utcákat, tíz óra alvás után is tompa ásítások közepette csúszok végig a síkos-latyakos talajon. A francnak hiányzik Budapest, de most “őt” is újra láthatom. Nézzük a pozitívumokat.

Még tavaly lőttem a képet a gyöngyösi tónál: igazi fáradt, beteg január

• Babysub forever!

Pesten pont útbaesik egy (na jó, egész pontosan három) Subway, babysub-szendvics rulez (úristen, ez a babysub egészen úgy hangzik, mintha pedofil szado-mazo játék kiskorú alanyáról lenne szó… na, most adtam a guglinak, üdvözlöm az új látogatókat).

• Kajajegy-powa indul.

Megérkeztek a cafeteriák, holnap átveszem őket (ez szervesen kapcsolódik az előző ponthoz). Nem mintha sokáig kitartanának, de eleinte legalább királyul elvan az ember. A kedvenc karrier-blogomon egyébként azt olvastam, hogy a boldog és kiegyensúlyozott élethez “mindössze” évi 40 ezer dollár nettó kell plusz némi cafeteria kell: ez havonta alig hatszázikszezer forint, abból már “csak meghúzza az ember magát valahogy”. A szerző szerint minden más bevétel efölött csak bonyodalmat hoz és további kiadásokhoz vezet. Jó neki, hogy tapasztalatból beszél.

• Átvehetem karácsonyi ajándékomat, egy üveg Törköly-pálinkát.

Can’t wait. (Ez aggasztó.) Azért jellemző, hogy a médiamunkásoknak mit hoz a Jézuska.

• Lesz néha vége is a munkanapnak (at least officially).

A 3×3 órás önálló munkabeosztás rákfenéje, hogy állandóan és nonstop foglalkozom melóval, mert rabszolgahajcsár vagyok és kíméletlen. Persze valszeg kedden látom majd, hogy naiv dolog azt hinni, ez tartós állapot, hiszen melóhelyről hazatérve úgyis a melós dolgok csekkolása az első dolgom otthon.

• Látni fogom néha a napot (vagy azt a szürke felhőt, ami ilyenkor a helyén van).

Nem tehetek róla, kicsi gyerekkoromtól fogva mindig ez van: amint nincs fix időbeosztás, átcsúszik a napirend éji rendbe. Eleinte csak délben kelek, aztán délután… másfél hét alatt meg beáll a “13/15-től 5-ig élünk, majd alszunk”-rend. Ezzel nyáron nincs gond, de télen határozottan hiányzik a természetes fény (igen, zenei ízlésem ellenére).

• Társasági élet rulez.

Az intraperszonális kapcsolatok igenis jók. Meg amikor percenként csörög két telefon, az ember még nyolc-tíz másodpercekre úgy is érzi, hogy fontos.

• Már hosszabbodnak a nappalok.

Antiszentivánéj után egyre hosszabbak a nappalok, ma már például 16.06-os naplementénk volt. Ez ugyan gyenge eredménynek tűnik, de 22-én még 15:44-nél tartottunk! Határozottan látni a napfényt az alagút végén.

Tud még valaki valami pozitívat mondani?

Miért olvasok transz-blogokat?

Szeretem a transz-blogokat. Többnek vagyok rendszeres olvasója. No nem mintha valaha is eszembe jutott volna, hogy változtassak a nememen, és butch lesbiannek sem érzem magamat. Egyszerűen csak szentül hiszem, hogy ha a többségtől eltérő életutakat szemléljük, rengeteget tanulhatunk magunkról is. Azonkívül borzalmasan inspirál, hogyan építenek fel új identitást emberek, akiknek teste és lelke születésüktől fogva ellentmondásban áll egymással: azt mutatja, hogy nincs lehetetlen, mindenkinek van esélye a boldogságra. Annyi út létezik, ahány ember.

Természetesen elsősorban mindenki embernek születik, és csak másodsorban vagyunk fiúk vagy lányok, majd férfiak és nők. Az pedig még ettől is komplexebb, tudatunkon és döntéseinken túlmutató dolog, hogy kihez vonzódunk és kihez nem. Nemtől függetlenül. Gyakran eszembe jut, milyen egyszerű is lenne a helyzet – és mennyivel kevesebb drámai dal, film, vers és öngyilkossági kísérlet születne – ha józan és tiszta fejjel előre kikalulálhatnánk, kibe érdemes – szabad, lehet, helyes – beleszeretnünk, ki iránt érezhetünk fizikai vonzalmat (e két utóbbi egyébként mindig és mindenkor kéz a kézben járna egymással), méghozzá – magától értetődő módon – kölcsönösségi alapon. De a dolgok sajnos nem így működnek.

A nemi identitás az első, ami a gyerekben tudatosodik. Fiú vagyok. Lány vagyok. Kék. Rózsaszín. Kisautó. Baba. Fütyi. Punci. Állva. Guggolva. Nap. Hold. Az egész társadalom létezésünk első pillanatától fogva arra treníroz, ami nemünknek megfelel. A kisfiúk nem sírnak, milyen katona leszel így? Húzd össze a lábad, egy lány nem ülhet így. Az, hogy fiúnak vagy lánynak születtünk, tulajdonképpen identitásunk alapja. A mag. Minden más ebből indul ki, erre építkezik. Vajon mi történik akkor, amikor valaki már itt, a kezdeteknél érzi, hogy valami nagyon nem oké? Milyen érzés női testben férfiként élni vagy férfi testben nőként?

A transzblogok, amiket olvasok, nagyon sokfélék: van köztük átlagos, androgün tinédzser meglepően érett gondolatokkal, negyven éves anya, aki két éve férfi, de anyai státuszához ragaszkodik (és arról ír, amikor az okos-ügyes-kiegyensúlyozott kislánya “anyucinak” szólítja az uszodában őt: a szakállas, kisportolt testű, szőrösmellű, kopasz férfit), van egy ötvenkét éves férfi, aki három gyerekkel, két unokával és boldog huszonöt éves házassággal a háta mögött döntötte el, hogy végre az lesz kívülről is, ami belülről: nő (és a felesége, aki heteroszexuális és imádja őt, kénytelen válni, mindketten kicsit belehalnak), aztán adott kanadai szabadúszó webfejlesztő, aki azon dilemmázik, hogy vajon állandó ügyfeleinek hogyan prezentálja – egyáltalán prezentálja-e – a tényt, hogy más a neve és a neme, mint egy évvel ezelőtt. Ha elhallgatja az igazságot, önmagát tagadja meg és olyan szerepbe kényszerül, ami számára megalázó, ha viszont beszámol a változásról, talán nem talál elfogadó-befogadó attitűdre. Egy fiatal laboráns közben arról ír, hogy munkahelyi referenciáit pont azért nem fogadták el, mert női névre állították ki az összes bizonyítványt, holott ő már kívül-belül férfi. Csupa olyan dolgok, amik létezésünk és az emberi identitás legalapvetőbb és egyben legkomplexebb kérdéseit feszegetik.

Hogyan lehet ilyesmivel szembenézni? Mennyi fájdalom, bizonytalanság, megaláztatás, nehézség, anyagi, fizikai és lelki áldozat, amíg egy ember ezeknek a kérdéseknek a végére jár, bárhogyan is döntsön a teste sorsa fölött? Talán pont ezért van az, hogy a hetero-homo-bi, FTM és MTF transznemű blogokban az egyetlen közös pont, hogy mindegyik lélegzetelállítóan érett és mély önismeretről, öntudatról és óriási érzelmi intelligenciáról árulkodik. Azok az emberek, akik az emberi identitás legelső pontjánál kétségekbe futtottak nyiladozó értelmükkel kisgyerekként, bizony többnyire mélyebben, komolyabban és árnyaltabban átgondolták az életüket, és éppen ezért az identitás nemfüggetlen és nemhez kötött kérdéseiben is sokkal biztosabb talajon járnak, mint mi. Mi, akiknek a tudatunk illeszkedik a biológiai adottságainkoz. Amikor nemet változtatsz, tudnod kell, ki vagy és mit miért csinálsz. Rengeteg idő, energia, pénz, lemondás, fájdalom és megaláztatás egy teljesen új identitás kiépítése, érthető tehát, hogy aki eddig a pontig eljutott, többet és mélyebben tud önmagáról, mint a nagy többség a világon.

Mi, a nagy többség, ugyan barátságban élünk a nemünkkel, de egészen biztos, hogy mindenkinek vannak különféle komplexusai. Sokan a testükkel nem elégedettek: túl kövér, túl sovány, nem elég izgmos, túl szálkás, szőrös vagy éppen szőrtelen, kicsi mell vagy pénisz, esetleg túl nagy… mások pedig a nemükhöz kapcsolódó elvárásokkal nem tudnak mit kezdeni. Az utóbbi terület igencsak sok változáson ment keresztül az utóbbi években: a férfi legyen domináns és mácsó, de természetesen gyengéd is, sírjon bátran, de ne legyen papucs, legyen képes akár egyedül is eltartani családját, ugyanakkor viszont milyen felháborító az, ha egy pasas többet keres nőnemű kollégájánál… a nő meg legyen passzív és befogadó, de persze önálló és önmegvalósító is, álljon helyet öt szerepben legalább egyszerre, ugyanakkor viszont mindenki egyenlő és ugyanazok a jogok és kötelességek vonatkoznak rá nemtől függetlenül… ember legyen a talpán, aki még soha nem érezte úgy, hogy kicsit összezavarodott és nem találja helyét a nagy 21. századi nemi odüsszeiában, hiába férfi férfi testben, aki kicsit még – mint a heteró pasik túlnyomó többsége – homofób is, vagy nő női testben, és a férfiakat szereti vagy szeretné szeretni (ha azok hagynák).

A lelki oldal mellett persze érdekes a jelenség biológiai vetülete is: hihetetlen, mennyi mindenért, ami a fejünkben zajlik, felelős a tesztoszteron vagy az ösztrogén mennyisége és aránya, ami akár egy külön bejegyzés – vagy tíz külön bejegyzés – témája is lehetne.

A magam részéről mindig mondom is transznemű ismerőseimnek, hogy egy picit én is queer  vagyok, mert hát nőnek születtem és szeretnék is nő lenni, de az odáig vezető út még nem teljesen világos. Őrületesen irigylem azokat, akik kész megoldásokkal jönnek az anyaméhből, és egyszerűen és célratörően kislányból nagylánnyá, majd nővé alakulva megvalósítják női létezésük fizikai értelmét (vagy akár ugyanezt férfi előjellel – bár az innen nézve jóval kevésbé bonyolult. Persze nyilván csak innen nézve).

A T-pasik és T-csajok története természetesen nem azt sugallja, hogy hányj fittyet minden erkölcsi, társadalmi és spirituális  – olyan szó jön, amit utálok – normára, és lehetőség szerint légy minél deviánsabb és természettől elrugaszkodottabb. A dolog számomra pont arról szól, hogy bár létezésünk szövevényes, bonyolult és sokszor tőlünk független tényezők eredménye, a kezünkben van mindannyiunknak a kulcs a kiteljesedéshez. Ahhoz, hogy megtaláljuk és megvalósítsuk az igazi önmagunkat… akik és amik valójában vagyunk, bármennyire furcsának és idegennek tűnik ez mások szemében (a politikai-társadalmi rendszerek és az írott törvények sem mind igazságosak és természetesek, hogy lennének hát akkor azok az egyes emberek által kitalált és egész emberiségre kiterjesztett szabályok?). Nincs lehetetlen, még ha az út számos esetben pokolian nehéz és fájdalmas is: mindenki számára van megoldás, lehetőség a boldogságra, mindenki szerethet és szerethető… és a megoldások és lehetőségek száma pontosan annyi, amennyi ember él a Földön.

Curriculum vitae 1999-2009

Bármerre nézek a neten, mindenütt 1999-2009-es évtizedzáró összeállításokkal találkozom. In fact, magam is írtam már párat habkönnyű popkult vonalon: időigényes volt, de korántsem olyan nehéz, mintha a saját életem eseményeit kellene sorrendbe állítanom. Sokáig gondolkoztam rajta, megtegyem-e egyáltalán: csábító téma, ugyanakkor… eh. És aztán maradt az eh.

Ez persze még változhat a nap folyamán, elvégre ez az év utolsó napja, tehát később még akár őszintére is ihatom magamat… Addig is készítettem egy kis eyecandyt: fotószet fennállásomtól napjainkig, amit találtam, kronológiai sorrendben, kíméletlenül és keresetlenül. És persze ott van a képeken (majdnem) mindenki, aki számít.

Lehet nézelődni, elsápadni, elpirulni… >>

Anyway, BÚÉK!

Guglizhatnak, tehát vagyok, avagy az önként vállalt remeteség

Osztálytalálkozó. Amikor a mítet szervező osztálytárs írt, hogy összehozná a régi bandát, a levélben azt is megemlítette, hogy a csapat feléről semmi hír nincs. És valóban: teszteltem a dolgot, és nemhogy az IWIW, a Facebook vagy a Myspace, de még a Google se dobott ki releváns találatot a kérdéses nevekre. Ez meg hogy a fenében lehet? Az osztálytársaim minden bizonnyal ügyes, okos – esetleg mindkettő – huszonnyolc éves emberek, ha tehát semmi nyomuk nincs a világhálón, az csakis tudatos rejtőzködés eredménye lehet. Or WTF?

Igen, bevallom, na: szándékosan ilyen tématipikus illusztrációt választottam... az viszont kissé aggasztó, hogy a forrást rögtön felismertem, haha

A nyolcvanas évek elején született generáció tört be először az IWIW-re tömegesen: a hatvanas-hetvenes évek arcai közül csak egy bizonyos kör lépett be a kezdetek kezdetén, a kilencvenes évek kidjei még picinykék voltak még a tömeges jelenléthez… az évezred elején tehát biztosan, de talán még ma is a mi generácónk képviselteti magát az online világban a legszélesebb variációban… maga Várady Zsolt se sokkal idősebb nálunk, for heaven’s sake!

A középiskolai osztálytársaim közül ennek fényében valószínűleg nincs olyan, akiről semmit sem dobna a gugli: eleve a sulink honlapján ott figyel az osztálynévsor, jobb híján már az is jó kiindulási pont. Oké, az általános iskola más, különösen más volt még 1988-ban, a történelem utolsó kisdobosavató esztendejében, amikor mi kezdtük az ipart: azóta már menő művészeti iskola lett az egykori alma mater, de 1988-ban még lakóhely szerint, felvételi nélkül érkeztek a gyerekek, tehát a legváltozatosabb populáció képviseltette magát családi háttér és kvalitások tekintetében egyaránt. A mi osztályunk volt az ÚGYNEVEZETT szelektált, nyelv tagozatos banda, az A osztály a – csúnya szóval élve – “maradék”, a C pedig a – még csúnyább szóval élve – cigányosztály, ami ugyan “kisegítő csoportként” indult, de természetesen a hátrányos helyzetű gettólakók kizárólag nem idén barnult gyerekek közül kerültek ki.

Szóval, sokfélék voltunk, lényegesen vegyesebb banda, mint egy gondosan válogatott, többfordulós felvételi vizsgán kiszűrt középiskolai osztály, ahol másodikra mindenkinek két, legalább középfokú nyelvvizsgája volt és a többség OKTV-t meg nemzetközi ösztöndíjat is nyert már. Abból a bandából természetesen mindenki “továbbtanult”: ha más nem jött össze – bár ez kizárt-, hát ott volt a hatszázötvenkettedik helyen a mucsajpusztai tanítóképző művelődésszervező szaka, mert a “diploma alap, fiam, mindegy hová, csak vegyenek fő’ valahová“. Az igazgató lelkesen támogatta ezt az attitűdöt, hiszen máskülönben hol végeztük volna a “legsikeresebb középiskolák” nagy listáján…?! (Nem kell ecsetelni, mennyire károsnak és veszélyesnek tartom ezt a papír pour papír-hozzáállást.)

Az általános iskolai osztálytársaim közül ezzel szemben sanszos, hogy volt, aki “csak” érettségizett, ketten-hárman tudtommal pedig nyolcadik után rögtön szakmát tanultak. Ők minden bizonnyal jó 10 éve mozognak a munkaerőpiacon, ugyanakkor fiatalságuknál fogva még erősek, tettrekészek és ambíciózusok. Nyilván lett saját vállalkozásuk vagy hosszabb munkaviszonyuk alkalmazottként, így aztán felfoghatatlan, miért nem hallani róluk semmit.

"Remetelány, remetelány"... és fiú...

“Ez a vég, akikből abszolút nem lett senki” – kommentálta a jelenséget egy sírkőkészítő bizniszének csodaszép honlapot készítő ismerősöm, aki hozzám hasonlóan elborzadva nyugtázta a tényt, hogy a 26 fős osztályból 13-an szőrén-szálán eltűntek. “Nem lennék a helyükben…” – mondta egy kollégám, majd közösen megállapítottuk, hogy rémes szituáció lehet, ha még a Google se ismeri a neved (ahogy mások látnak téged), és az öt legnagyobb közösségi portál egyikén sem szerepelsz (ahogy te látod magadat). “A totális remeteség és kitaszítottság” – tette hozzá valaki, aztán az elkövetkezendő 15 percet azzal töltöttük, hogy egymás képein röhögtünk a Google Images szekcióban. Tény, hogy kicsit megnyugtatott, hogy legalább van min röhögni.

A többiek az általános iskolai osztályból, akik tehát nem rendelkeznek 10 éves múlttal a munkaerőpiacon, nyilván ezalatt az idő alatt az iskolapadban igyekeztek megtalálni számításaikat: hogy a túróba’ létezik tehát, hogy ennek mégsincs semmi nyoma? Egyetemi beíratkozások, fórumok, suliújság, pályázatok, gólyabál, gólyatábor, közösségi munka, diákönkormányzat…. ezek éveken át semmit nem csináltak?! És hát az egyetemi évek alatt/után nyilván pörögtek versenyeken, ösztöndíjprogramokon, tartottak előadásokat, mutatkoztak szakmai fórumokon, állásbörzéken… egyszóval azt hinné az ember, hogy még ha kínosan igyekeznének is, sem tudnák eltüntetni létezésük digitális lábnyomait…! Hiszen még ha valaki ragaszkodik is a terepszínhez vagy az arany(szürke?) középszerhez, még akkor is LISTÁZZA ŐT valahol az adminisztráció, ott kellene lenniük legalább valamelyik egyetemi óraadó féléves beszélgetésre invitáló listáján, mellette az időponttal, hogy mikor írják be a jegyét az indexbe… ez az óriási űr azonban elképzelhetetlen és megmagyarázhatatlan. Ezeket beszippantotta a Bermuda-háromszög vagy a lochnessi szörny…?

A Karrier rovatban a minap pont a personal branding (persze nem így neveztem, a célcsoporttal picit szájbarágósabb hangvételt kell megütni) online formáit jártam körbe, és biztattam a fiatal olvasókat, hogy tolják fel a netre, amihez konyítanak, legyen az gyöngyfűzés vagy fotózás, hiszen így ismerhetik meg munkáikat a legtöbben, ráadásul a HR-munkatársak zöme is rögtön a guglival indít jobb helyeken. Az egyik kommentelő erre a következőt szólta: “Nincs gyakori nevem, de mi van, ha mégis összekevernek valaki mással, aki mondjuk szarabb nálam?” A hozzászólásra nem reagáltam (még), de nagyjából a következőt tudom mondani: édes fiam, ha az alapvető vágy és igény sincs meg benned az EREDETISÉGRE és az EGYEDISÉGRE, bizony felejtsd el, hogy valaha is sikeres üzletember/kézműves/vállalkozó/művész/médiaszemélyiség/celeb/jós/kutató stb. lesz belőled!

Mi marad tehát? A lúzerséget az egykori 8.b bármely tagjáról hírből sem merem feltételezni, hiszen zseniális banda voltunk: csupa ügyes, okos, talpraeesett, szorgalmas fiú és lány (kivéve engem, de ez most mellékes). Tényleg, most komolyan: mi marad vajon magyarázatként a jelenségre? Nyilvánvalóan a tudatosan, önként vállalt kivonulás a világból, a remeteség modern formája – és remélem, ők tizenhárman a huszonhatból is boldogok. Ki tudja, talán boldogabbak, mint mi, a guglizható tizenhárom.

Osztálytalálkozó. Amikor a mítet szervező osztálytárs írt, hogy összehozná a régi bandát, a levélben azt is megemlítette, hogy a csapat feléről semmi hír nincs. És valóban: teszteltem a dolgot, és nemhogy az IWIW, a Facebook vagy a Myspace, de még a Google se dobott ki releváns találatot a kérdéses nevekre. Ez meg hogy a fenében lehet? Az osztálytársaim minden bizonnyal ügyes, okos – esetleg mindkettő – huszonnyolc éves emberek, ha tehát semmi nyomuk nincs a világhálón, az csakis tudatos rejtőzködés eredménye lehet. Or WTF?

A nyolcvanas évek elején született generáció tört be először az IWIW-re tömegesen: a hetvenes évek arcai közül csak egy bizonyos kör lépett be annak idején, a kilencvenes évek kidjei még picinykék voltak még a tömeges jelenléthez… akkoriban biztosan, de talán még ma is a mi generácónk képviselteti magát az online világban a legszélesebb variációban, maga Várady Zsolt se sokkal idősebb nálunk, for heaven’s sake!

Mindezek fényében érthető, hogy a középiskolai osztálytársaim közül valószínűleg nincs olyan, akiről semmit sem dobna a gugli: eleve a sulink honlapján ott figyel az osztálynévsor, már csak az is jó kiindulási pont. Oké, az általános iskola más, különösen más volt még 1988-ban, a történelem utolsó kisdobosavató esztendejében, amikor mi kezdtük az ipart: azóta már menő művészeti iskola lett az egykori alma mater, de 1988-ban még lakóhely szerint, felvételi nélkül érkeztek a gyerekek, tehát a legváltozatosabb populáció képviseltette magát családi háttér és kvalitások tekintetében egyaránt. A mi osztályunk volt ÚGYNEVEZETT szelektált, nyelv tagozatos banda, az A osztály a – csúnya szóval élve – “maradék”, a C pedig a – még csúnyább szóval élve – cigányosztály, ami ugyan “kisegítő csoportként” indult, de természetesen a hátrányos helyzetű gettólakók kizárólag nem idén barnult gyerekek közül kerültek ki.

Szóval, sokfélék voltunk, lényegesen vegyesebb banda, mint egy gondosan válogatott, többfordulós felvételi vizsgán kiszűrt középiskolai osztály, ahol másodikra mindenkinek két, legalább középfokú nyelvvizsgája volt és a többség OKTV-t meg nemzetközi ösztöndíjat is nyert már. Abból a bandából természetesen mindenki “továbbtanult”: ha más nem jött össze – bár ez kizárt-, hát ott volt a hatszázötvenkettedik helyen a mucsajpusztai tanítóképző művelődésszervező szaka, mert a “diploma alap, fiam, mindegy hová, csak vegyenek fő’ valahová”. Az igazgató lelkesen támogatta ezt az attitűdöt, hiszen máskülönben hol végeztük volna a “legsikeresebb középiskolák” nagy listáján…?! (Nem kell ecsetelni, mennyire károsnak és veszélyesnek tartom ezt a papír pour papír-hozzáállást.)

Az általános iskolai osztálytársaim közül ezzel szemben sanszos, hogy volt, aki “csak” érettségizett, ketten-hárman tudtommal pedig nyolcadik után rögtön szakmát tanultak. Ők minden bizonnyal jó 10 éve mozognak a munkaerőpiacon, ugyanakkor fiatalságuknál fogva még erősek, tettrekészek és ambíciózusok. Nyilván lett saját vállalkozásuk vagy hosszabb munkaviszonyuk alkalmazottként, így aztán felfoghatatlan, miért nem hallani róluk semmit.

“Ez a vég, akikből abszolút senki nem lett” – kommentálta a jelenséget egy ismerősöm, aki hozzám hasonlóan elborzadva nyugtázta a tényt, hogy a 26 fős osztályból 13-an szőrén-szálán eltűntek. “Nem lennék a helyükben…” – mondta egy kollégám, majd közösen megállapítottuk, hogy rémes szituáció lehet, ha még a Google se ismeri a neved (ahogy mások látnak téged), és az öt legnagyobb közösségi portál egyikén sem szerepelsz (ahogy te látod magadat). “A totális remeteség és kitaszítottság” – mondta valaki, aztán az elkövetkezendő 15 percet azzal töltöttük, hogy egymás képein röhögtünk a Google Images szekcióban. Tény, hogy kicsit megnyugtatott, hogy azért van min röhögni.

A többiek az általános iskolai osztályból, akik tehát nem rendelkeznek 10 éves múlttal a munkaerőpiacon, nyilván ezalatt az idő alatt az iskolapadban igyekeztek megtalálni számításaikat: hogy a túróba’ létezik tehát, hogy ennek mégsincs semmi nyoma? Egyetemi beíratkozások, fórumok, suliújság, pályázatok, gólyabál, gólyatábor, közösségi munka, diákönkormányzat…. ezek éveken át semmit nem csináltak?! És hát az egyetemi évek alatt/után nyilván pörögtek versenyeken, ösztöndíjprogramokon, tartottak előadásokat, mutatkoztak szakmai fórumokon, állásbörzéken… egyszóval azt hinné az ember, hogy még ha kínosan igyekeznének is, sem tudnák eltüntetni létezésük digitális lábnyomait…! Hiszen még ha valaki ragaszkodik is a terepszínhez vagy az arany(szürke?) középszerhez, még akkor is LISTÁZZA ŐT valahol az adminisztráció, ott kellene lenniük legalább valamelyik egyetemi óraadó féléves beszélgetésre invitáló listáján, mellette az időponttal, hogy mikor írják be a jegyét az indexbe… ez az óriási űr azonban elképzelhetetlen és megmagyarázhatatlan. Ezeket beszippantotta a Bermuda-háromszög vagy a lochnessi szörny…?

A Karrier rovatban a minap pont a personal branding (persze nem így neveztem, a célcsoporttal picit szájbarágósabb hangvételt kell megütni) online formáit jártam körbe, és biztattam a fiatal olvasókat, hogy tolják fel a netre, amihez konyítanak, legyen az gyöngyfűzés vagy fotózás, hiszen így ismerhetik meg munkájukat a legtöbben, ráadásul a legtöbb HR-munkatárs is rögtön a guglival indít jobb helyeken. Az egyik kommentelő erre a következőt szólta: “Nincs gyakori nevem, de mi van, ha mégis összekevernek valaki mással, aki mondjuk szarabb nálam?” A hozzászólásra nem reagáltam (még), de nagyjából a következőt tudom mondani: édes fiam, ha az alapvető vágy és igény sincs meg benned az EREDETISÉGRE és az EGYEDISÉGRE, bizony felejtsd el, hogy valaha is sikeres üzletember/kézműves/vállalkozó/művész/médiaszemélyiség/celeb/jós/kutató stb. lesz belőled!

Mi marad tehát? A lúzerséget az egykori 8.b bármely tagjáról hírből sem merem feltételezni, hiszen zseniális banda voltunk: csupa ügyes, okos, talpraeesett, szorgalmas fiú és lány (kivéve engem, de ez most mellékes). Tényleg, most komolyan: mi marad vajon magyarátatként a jelenségre? Nyilvánvalóan a tudatosan, önként vállalt kivonulás ez a világból, a remeteség modern formája – és remélem, ők tizenhárman a huszonhatból is boldogok. Ki tudja, talán boldogabbak, mint mi, a guglizható tizenhárom.

Meglátogattuk a kisoroszlánt a gyöngyösi állatkertben

A Híradóban láttuk, hogy kitagadott kisoroszlán érkezett a gyöngyösi állatkertbe, és mivel még soha nem simiztem orkónövendéket, gondoltuk, ideje ezen változtatni. Arra azért nem számítottunk, hogy a kis Zimba olyan liberális környezetben nevelkedik, hogy rögtön ő fut majd oda hozzánk elsőként a hüllőházból kilépvén.

Zimba a ronnymooringsszerű állatkerti kutyával pózol

Nemrég még azt sem sejtettük, hogy egyáltalán van állatkert Gyöngyösön, de aztán tavaly egy szokásos külvárosi kirándulás alkalmával egy kerítés mögül egyszer csak egy puputeve nézett a szemeim közé. WTF? – gondoltam, és akkor látószögembe került egy láma meg egy strucc. Ekkor még mindig nem gyanakodtam, csak amikor karácsonykor élő kisbetlehem bégetett a Fő téren, mellette a felirattal, hogy a kiskecskék, birkák, bárányok – köztük egy fekete báránnyal, amivel rögtön adott volt a közös múlt – és kosok a Szórako-Zoo-ból jönnek. A fene, ennek aztán a fele se tréfa – így most végre elmentünk megkuksizni a kis szőröskéket (meg a brontoszauruszokat és a szárnyasokat).

Mekk mester még répát is kapott a betlehemezős szolgálata közben

A Szórako-Zoo nagyon impozáns hely, büfé, játszótér, hinta, pónipálya, csúszda, padok, kisállatsimogató meg minden, nem csoda, hogy a hely a szemerkélő eső és a markáns sár ellenére is dugig tele volt kisgyerekekkel és vasárnapozó családokkal. A csúszdák különösen dizájnosak, az ember szinte azonnal kedvet kap a szüléshez.

Az ember szétnéz, és már szülne is rögtön

Zimba érkezésünkkor épp a ronnymooringsszerű bozontos fekete kutyával játszott, aki nagyjából egy habitusú-és méretű a négy hónapos, ötven kilós orkókölyökkel, így remekül megértik egymást. Laknak az állatkertben felnőtt oroszlánok is – név szerint Elza és Linua, mondjuk a tulaj nem gondolkozott sokáig a neveken, a pirosseggű zöld páviánt például egyszerűen Makinak hívják -, de azok csak ásítoztak és feküdtek. Aki próbálta már, az tudja, milyen nehéz dolog izgága, hiperaktív kisállatot fényképezni, én se jártam nagy sikerrel:

Zimba... illetve sajna csak a farka, a kuka mögött

Sajnos a táblák a ketrecek mellett kissé hiányosak: a legtöbb állat faját, nevét, származási helyét és ismertetőjét feltüntették ugyan, de sok beazonosíthatatlan gombolyaggal is találkoztunk:

Egy címke nélküli ketrec tartalma: talán mosómacik? Tavasszal, ha felébrednek, kiderül (?)

További hiányérzetett keltett, hogy a tél miatt rengeteg egyéb cucc is szunyált, így eleve csak egy-egy mancsot vagy farkat láthattunk a rácsok mögött. Persze elképzelhető az is, hogy Vuk például csak erre a délutánra vett ki szabit: így próbál rápihenni a szilverszteri fokozott igénybevételre, ami a túlzásba vitt italozás várható folyományaként következik be évről évre:

Róka-kóma: Vuk is éppen pihengetett

Természetesen a sztrájkoló kisállatok miatti csalódásomra valódi gyógyírt jelentettek a vaddisznók, akiknek társaságában – elvégre rokonok volnánk, vagy mi – hosszasan elidőztem. Tábla ugyan nem volt náluk se, így a neveiket nem tudom, de a fajt könnyű volt belőni legalább. Kis csíkosok sajnos nem voltak – pedig Kelt talált nekem 1 milliáért “12 db egy hetes vadmalacokat” a Vaterán, “garantált kipróbálási lehetőséggel”, tehát bíztam benne, hogy valaki gondol rám karácsony alkalmából – de a három kifejlett példány így is vígan dagonyázgatott a térdig érő sártengerben (mindig is mondtam, hogy nincs igazi buli without a bit of fetrenging).

Jó a buli: elégedett szuszogás while fetrenging

Igazából ezek aztán látható örömmel fetrengtek a koszban, majd jött az etetés, és az egész kolónia röfögve vetette rá magát az eléjük vetett ismeretlen eredetű vegyestálra.

Van egy olyan gyanúm, hogy ezek nem válogatósak

Tovább nem fárasztom a népet beszámolómmal, annyit viszont még fontosnak tartok megjegyezni, hogy meglepett a tény, hogy az emo fiatalok manapság állatkertben töltik délutánjaikat. A következő scene-es stílusjegyekkel (hidrogénszőke frizura) felvértezett emo-boy például a kijáratnál merengett bele a semmibe, mérhetetlen nihilizmussal és cinizmussal, de azért szereplésvágytól fűtve:

Tábla itt sem volt: de Maki, a pávián és Zimba és Elza, az oroszlánok, valamint Csurika, a papagáj azt sejtetik, hogy nyilván itt sem töprengtek sokat a névválasztáson: talán Hoolie Scene?

Egészen biztosan vissza fogunk térni tavasszal, amikor felébrednek az állatok és nem lesz vaksötét délután négykor. Addigra Zimba ugyan nem lesz már szabadlábon, de azért megéri bekukkantani!

És a legnagyobb állatok: a vaddisznó és a medve

THE END

Tizenhétóraicsokiválság versus teljesítmény: miért vagyok hatékonyabb távmunkásként?

Újabb felfedezés az önismeret útján: nem újszerű, de végre tudományos tényekkel és számszerű adatokkal is alátámasztható infó. A teljesítményem legalább 40 százalékkal nő, ha itthon dolgozom, az ágyamból. Valószínűleg ideális távmunkás vagyok…

Az "éjszakai műszak" az irodából, otthon

Ami biztos: éveken át dolgoztam itthonról, akkor viszont nem volt összehasonlítási alapom – kontroll csoport – hogy miként változna teljesítményem, ha UGYANAZOKAT A FELADATOKAT irodai szettingben látnám el. Aztán volt fogalmam arról, mi hogyan működik idegen terepen, de nem tudtam tesztelni, mi történik, ha EGY AZ EGYBEN UGYANAZT otthonról próbálom be (illetve a teszt csak néhány napra korlátozódott, ami nem számít releváns adatnak).

Mivel van egy Karrier rovatom, írtam már a távmunkáról eleget, de nem listáztam még, nálam miért működik a dolog.

• Több forrásból, passzív módon áramlik az információ, több csatornán folyik a tevékenykedés.

Megosztott figyelmem van, tehát folyamatosan megy a tévé, amíg alkotok. Ez a rutinfeladatokra szánt időt szinte teljesen észrevétlen, habkönnyű szórakozássá minősíti, miközben infót veszek fel (a minap pl. a COOL TV-n élő műsor ment a Csillag születik döntőseivel, real time ki is tettem a hírt – a COOL TV úgyis partner – és péppé is kattintották), a komolyabb odafigyelést igénylő feladatoknál pedig automatikusan kikapcsolok, így nem zavar semmilyen háttérzaj. Teljesen más a szitu viszont, ha társaságom van: akkor a kommunikáció csak kölcsönösségi alapon működik, ergó az office-ban negyedórákat röhögünk végig állandóan, ami ugyan a “van életünk” kellemes érzetét nyújtja és oldja a stresszt, az x feladatra szánt idő és a felvehető információ-mennyiség szempontjából viszont alaposan megrövidíti az embert.

• A sajátos időbeosztás több lehetőséget ad a feltöltődésre, rekreációra, ami növeli a teljesítményt. A rekreációs lehetőségek száma otthon sokszorosa az irodai lehetőségeknek (alvástól a főzőcskén át a filmnézésig bármi versus kajálás-játék-netszörfölés klasszikusai).

A statisztikám az, hogy egy átlagos napon 10 anyagot töltök fel, ebből mondjuk 2-3 hosszabb két flekknél (és/vagy igényel komolyabb utánanézést, odafigyelést). A kettő, maximum három ilyen anyag irodai szettingben alap, mivel egy idő után szellemileg elfáradsz, kimerülsz, kifogysz. A 15-20 perces helyszíni rekreációs lehetőségek (ökörködés a kollégákkal, közös kajálás, séta a McDonald’s-ig a csapat kedvéért, szörfölés a neten, koalázás, játék stb.) időt vesznek el, viszont nem járnak olyasfajta feltöltődéssel, ami a 2-3 összetettebb anyagot mondjuk 4-re tudná emelni. Otthoni szettingben viszont a munkát bonthatod akár 3×3 órás periódusokra is (én most ezt csinálom az ünnepek alatt/között), amik közé akár TÖBB ÓRÁS szünetet is beiktathatsz. A rekreációra a lehetőségek száma végtelen: alvástól kezdve a fürdőkádban ejtőzésen át a főzőcskéig, vendég fogadásig és film nézésig, olvasásig bármit tudsz csinálni, ami kikapcsol. Sokszorosa ez az irodai lehetőségeknek időben és számban egyaránt.

• Motivál a megspórolt idő és pénz (többszáz óra és többszáz ezer forint).

Az irodába eljutni 2×1 óra, ami naponta 2 óra, hetente 10 óra, havonta… ne is számoljuk ki. Az irodában tartózkodni napi 8-10 órában pedig rendkívül drága mulatság: a BKV-bérlet egy 10-es (a VOLÁN-bérlet, ha Gyöngyösön laknék, egy szolid 50-es lenne), a legnagyobb összegek viszont kajálásra mennek el, hiszen mivel csak aludni jársz haza, főzni nem fogsz, ezért muszáj rendelni kaját vagy kislattyogni a CSILLAGÁSZATI ÁRFEKVÉSŰ büfébe, ahol vacak, egészségtelen menüt ehetsz 1500-2000 Ft fölött kezdődő áron. Este 8-kor, mire végzel, már minden bolt bezárt vagy hulla vagy, ergó úgyse TESCO-ban állsz végig kilométeres sorokat félholtan, hanem másnap veszel egy tábla MILKÁT 600 Ft-ért a büfében, mert az úgynevezett “Tizenhétórai Csokoládéválságot” nem bírod ki másképpen. Egy idő után azt veszed észre, hogy rosszabb napokon – pláne, ha forgatni is menni kell és loholsz egész nap – akár 3 ropi is elment kajálásra, de átlagos napokon sem úszod meg a táplálkozást 1500 Ft alatti összegből. Otthon mit csinálsz ezzel szemben? Kényelmesen bevásárolsz napközben (ohne tömeg), összeütsz valami gyors és okés kaját, legyártasz pár szendvicset és napi 500 Ft-ból királyosan elkajáltál. Tizenhétórai Csokiválság? Mindig ott a hűtőd és a bárszekrényed.

Így készül a Hónap Dolgozója az esti műszakra (fotó by me)

• A szó elszáll, az írás megmarad.

A hátrányok között szerepel(ne persze, ha készítenék listát arról is), hogy talán nem is lenne Tizenhétórai Csokiválság, ha nem lenne irodai szetting, meg nem lenne péntek hetes himnuszunk, amit mindig lejátszunk az ájulás határán, nem lenne a havi közös piálás és az egész falat betöltő aranyköpéslista, ha nem töltenénk együtt időnk nagy részét és nem ennénk egymás (több napos) maradékjait. Az irodai szetting bensőségesebb – és ez gyenge szó volt a valóság ábrázolására – kapcsolatokat épít, a távolsági kommunikáció viszont pontosabb, mivel ilyenkor mindent írunk. Hasznos dolog, hogy minden pontosan visszakereshető, míg a szimplán szóban megbeszéltekről könnyen megfeledkezik az ember. Most tehát pontosabbak vagyunk.

Összegezzük: a saját időbeosztás, a rekreációs lehetőségek széles tárháza, a pontosabb kommunikáció és a többcsatornás információbefogadás növeli a teljesítményt, és ez tagadhatatlanul a távmunka mellett szól. A visszajelzések hiánya, az esetleges elszigeteltség és a közösségépítéssel kapcsolatos nehézségek viszont negatívumok sorában említendőek, márpedig mi olyan műfajban tevékenykedünk, ahol a csapatmunka fontosabb az egyéni teljesítménynél. Ráadásul tény, hogy nem mindenki alkalmas erre a típusú munkavégzésre.

Mi vajon a megoldás? Talán heti egy alkalommal 8-10 óra együtt, aztán a többi napon otthoni/helyszíni alkotás. Talán egy hét így, egy hét úgy. Mindenesetre baromira várom, hogy a munkáltatói oldal kis hazánkban KOMOLYAN számoljon a távmunkás foglalkoztatással, és a távmunka ne legyen egyenlő az outsourcinggal (egyelőre csak a külsősök dolgoznak otthonról szerződés szerint is – vagy csak aszerint, elvégre ha el akarnak valamit érni, ők is beblattyognak, ugye).

A fenti indokok mellett már csak azért is, mert az otthon végzett meló lényegesen költségatékonyabb és környezetbarátabb az eszközök és az energia okosabb felhasználásának köszönhetően.

Nagyon boldogot mindenkinek!

Poén: A 10 legcikibb karácsonyi reklám evör >>

Életjel

Még egyben vagyok: aki régóta nem látott, most – örömhír – megtekinthet. Ezért is érdemes ide járni nap mint nap. :D (Az bátorított fel ennyire, hogy mostanában úgysem kommentál senki, ergó durva beszólás nem érkezhet.)

Katt a képre az eredeti méretért!

A sminkesünk azt mondta, tél-lány vagyok, a fekete-fehét-kékes árnyalatú kombók állnak jól nekem… azóta tartom is magam ehhez. Méghogy én, tél-lány! Szép és jó dolog ez a hideg, de bőven elég lenne szeptember után egy december az egzotikum meg az ünnepi hangulat kedvéért, aztán már jöhetne is az április! Azt hiszem, már most elteltem a latyakkal, ónos esővel, hóval, záporral, sarki széllel, szürke-fehér égbolttal, a napi 9 óra vaksötéttel, a jéghideg végtagokkal, a prüszkölő emberekkel, a csöpögó orral, a kipirosodott pofával, a csúszós utakkal, a lefagyott járdákkal és legfőképpen azzal, hogy az ég adta világon semmilyen szabadtéri programot nem lehet tervezni ebben a klímában. Hol késlekedik a globális felmelegedés? Állítólag 200 éven belül mediterrán ország leszünk, de addig mit csináljak?! Sebaj, a nagyján már túl vagyunk, innentől már hosszabbodnak a nappalok, jön az enyhülés… és nyakunkon a március.

Terézanyu is back, nesze neked lektűrirodalom!

Nyolc és tizenkét éves korom között mindent elolvastam, amihez hozzájutottam. A gyerekkönyvtárat úgy egy év alatt kivégeztem, a nagykönyvtár is hamar megvolt (csak négy terem, ha a szótárakat és a nyelvkönyveket ugorjuk).  Tulajdonképpen mindent elolvastam, ami az ún. “általános műveltséghez” kell, felnőttként mégis hiányát érzem az alapoknak. Akkor azt hittem, értem, amit olvasok, de utólag belátom, hiányzott a kellő élettapasztalat az érzelmi feldolgozáshoz és a megfelelő tudás az esztétikai elbírásáshoz. Már ha mindezekre egyáltalán tényleg szükség van persze…

Egyszerre négy-öt könyvet olvastam, pöttyöskönyvet és Exodust, Pál utcai fiúkat és Anna Kareninát, Adrian Mole-t és Bűn és bűnhődést, kicsit sem voltam válogatós. A “rossz” könyveket és – egy idő után – a bizniszszagú epigonizálást kiszűrtem, de egyébként soha nem címkéztem, és nem is helyeztem elvi alapokra az olvasást. Valahogy természetes volt, hogy nem szükséges két könyvet ugyanazért szeretni vagy utálni, ösztönösen magától értetődőnek vettem, hogy más és más habitust igényelnek a különféle műfajok, ez azonban nem feltétlenül függőleges, hanem inkább vízszintes rétegződés, hierarchia nélkül. Annak idején irodalom órán is így rajzoltuk fel a halmazokat: szépirodalom, szórakoztató irodalom, ismeretterjesztő irodalom… de senki sem állította, hogy az egyik fontosabb, szebb vagy jobb a másiknál. Sőt: úgy tűnt, egy-egy mára már kanonizált műnek is kalandos sorsa volt, a kortársak nem mindig úgy tekintettek rá, ahogyan ma mi tesszük. Már az is abszurd a maga nemében, ahogyan a görög eposzok egytől egyig hosszas magyarázkodással indultak, miért is adta a szerző ilyen fércmű megírására a fejét… szakítva ősei irodalmi hagyományaival. Ezzel együtt már ragyás kamasz voltam, amikor először megviláglott, hogy bizonyos műfajoknak eredendően nagyobb a presztízsük, mint másoknak, és csak ezután következik az adott mű megítélése… már ha bizonyos körök egyáltalán a kezükbe veszik, ugye.

Ezen tűnődtem a napokban, miután – Szonja jóvoltából – kivégeztem a brand new Terézanyut by Rácz Zsuzsa. Annak idején, jó pár éve olvastam az első részt, és bár a részletek nem világosak, annyi bizonyos, hogy jóízű mosollyal a képemen tettem le azt a kötetet is. Kellemes, szórakoztató olvasmány, van sodrása és lendülete – a szándékosan vessző nélkül írt Nesze neked Terézanyu pedig szerkezetében és nyelvezetében is igényesebb darab elődjénél, a sorok között át-át világlik a pozitív értelemben vett tudatosság, az eltelt idő kimondottan jót tett a szerzőnek. Beérett Rácz Zsusa, ha lehet ilyet mondani. Persze az évezred legelején és most is szembe tűnt, mennyit szídja a nép bizonyos kör a regényt:  még az Év Legszarabb Könyve címet is elnyerte az Index olvasói jóvoltából, holott mintegy százötvenezer példány mégis csak elkelt belőle.

És itt talán elérkeztünk a fő ponthoz: elképzelhető, hogy Terézanyu legfőbb problémája tényleg az lenne, hogy túl sikeres lett… ahhoz képest, hogy csak egy “könnyed szingliregény”? Furcsa most erről az oldalról érvelni, elvégre a totális underground mentén szociálódott lányka volnék, és egész életemben páni gyanakvással töltött el minden, ami népszerű. Ha mindenkinek bejön, csak értéktelen lehet – ösztönösen így álltam a mainstreamhez, mióta az eszemet tudom, éppen ezért magam is tudatosan az underground peremén tevékenykedtem mindig. És akkor most megvédek egy népszerű, 8-tól 88-ig mindenkinek és bárkinek szóló csajregényt, amit a közönség zabál, a kritika köpköd… furcsa szitu, de be kell látnom: én élveztem az olvasást.

Sokan hasonlítják a Terézanyu-jelenséget Bridget Jones-hoz, de míg a Bridget-karakter egy ostoba szőke picsa, akinek fő problémája, hogy ötvenhat kiló helyet ötvennyolcat mutat a mérleg és interjú címszó alatt jól leégeti magát celebek előtt, addig Rácz Zsuzsa, jaj, miket írok Kéki Kata természetéből fakadóan deviáns figura. Nem csak azért, mert mosdókagylóba pisál és sírva menekül, ha egy pasi túl komolyat akar (ettől a többség azért berezel), hanem mert végre itt egy lányregény, aminek főhőse nem arról sír-rí 24/7, hogy mé’ nincs pasija, hanem közben azon is elmereng, vajon miért csak a szolid-szelid-passzív-háziasszony-anya-típust tartja a közhiedelem teljes értékű állampolgárnak és miként egyeztethetők össze a fenti minőségek a karrierrel és az – ezt a szót használja – alkotással. Mit tehetünk mi arról, hogy milyennek születünk? Hol tehet arról egy nőegyed, hogy nem rajong a gondolatért, hogy elkötelezze magát vagy emelje a népszaporulatot, viszont szeret a maga dolgaival szöszmötölni és járni a világot? Az ösztöneit és érzéseit senki nem tudatosan – legalábbis nem evilági tudattal – választja, éppen ezért az vesse az első követ, aki… márpedig a Terézanyu – picit rendhagyó módon – ezeket a belső vívódásokat is alaposan körbe járja. Piros pont.

A női lét témaköréből kilépve érdekes korképet mutat a környezet és a tágabb szféra sikerre adott válasza. Egy sor lelkes követő és zaklató, meg még több irigy és kötekedő. Sokkoló jelenet, amikor főszereplőnket díszebédre hívják az Amerikai Nagykövetségre, aztán az irodalmi elitkommandó előtt a pofájáról sül le a bőr, amiért egykötetes bestsellerszerzőként (a mélyen megvetett lektűrök mentén) kiderül, hogy “elhívják ide-oda” haknizni. Faramuci helyzet, ezzel együtt sem világos, miért ekkora a szakadék a magasirodalom és a szórakoztató könyvek világa között. Vajon a Bibliát elfogadná a szent könyvként az egyház, ha mai nyelvezeten íródott volna és szerzői korátsaink volnának?

Azt hiszem, ebből a kafkai gyűrűből gátlásból fakadhat az is, hogy Rácz Zsuzsa nem győzi úton-útfélen hangsúlyozni – mi mást is tehetne -, hogy a főszereplő kalandjai nem egy az egyben az ő életútját jelenítik meg: ezeréves alapvetés, hogy szépíró nem fecseg magáról, pláne nem élete delén. (Vámos Miklós bezzeg megteszi, újra és újra, viszont elképesztően elegánsan… épp a Tiszta tűz című új opuszt olvasom, és oda-vissza vagyok a gyönyörűségtől. A csajokra – Fejős Évától Vass Virágon át Mörk Eleonóráig – jellemző folyamatos és kötelező “a-főszereplő-amúgy-nem-én-vagyok-csak-nagyon-hasonlít-rám” kirohanások helyett frankón bevállalja, hogy de igen, a dolog viszont többnyire a szimbólumok nyelvén, nem pedig a lánylektűrökre jellemző direkt módon realizálódik… zseniális).

Már pedig mintha Rácz Zsuzsában lenne egy addag vágyódás a szépírói státusz után – holott jobb esetben ez abszolút nem lenne téma, mert a szórakoztató műfajokat sem egrecíroztatná a fél világ. Azt beszélik egyébként, hogy a Nesze neked Terézanyu sajtóbemutatója végül azért maradt el, mert nem igazolt vissza néhány neves irodalmi lap főszerkesztője… nem tartom kizártnak, mivel az eseményt rendező sajtós még engem – az abszolút nímandot – is kétszer felhívott, hogy megyek-e a happeningre, mert mekkora durranás lesz, aztán a gondos előkészületek ellenére mégis betegségre hivatkozva le lett mondva a cucc, és soha nem is pótolta a kiadó az elmaradást. Hm.

A magam részéről mindenesetre képtelen vagyok felfogni, mi ez az őrült kapaszkodás az egyik oldalról, és mi ez a sznobériába hajló kirekesztés a másikról. Miért nem lehet a Terézanyu az, ami valójában: remekül megírt, frappáns üzenetet közvetító, kellemes, könnyed, szórakoztató olvasmány, ami sok ezer emberhez eljutott, a szerzője számára pedig kiegyensúlyozott anyagi körülményeket és országos ismertséget teremtett? Ennyi: nem több, de nem is kevesebb. És ez sem kevés.

Még mindig fekete körmök: első saját számos klip

Hölgyeim és uraim, íme a Black Nail Cabaret első videója, mely nem valamelyik feldolgozáshoz, hanem ezúttal egy nagyon is saját trackhez készült. Legjobb klip evör. Enjoy!

Emke kommentárja:

- Na, hogy ha mar fétisizmus, meg csak úgy szimplan szex és darkwave, akkor a Hit me mellé elkeszült a Veronica klipje is, az első saját számos videó, YEY! :D Szerintem ez eddig a legjobb, minden elfogultság nelkül, talán a fekete-fehér mivolta miatt lett egy egységes hangulat, most először for me. ÍME:

Húha. Elég ronda vége lett szegény Veronicának!

Akkor most az újságíróságról és a gyakornokságról, szubjektíven

És mintha több hónapnyi aszály után szakadt volna fel az eső az égből, mintha több napos éhség után bőséges, finom eledel érkezett volna a semmiből, úgy törtek rám a gondolatok, fojtogatóan és türelmetlenül, amikor Tempty posztjára bukkantam, majd onnan Edit cikkjére tévedtem, akik a gyakornoki pálya rögös útvesztőiről értekeztek szenvedéllyel, egészséges fiatalos büszkeséggel és jóféle magyar virtussal. Az újságíró gyakornokok savanyú (?) sorsáról szólt a diskurzus.

1991-ben eyszerűbben láttuk a dolgokat (a két másik barátnőm feladta, egyikük ügyvéd lett, a másik divattervező)

“De mi van, ha olyan gyakorlati helyre bukkanok, ahol még a szerző nevét sem közlik? Mi van, ha a téma, amelyről írni kell, még távolabb áll tőlem, mint a jelenlegi szerkesztőségben? Akkor én most jól jártam, és maradjak nyugton? Vagy lépjek tovább? Mire kell egyáltalán a gyakornok?”

- írja Edit, és hirtelenjében nem is tudom, melyik kérdésre sürgetőbb válasz.

“Na, de mi a helyzet akkor, ha elmarad a honorárium? A szerencsétlen tanonc csak várja, hogy az orra elé toljanak egy hivatalos papírt, és elkérjék végre a bankszámlaszámát. Közben ismerkedik a hivatással, és pókerarccal végignézi, hogy másoknak fizetnek ugyanazért, amit ő is elvégez”

- teszi hozzá Tempty kolléga, aki egy korábbi posztban arról ír, mennyire restelli, hogy névvel jelent meg egyik rövid, rutincikke a bulvárportálon, ahol épp szakmai tapasztalatokat gyarapít.

Drága lányok, kedves kollégák, tisztelt gyakornokok!

Olyan korban élünk, amikor bátran keresztülhúzhatjuk azt az elvrendszert és értékrendet, amit a klasszikus újságíróképzésben részt vevő “régi öregek” tanítottak az egyetem kommunikáció szakán vagy a mesterképzésen, amiről írtatok. Nem, ne húzzuk keresztül: keressünk nekik egy szép, tágas, napos helyet a szívünkben és az agyunkban, hadd verjenek gyökeret jó mélyen és elpusztíthatatlanul, aztán pedig definiáljuk újra azt, amire még nincs tankönyv, nincs erkölcsi kódex és amiről bizony sokszor nekünk magunknak sincs fogalmunk.

Kíméletlen, csak 18 éven felülieknek ajánlott tartalom következik, a gyengébb idegzetűek most keressék meg a piros x-et a jobb felső sarokban: olyan korban élünk, amikor bizony sanszos, hogy mondjuk egy tájékozott, képzett sportújságírónak esetleg az a feladat jut, hogy szervák és pontok helyett arról írjon, hogy a “világhírű leszbikus teniszcsillag narancsbőrös popsit villantott, fotó!”. Igen, elhivatott, önkifejezésre és kreatív feladatokra vágyó fiatal kollégáim, bizony ez a brutális valóság (“gyász”!), röviden: evvan. És igen, fantasztikus dolog, hogy készítettünk már igényes mélyinterjút, tudjuk, mi a tárca és jobb esetben a glosszáink csattanója is ütős, de a brutális, kendőzetlen valóság (“csak önöknek, csak itt, csak most”) bizony az, hogy az esetek 95 százalékában nem ezek a feladatok fogják kitölteni napi rituáléink jelentős részét. Sőt, lépjünk tovább: valószínű, hogy adott esetben munkaköri leírásunk közé tartozik majd, hogy napi nyolc-tíz olyan szösszenetet gyártsunk le, amitől Temptynek a “pofájáról lesül a bőr”.

Ha így áll a helyzet, akkor talán, meglehet, rossz lóra tettünk, merül fel a kérdés, teljesen jogosan. Elvégre ki az, aki napi nyolc-tíz órában futószalagon legyártott “muszáj-cikkekkel” kívánja növelni a kattintásszámot, amikor erre kiskorú pakisztáni kattintómunkások is tökéletesen alalmasak ötven centes órabér mellett? (Vannak persze szép számmal, akik még így is, itthon is erre gyúrnak: napi négy-öt CV-t kapunk átlagban…) Persze, Tempty kérdésére válaszolva, mindent “meg lehet írni igényesen”, de a, erre a tizenhatodik napi tizenötperces szösszenet után se időd, se energiád nincs, b, ezeknek a cikkeknek eleve nem a mélység, a többdimenziós látásmód vagy az önkifejezés a lényege, hanem hogy legyen mi mellé beilleszteni a hirdetést. Akkor vagy profi, ha ezek hamar megvannak és tudsz mással foglalkozni mellette (adott esetben a szájad ízének megfelelő, értékes dolgokkal, kreatív ötletekkel), közben pedig akkora kattintásszámot generáltál, ami lehetővé teszi, hogy szabadon válassz témát a következő körben. Ha van erőd, tegyük hozzá.

Kilencven százalék kommerciális muszáj, tíz százalék klasszikus értékteremtés (vagy legalábbis annak lehetősége): ha erre azt mondod, mégis megéri, MÉG ÍGY IS, akkor igazán szerelmes vagy. Ha nem, akkor csak fellángolásról és kislányos ábrándról van szó, házasságról még korai lenne beszélni. Mit tegyél, ha ezek után és eddigi tapasztalataid fényében nem tudod, mit is érzel pontosan? Próbáld ki az összeköltözést. Lakva ismerkszik meg az ember. Egész biztosan lesz majd olyan, hogy a pokolba kívánod a kedvest és a vécében bőgsz, de legalább tudni fogod, hányadán álltok. És még ez sem garancia az holtomiglan-holtodiglanra.

Akkor tehát az összeköltözés, a gyakornokság. Igen, a csajoknak igazuk van: sok helyen nemhogy egy kanyit nem fizetnek, de még az éjszakai melóknál (igen, újabb szomorú hír: az online-nál 24/7 szolgálatban vagy) a taxicsekkért is úgy kell utólag könyörögni, mint a Blahánál az aluljáróban (az abszolút pályakezdőknek egyébként érdemes olyan helyet választaniuk, ahol minibálbért azért adnak, mivel ezt a munkaügyi központ perkálja, a munkáltatónak tehát egy fillérjébe sem kerülsz, de pályakezdő ugye csak egyetlen egyszer vagy, érthető módon). Igen, a HR-esek tudatosan olyan gyakornokot választanak, aki a kiegészítő feladatokat látja majd el, ergó fórumot moderál, képet tölt fel, oldalt frissít, Excel-táblázatot vezet és a fennmaradó időben cikket ír, helyszínre megy, amire épp szükség van. A korrekt munkarőtoborzó vagy (kis lap esetén) a főszerkesztő azonban ezt az elején világossá teszi és nem szédíti ki az aspiránst, aki pedig cserében jó, ha tisztában van azzal, hogy nem azért kap aprómunkát, mert azt “egy ’igazi’ újságíró nem hajlandó elvégezni”, hanem mert EZZEL KEZDŐDIK MINDENKI MUNKÁJA és ezeket a feladatokat végzi rendszeresen mindenki más is az irodában.

És itt pedig egy fontos ponthoz érkeztünk: a dolgok bizony ezen a területen sem úgy működnek, mint 1985-ben a Nők Lapjánál, ami gyerekkori álmaim egyik fix helyszíne volt. Az újságíró ma már nem csak újságíró, hanem szerkesztő-riporter-vágó-operatőr-fórum moderátor-webmester-grafikus-szerkesztőségi titkár is egyben (amelyik online felületnél pedig nincsenek önálló videók, az bizony haldoklik vagy halálra van ítélve). Nyilván nem mindegyik területhez konyítasz egyforma mértékben, ám mindegyiket aktívan űzöd és egyiket sem kerülheted ki. Ebből az következik, hogy nem csak a gyakornok – az olcsó, bizonytalan helyzetéből fakadóan visszapofázni képtelen munkaerő – kapja az összes huszonötödvonalas aprómunkát, hanem a szerkesztőségből mindenki aktívan végzi ezeket, magától értetődő természetességgel és rutinnal. Nem, nincs rá külön apparátus, mint Kossuth korában volt, de – nézzük a pozitív oldalát a dolgoknak – rengeteget tanul belőle az ember. Köpjetek képen, de én még büszke is vagyok rá, hogy időpontot egyeztetek, ügyféllel tárgyalok, bannert szerkesztek, filmet feliratozok és promóajándékokról ötletelek, közösségi portált és fórumot moderálok, holott egyik sem az a klasszikus – és pláne nem felemelő – újságírói szerepkör, amiről kilenc évesen álmodtam.

Ám térjünk vissza a fizetségre, ami tény, hogy az esetek nagy részében olyan egységben mérendő, amivel nem lehet jóllakni vagy befűteni. Éppen ezért nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy még iskolás korunkban gyúrjunk rá a dologra, mivel ez pont az a szakma, ahol a papír lényegtelen, ám a gyakorlat elengedhetetlen. Iskolásként pedig még támogat a család, nem ciki a szülőkkel lakni, ott a diákhitel, az ösztöndíj és az egyéb szociális támogatások és nem kell eltartani senkit (nagyon bánom, hogy én az egyetemi évek alatt betanított segédmunkás voltam egy gyárban és internetet havonta kábé kétszer láttam, betárcsázós módszerrel azt is – ha öt évvel korábban kezdem az ipart, még a Nagy Dömping előtt, már előrébb lennék…). A pénznél fontosabb fizetség pedig a következő:

- kapcsolati tőke (ennek a FELBECSÜLHETETLEN értékét csak akkor látod, amikor olyan pályán keresel állást, amit nem hirdetnek újságban vagy a munkaügyi központban);
- szakmai tapasztalat (aminek nem csak az a része, hogy “tényfeltársz”, majd nyakig merülsz egy földmély témában: a szájt/lap menedzseléséhez elengedhetetlen tudnivalókat elméleti síkon soha nem lehet ugyanis elsajátítani, ezért ezek a tapasztalatok elképesztően fontosak);
- önismeret (kapsz egy nagy adag, sokszor fájdalmas mentális listát arról, hogy mit és mennyit bírsz, milyen a munkamorálod, mitől, hogyan és milyen közegben működsz, mi motivál, hol találkoznak céljaid a valósággal, hol állsz kb. a “piacon” stb., stb.);
- visszajelzés (kétféle visszajelzés: a szakmai, amit főnökeid és kollégáid adnak, illetve a gyakorlati, ami mérhető, számolható, olvasható és elemezhető Webaudit bácsi és Google Analytics néni segítségével… itt sokkoló kognitív disszonanciával találkozol majd minden bizonnyal – gondoltam, előre szólok…);
- referencia (ebben nyilván az online felület a legkedvezőbb, hiszen a printnél is előny, hogy a, legalább ötféle feladatkört írhatsz a CV-be; b, megszoktad a 24/7-es készenlétet és a “percrekész” éberséget… igaz, online után ritka, hogy printbe vágynál, hiszen “ki a csudát érdekelnek a tegnapi hírek”, a magazinokat pedig már évek óta outsourcinggal oldják meg, és belsős munkatárs szinte már sehol sincs havi lapoknál).

Szóval, én azt mondom, mindenképpen megéri. Az is, amit a poszt első felében taglalok, és az is, amit a másodikban.

---

Kapcsolódó cikkek:

• Újságíró-ábrázolás az amerikai tinifilmekben
• Így írok én – cikket
• A bulvárhír és a bulvárjegyzet – ami nem derrrogál
• Szabadítsátok ki Willyt – meg az ún. “online újságírót”!
• Kiből lesz ma újságíró?
• Amikor az örömhobbi kőkemény meló – szegény Árvai Magdolna
  
• Nem akarok Don Quioxte lenni
• Az alkotásról, mint munkáról – vagy a munkáról, mint alkotásról