Vajon tehet-e az ember arról, hogy olyan, amilyen? Amit szeret, amire vágyik, ami érdekli, ami vonzza? A természettudósok és darwinisták szerint nem, és még a különféle vallási irányzatok és ezoterikus iskolák képviselői is aláírják, hogy még ha magunk is döntünk a sorsunkról születésünk előtt, semmi esetre sem azzal a tudatunkkal tesszük, ami jelen testünkben is elérhető számunkra.
Who are we to judge what is right and what has purpose for us? (gyöngyösi hobbikert-fotó)
Azzal nem vitatkozék, hogy ahogyan az ember képes rengeteget hízni vagy fogyni, úgy a belső tulajdonságain is képes csiszolni: ez nyilvánvaló. De mi történik azokkal a dolgokkal, amelyek csupán a legmélyebb ösztönszinten realizálódnak? A szerelem, a vágy, az undor, a vonzódás csupa olyan dolgok, amik kívül állnak alakítható tudatunkon. Eldönthetjük, hogy lépünk-e valamit az ügyben vagy ignoráljuk a gondolatot, elnyomjuk a késztetést, de maguk az érzések nem esnek uralmunk alá, kiszolgáltatottabbak vagyunk velük szemben, mint ama bizonyos “szükségét végző vadállat”. Márpedig valamennyi komoly döntésünk az életben – és persze az összes jelentéktelennek tűnő hétköznapi cselekedetünk – valahol az ösztönvilágunkkal kapcsolódik. Észrevétlenül és tudattalanul is ezek az érzések és sejtések mozgatnak bennünket, a kontroll csak gát a folyón, ami bármikor átszakadhat. Hogyan is bánthatnánk bárkit is azért, amilyen – tehát még csak nem is azért, amit tesz?
Sokszor feltettem már magamnak a kérdést, miért nem vagyok csendes, holdszerű, vénuszi, befogadó, passzív, alázatos, gondoskodó, vagy legalább egy fokkal közelebb egyes női princípiumokhoz (amiket csak a konzervatív közegek társítanak kizárólag nőhöz, a valóságban nemfüggetlen fícsörökről van szó). Ennek egy része hozott anyag, kisebb része “hozzáadott érték” – nature versus nurture – és nyilván azért mozgatja pont a fentiekben ismertetett minőség a képzeletemet, mert én magam nem ilyennek születtem. Vagyok, amilyen vagyok – de hol tehetnék én arról, hogy mi tetszik, mi érdekel, mi vonz, mihez van affinitásom és mi tölt el viszolygással? Éppen ezért ügyelek arra, hogy senkit ne ítéljek el pusztán azért, amilyen. Nem amiatt, amit csinál, ahogyan viselkedik, hanem amiatt, amilyennek született.
A srác bosszúból tálalt ki a Blikknek, mert nem kapta meg a beígért összeget
A katolikus Istent csak aszexuálisok és elfojtott heterók szolgálhatják?
Erre gondoltam akkor is, amikor hallottam a fiatal csókának szexért jó pénzt ajánló jászberényi pap esetéről, akit apám – mint egyházi események fotósa – jól ismer. Segítőkész, elkötelezett lelkipásztornak írta le, akihez a környékbeliek bizalommal fordultak - és aki történetesen nem tudott lemondani a nemi vágyakról, bónuszként pedig még homoszexuálisnak is született. Nem állítom, hogy gratuláljunk a hőstettéhez, de vajon van-e jogunk ítélkezni felette, vajon megkérdőjelezhetjük-e hivatástudatát és jószándékát pusztán azért, mert a kétezer éves dogmákat keresztülhúzta az emberi ösztön? Márpedig a jászberényi hívek többsége – az überkatolikus, szupervallásos, megbocsátó “Isten gyermekei” – így cselekedtek, és magára hagyták, kővel dobálták a katolikus szemszögből nézve “megbotlott”, “sátáni gonosz által megszállt” plébánost, az érsek pedig azonnal felmentette az “isteni szolgálat” alól, egyes híresztelések szerint pedig egy bigott hívő gyújtotta fel a templomot, ahol az atya szolgált. Talán valóban hiba volt hazudnia, de katolikus papként nem volt túl sok választása, ez tény. De mégis, hol írja azt az Újszövetség, hogy egyedül az aszexualitás vagy az elfojtott heteroszexualitás tesz alkalmassá a közösség szolgálatára, a betegek gondozására, a szegények segítésére, az “ige” hirdetésére? Egyáltalán, hol van már a katolikus egyház ezen funkciója manapság, a 21. század urbánus vidékein?
Nő, házas, leszbikus – és püspök
Eva Brunne párja is lelkipásztor egyébként
Bár ezentúl sem tervezem, hogy a szervezett vallás követőjévé avanzsálok, jóval emberibbnek – nem feltétlenül jobbnak vagy rosszabbnak, egyszerűen emberibbnek – tartom a svéd evangélikus egyház hozzáállását. A lutheránusok is keresztények, csak kicsit másképp: a tény, hogy Härnösandból származik a világ első nyíltan leszbikus – boldog párkapcsolatban élő – női püspöke, elmond egyet s mást a skandináv demokrácia fejlettségéről. Az 55 éves Eva Brunne-t a hétvégén szentelték Stockholm püspökévé az uppsalai katedrálisban. A nő, aki egész életében a hite szerint élt és több száz emberen segített, nyíltan vállalja, hogy leszbikus: evangélikus (lutheránus) lelkipásztorként boldog házasságban él párjával, és ketten egy három éves gyerek szülei. Jellemző a hazai közönségre, hogy amikor az erről szóló cikket megírtam, máris sűrű anyázásba fogott egy forrófejű minitini, aki valószínűleg az anyatejjel szívta magába az intoleranciát: nekem kellett felvilágosítanom, hogy a, férfi és nő egyaránt szolgálhatja a közösségét/Istenét, fölösleges dogma a nemi diszkrimináció; b, mi a gond azzal, hogy a vallási méltóságok is választhatnak párt maguknak, amikor az ember alapjáraton társas lény?; c, miért kellene úgy csinálnunk, mintha nem léteznének homoszexuális embertársaink, amikor mindig is léteztek és létezni fognak, tehát jobb megbarátkozni társadalmi jelenlétükkel és legális keretet adni mindennapjaiknak. Ezt persze csak a problémásabb lelkivilágú, bigott katolikusfajtának kell részletesen elmagyarázni, az egészségesebb gondolkozású ember – vallástól és hitvilágtól függetlenül – tisztában van mindezzel.
A mai poszt persze nem valami LMBT-promóció akart lenni: egyszerűen sokat gondolkozom azon, vajon milyen hatalmunk van ösztöneink felett, és vajon kinek van joga bárkit is elítélni az érzéseiért, alaptermészetéért… azért, amilyen a másik ember mélyen legbelül, a társadalmi konvenciókon és neveltetés során berögzült mintákon túl.
Egyszerűen vagyunk, amilyenek vagyunk – mert ilyennek születtünk. Heterók, homók, extrovertek, introvertek, aktívak, passzívak, szangvinikusak, melankolikusak, flegmatikusak és kolerikusak… Nem érdem, nem dicsőség és nem diadalmenet, nyilván jobb esetben egy életen át küzdünk azért, hogy az adott framework-ön belül jobbak, hasznosabbak, boldogabbak legyünk… de ami az egyik ember mennyországa, az a másiknak pokol. Tökéletes út pedig éppúgy nem létezik, ahogy tökéletes ember sem… akkor meg minek bántjuk folyton egymást, ahelyett, hogy a magunk dolgával törődnénk?
Depeche Mode és The Cure – tizenöt éve óriási klubélet épült köréjük országszerte, közönségük persze ma is főként későharmincas figurákból áll, de a placcon megjelennek a huszon-sőt tizenéves fanok is. Gyöngyösön épp csak bontogatja szárnyát egy mélyen underground és földszagú, ám annál emberarcúbb klubkezdemény Hangraforgó néven, aminek a Tiszti Klub ad otthont a város szívében. Legutóbb márciusban jelentkeztünk onnan, akkor a két tribute banda mellett a borhelyzetet is felmértük, most csak simán darkultunk és élveztük az esőmentes két órát a jó társaságban.
Szokás szerint betoltunk egy méretes pizzát a Paparazziban indításként
“Zenetörténelmet nem fog írni tribute banda, mivel eleve alárendeli magát olyan zenekar munkájának reprezentálására, aki ezt a fejezetet már megírta. Az adott rajongótábornak egyfajta kisebb színházat, showt tud csinálni: ez kikapcsolódás, móka, szórakozás – nem több -, amivel kiélheti ezirányú vágyát egy rajongóból avanzsálódott zenész, bízva abban, hogy a közönségnek, a rajongótábornak is örömet szerez közben” – mondta a Black Celebration-Pornography frontember Árpi, amikor a buli előtt a feldolgozásbandák rendeltetéséről beszélgettünk.
És tényleg: családias közeg, csupa ismerős arc mindenütt, és a jó öreg farkasmályi bor minden mennyiségben. Örülök annak, hogy itt azért felnőttebb közeggel találkozni, mint sok bulihelyen, bár tényleg nem vagyok elitista kornáci.
Így tolja a Pornography - nagyonnn darkk kép
Picit retró, mégis modern: és a jó hír, hogy a srácok-lányok fejlődnek, nem csak azért, mert elfogult vagyok velük, hanem mert egyre többet próbálnak, kísérleteznek más projektekkel és közben újabb és újabb helyeken lépnek fel. Rutinos, összeszokott formációkról van szó, jó látni a fejlődést. Üröm az örömben, hogy Laci sajnos melózott, így egy gitárossal kevesebb volt, de azért elpartizgattunk így is. A Tiszti Klub hangzása pedig meglepően jó, látok potenciált az ottani bulikban.
... és így tolja a Black Celebration (dark-faktor itt is magas)
Fotókat sajnos alig tudtam készíteni, mivel ezúttal én voltam az operatőr: izomláza is van a karomnak. Azért szerencsére tanultam ezt-azt az első vicces próbálkozás óta: ha kamerázol, ne izegj-mozogj, mert rémálom lesz a vágás, óvatosan válts pozitúrát és ne zoomolj orrba-szájba… itt valahol véget is ér a tudományom, de állítólag remek felvételek születtek (legalábbis ez derül ki Zsombor hajnali sms-áradatából – csak remélni tudom, hogy ez nem azt jelenti, hogy a felvételt visszanéző muzsikusgárda elégedett a saját ábrázatával, hiú népség a pasik, na). Can’t wait to see more.
A partisorozat egyébként egy dologgal fejleszthető: ütős afterpartik a koncertek után. A lakóközönség még ódzkodik a gondolattól… pedig. Pedig!
Furcsa, perverz vonzódásom a devianciához ma bizarr screenshotokban nyilvánul meg: a komikus, a naiv és az ostoba (majd ti eldöntitek, melyik melyik).
Ezért jó, ha vicces nickeket választunk. Lehet, ha Romeo vagy Raffael lennék, CB már nem követne. A Vaddisznó viszont ezek szerint autentikus ősmagyar névnek tűnik.
Lovas társkeresők, egymás között. Asszem, ez is olyan belterjes közeg lehet, mint a Barátok közt vagy a magyar gothique szín: mindenki volt már mindenkivel…
Melcsi hívta fel a figyelmünket a Zene.hu remek cikkére: igazi gyöngyszem, köszönjük! Tudom, a, az vesse az első követ, aki… b, az online szépsége a gyorsaságban van… de azért könyörgöm, az elkövető legalább utólag átolvashatta volna, mit is írt (és hogyan). Már a szövegközi alcím is furcsa, nem kéne egyeztetni az alanyt az állítmánnyal? Szegény József Attila, akit úgy szeretek (Petőfit már kevésbé) most bizonyára forog a sírjában. Az utolsó mondatot már nem is értem: nincs baj a több alannyal, de más helyen? Hm. A szöveg többi részét meg se mertem nézni. A hónap leggányabb sajtóanyaga ehhez képest smafu. Szép munka.
Mostanában 24/7 katatón szunyofénné avanzsáltam, már nem kettőkor fekszem és tízkor kelek, hanem huszonkettőkor fekszem és kilenckor álmosan erőszakolom kifele magamat az ágyból. Ha valakinek van ismerőse, aki alváskísérletekért fizet, ajánlom magamat: nagyon jó vagyok az ágyban, tizenöt órákat egy pozítúrában végigszunyálok, ha hagynak. Anyway. Nincs időm és energiám a nagycikkekre, holott már kétszáz éve tervben van a diszkalkulia-diskurzus is, csak sajnos a sok aprómunka mellett nem jutok a nagy dolgok közelébe. Addig is bekukkantottam hát egy nemzetközi diszkalkulia-fórumra.
Jó barátom, a vaktérkép (vagy ez Rorschach?) Majdnem annyira komálom, mint a menetrendtáblázatokat böngészni hajnalban a trolimegállóban
Először is, mélyen megdöbbentett az az elképesztő betegség-tudat, amivel a szülők, tanárok és gyerekek körüllihegik a témát. “Borzalmasan kiborultam, amikor kiderült Emmáról, hogy diszkalkuliás” – írja az egyik szülő, mintha legalábbis egy halálos betegségről lenne szó. Nem mondom, az életminőséget befolyásolhatja a probléma, de főként akkor, ha a nem elég toleráns a tanári gárda átlagot von* a matematika jegyekből, ahelyett, hogy összeadná azokat az évvégi osztályzáskor. De egyébként nincs nagy para, tanulási nehézségbe viszonylag ritkán halnak bele a népek.
Elég jól megvoltam eddig diagnózis nélkül is, ám most, hogy tudom, merről** fúj a szél, lényegesen javult az önértékelésem: kiderült ugyanis, hogy nem öt különböző dologban vagyok rossz, hanem egy bizonyos kondíció okoz problémát több különböző területen. Nevezetesen: a, számolás; b, tájékozódás; c, térbeli érzékelés (mozgássorozatok elsajátítása és tükörmozgás leutánzása); d, szabályok megértése és alkalmazása (pl. társasjáték); e, pénzügyi tervek készítése, megértése (csinálja meg a könyvelő, és kész). Szóval, remek dolog ez a diszkalkulia, mint átfogó terminus technikus és gyűjtőnév a hiányosságaimra, amik néha vicces szituációkba sodornak.
Aggodalomra már csak azért sincs ok, mert a mindennapi élet mezején még kimondottan szórakoztató is tud lenni a helyzet:
- csupa izgalom az élet, akárhányszor számolom meg gyors egymásutániságban a zsebemben lévő aprót, mindig más eredmény jön ki;
- minden aluljárót alkalmam nyílik több szemszögből is alaposan megvizsgálni, hiszen meglehetősen ritka, hogy a metróból kilépve eltalálom, hol kell felmenni (mármint a nagyobb csomópontoknál, ahol ritkán fordulok elő: Kálvin tér is a bitch);
- mindig (=megszokott útvonalaimon kívül folyton) ott a meglepetés izgalma, hogy vajon melyik irányba fog elindulni a villamos, vagy hova repít éppen a busz (ha nem hibáztunk rá, akkor pedig jöhet a meghitt hangulatú városnézés);
- nagy örömet szerzek minden félszemű Down-kórosnak egy vidám baráti társaságban azzal, hogy garantáltan én értem meg utoljára a társasjáték szabályait (hacsak nincs leírva vagy lerajzolva az egész);
- utólag – úgy az ötödik kerülőút után – mindig jót mulat az ember a sajátosan bizarr útvonalterven, amire épp elméjű figura álmában sem gondolna (igen, a kreativitás!);
- mindig rendkívül egyedi koreográfia születik, valahányszor valaki csoportmozgásra próbál tanítani (legyen az arab táncház turistáknak vagy színházi darabhoz szükséges csoportjelenet, vagy akár egy bizonyos sporthoz elengedhetetlen mozgássor);
- a heveny arcvakságnak köszönhetően új ismerősök akár minden órában (láttam nemrég egy dokufilmet egy New York-i újságírólányról, aki a diszkalkuliás lévén olyannyira arcvak volt, hogy a saját munkatársait sem tudta megkülönböztetni – az azért szar lehet, én mondjuk csak a két hetente egyszer felbukkanó szembeszomszédot nem ismerném fel idegen kontextusban, mondjuk a színházban, de komolyabb gondjaim ezért ezen a területen nincsenek… igaz, a Casablancában minden pali ugyanúgy néz ki…).
Szóval, nincs itt gond egy szál se. Most pedig megyek aludni, mert az ágyban azért még mindig verhetetlen vagyok (nem úgy, mint szegény Rihanna).
* azt tudom, hogy kell
**persze nálunk a “merről” meglehetősen relatív fogalom
“No igen – mondta Vaddisznó elmélázva – azért mert nem én találtam ki, attól még lehet, hogy nem igaz…” A mondat a hét aranyköpései közé emelkedett, aztán jöttek Claudia “letiltott” (=ügyes marketingfogásként két részre osztott) Playboy-fotói, és mindez eszembe juttatta klasszikus, már-már unalomig elemzett médiahekkeket. Fölösleges lenne most ezeken az agyonrágott csontokon csámcsogni, ezért inkább nézzük azokat az eseteket, amikor semmilyen stratégia nem volt a történtek mögött, mégis mindenki azt hitte, hogy ügyes gerillamarketingről vagy kreált botrányról van szó.
- Marsi Anikó élő adásban sírt
Mi történt? Az egyik esti adásban halálos beteg kislány történetét mutatták be, meglehetősen “ügyesen” (hatásvadász módon, Bárdos Andris szerint az árvíznél ugyanis csak a beteg gyerek ábrázolható jobban a képernyőn). Síró szülő, okosan-bátran beszélő gyönyörű kisgyerek, kórház, drámai hangeffektek, ami kell – a produkció mentségére szól, hogy a nézettségnövelés mellett azért jótékony célja is volt a dolognak. Az utolsó kocka után a stúdióé volt a szó, és műsorvezetőnk bizony alig látott ki a könnyei közül, el se tudta mondani a következő sztori felkonfját.
Hogyan reagálta le a sajtó? Másnap az összes bulvárlap arról cikkezett, hogy Marsi Anikó milyen ügyesen hívta fel magára a figyelmet és növelte a nézettséget azzal a pár “látványosan” elmorzsolt könnycseppel, főműsoridőben. Jól hangzik, pedig a valóságban csak kiesett a szerepéből egy percre, hatása alá került a kétségkívül szomorú történetnek, ami alapjáraton minden egészséges lelkületű emberben megmozdít valamit, kisgyerekes anyukaként pedig nyilván még nehezebb volt függetlenítenie magát a történettől.
- István Dániel élőben anyázza a sztárokat orrba-szájba
A Cosmo valóra váltotta minden szerkesztő rémálmát... Na, ez tutira nem hekk vót!
Mi történt? A sztármagazin műsorvezetője nem vette észre, hogy már adásban van, ezért a bejátszásokat poénos(nak vélt) alámondásokkal dobta föl, vérig sértve ezzel jópár celebeket: Király Lindát frappánsan ledisznózta, Deutsch Anita kapcsán pedig kedvesen megkérdezte, “miért szül egy férfi”. A celebek többsége persze vérig sértődött, holott csak egy rossz poénról volt szó… no de nem véletlenül az minden riporteriskola első leckéje, hogy “civil szöveget kamera előtt soha”.
Hogyan reagálta le a sajtó? Természetesen már másnap több helyről lehetett hallani, hogy az RTL Klub remek módját választotta a gerillamarketingnek, jópofa kis ingyenreklám, amit civil és profi egyaránt örömmel terjeszt és gerjeszt (hát igen, meg kell hagyni, hogy az ilyen sztori lényegesen tálalhatóbb, mint az olyan instant sajtóhírek, miszerint “nagy meglepetés érte a Josh és Jutta formációt”, aminek már a második bekezdéséből kiderül, hogy burkolt reklámja egy utazási irodának). Pedig nincs itt szó gerillatevékenységről, István Dani egyszerűen beszopta a pélót, megesik az ilyen.
- A valóságshow egyik szereplője lecigányozza a másikat – botrány!
Mi történt? A három sztoriból ez volt az, amelyiket testközelből láttam, mivel magam is a produkció kerettörténetén dolgoztam akkortájt. Az éjszakai online live stream szemtanúvá tette a nézőket, amint az egyik lúzer a bukott realityben azt mondja a másiknak, hogy “menj vissza a Gangeszbe fürdeni”, mire a nem éppen idén barnult fiatalember magából kikelve szitkozódik és leköpi a lányt. Eddig a sztori.
Hogyan reagálta le a sajtó? Minden létező fórumon megjelent a hír, hogy a nézettséggyilkos műsort (ami olyan ramatyul teljesített, szemben az általunk vitt online verzióval, hogy még az ELŐTTE futó családi filmet is kevesebben nézték miatta) az angol Big Bránerből vett fogásokkal próbálják feldobni.
Bónusz-inszájt: Pedig mi volt a valóság? Amikor reggel beértem a villába, – rendhagyó módon – már mindenki ott volt, a line producer elhaló hangon közölte, hogy botrány volt az éjjel. “Hála az égnek!” – sóhajtottam megkönnyebbülten, hiszen napi fix híranyag előállítására volt szerződésünk, márpedig események nem igazán történtek, ami témát szolgáltatott volna. A reggeli műszak külön fáradságos volt: a pernahajderek délután 1-ig ki se keltek az ágyból, márpedig 10-re már két hír kellett róluk… egy ilyen szetting alaposan próbára teszi tehát az ember fantáziavilágát, lássuk be, ezért érthető, hogy örültem, hogy az első két hírem témája per se adja magát.
- Nem írhatjátok meg, az sem biztos, hogy le fog menni adásban – mondta azonnal a rendező.
- Valószínűleg nem fog lemenni – tette hozzá a line producer. – Megbasz minket az ORTT, kiakadnak a nézők, magyarázkodhatunk…
- Mikor dől el, hogy mi lesz? – kérdeztem, hátha déli anyagnak már jó lesz a téma.
- Most megyünk a programigazgatóhoz, ott kiderül…
Aztán végül lement a cucc, nyilván nem sikerült izgalmasabb sztorivonalat összelapátolni helyette, ráadásul pár ezren már úgyis látták az egészet a neten.
Mindenesetre ha médiahekkel találkozom, azóta mindig eszembe jut, hogy talán nem is szándékos marketingfogásról van szó, hanem egyszerűen csak kicsúszott a lovasok kezéből a gyeplő… És ez bizony, gyakrabban előfordul, mint hinnénk…
And of my acts, I will admit, I’ve no pretensions
I’ve no regrets for all the things that I have done
My faiths, to me, are as foundations
None has the right to judge my soul but me
A végtelen vakromantika vodkában oldódott könnytengerében az ember amolyan dacos büszkeséggel vallja, hogy “soha semmit sem bánt meg” és büszke arra, aki és amit élete során megélt, hibákkal és ballépésekkel együtt, all inclusive csomagban. Egy darabig én is ebbe az illúzióba ringattam magam, de aztán rájöttem, hogy igenis feleennyi baromság is bőségesen elég lett volna ahhoz, hogy kiborítsam magamat és a környezetemet: ergó ha visszamehetnék időben és térben, bizony kissé átírnám azért azt a bizonyos forgatókönyvet.
Late bloomer, mint én: a szeptember huszonötödikei, gyöngyösi napraforgó
Vajon más is ismeri azt az érzést, amikor sétálsz az utcán, és egyszer csak – látszólag minden ok nélkül – eszedbe jut az egyik ballépésed a bőséges repertoárból, aztán hirtelen – észre sem veszed – megállsz egy pillanatra és elmorzsolsz magadban egy szolid bazdmeget? Ilyenkor egészen elvörösödöm, közben pedig arra gondolok, hogy a túróban lehettem AKKORA marha, amekkora akkor voltam, amikor az adott kontextusban hülyét csináltam magamól (vagy éppen bajba sodortam szegény, szerencsétlen fejemet – bár a kettő többnyire kéz a kézben jár egymással)?
Igen, az én ifjúkori balfaszságaim zömében két nagy csoportra oszthatók:
1. Meggondolatlan, naiv, ostoba, hirtelen felindulásból elkövetett random hülyeségek, amikkel egész egyszerűen értelmetlenül bajba sodortam magamat. Csupa vérciki dolog kistini koromból és a felnőttkor hajnaláról, a pofámról lesül a bőr: szökés éjszaka iskolai táborból, verekedés, dacból hideg kövön alvás és látványos hiszti, BKV-ellenőrverés, kötekedő rendőr-rúgdosás, igazságtalan tanár úr kurvanyjába-küldése nyílt színen, kisebb, “jelentéktelen” svindlik, mint pl. a más igazolványával utazgatás vagy a magánterületen fényképezkedés, csupa válogatott baromság.
2. Szenvedélyes, túlzó, józan észt nélkülöző elmebetegségek, amik főleg arra voltak jók – arra viszont maradéktalanul és maximálisan – hogy utólag égő fejjel lehessen emlékezni rájuk. Ezen események fő területei: barátság, szerelem, rajongás és más elvont, nehezen követhető humanoid érzések. Ezt talán még kevésbé kell részleteznem, mint az előző pontot: mindenki csalódott és okozott már csalódást, csinált magából hülyét és égette le magát annak a bizonyos érzésnek árnyékában, amit József Attila igen találóan a szükségét végző vadállat védtelenségéhez hasonlított.
Szóval, legjobb esetben is csak annyit mondhatok, hogy igyekszem elfogadni a múltat és próbálom belátni, hogy a tévedések nélkül nem lennék ott lélekben, ahol vagyok – de hol van ez attól, könyörgöm, amiről a Faith and the Muse úgy vall, hogy live without regrets? Van olyan egyáltalán?
Szegeden töltöm a halloweent, már megvolt a városnézés is – csak sajna otthon felejtettem a fotóapparátot, jellemző módon. Hamarosan indul a farkasmályi, Irsai Olivér-vezette alapozókurzus az esti bulira, mely a beszédes Betonsziréna 3.0 nevet viseli (beszámoló holnap).
Világ életemben minden munkát elvállaltam, kivéve persze a már meglévő melók konkurenseinek felkéréseit – igaz, ilyenre a gyakorlat mezején még nem is volt példa. Ez persze nem kizárólag gazdasági döntés, hanem egyszerűen élvezem, ha sokféle dolgot csinálhatok.
Elsősorban a feladat megoldása érdekel, nem is mindig az adott terület. Sőt, az adott területhez nem is mindig értek mélységében, de ismerem azokat az eszközöket és metódusokat, amiknek segítségével a feladatot teljesíteni tudom. Szóval, nem dobtam még vissza soha semmit.
A napokban aztán összefutottam egy “szaktárssal”, aki már-már sznob módon szelektív, ha melóról van szó. Csak bizonyos dolgokat vállal el, és sosem végzett még aprómunkát. Érdekes párbeszéd alakult ki közöttünk:
- És te ezt megcsinálod? Csak így felhívnak, hogy holnapra kéne, és bevállalod?
- Még szép.
- De hát ez például egy ilyen adatrögzítés szintű, gyakornoki munka, amit bárki meg tud csinálni.
- Így van. Éppen azért vagyok rá büszke, hogy van legalább négy főszerkesztő az országban, akik valamiért pont engem hívnak fel, ha gyorsan kell valami.
Végül is minden relatív: ő cikinek tartja, én megtiszteltetésnek. Ahogy vesszük.
Rohad a világ pélója, mondta unokabátyám bő tíz évvel ezelőtt, és azóta bizony gyakran eszembe jut e frappáns mondás. Egy dolog az, hogy én nem vagyok az a papírforma szerinti csajos csaj és kicsit mindig kiakasztanak a sztereotíp, olcsó női magazinok meg a romantikus regények, ugyanakkor viszont az is biztos, hogy ha a péló rohad, akkor a világ női nemiszerve már réges régen elporladt. Csak állok és nézek, mennyi eszeveszett baromságra képes a nő deréktól lefelé a 21. században, pusztán azért, mert a teste legmagasabb pontján nem stimmel valami.
- Hüvelyplasztikai műtét, ami a bejáratot szűkebbé teszi
A fiatal nők a nyugati világban már megműttethetik magukat – és sokan meg is műttetik – ha nem elégedettek természetes vaginális adottságaikkal. Az extrém eseteket talán még csak megérteném, de egy Jennifer Aniston például miből gondolja, hogy eddigi kapcsolatai túlzottan tág bemeneti nyílása miatt futottak zátonyra? Eléggé liberális felfogású vagyok, felőlem bárki háromszemű küklopsszá műttetheti magát, ha attól érzi magát jól a bőrében, de itt még csak nem is a saját, hanem a belénk ürítő hímtag kedvéért szabadjuk át intimzónánkat. Mégis ki a fene lesz ettől szerethetőbb vagy akár kívánatosabb? És még ha az is lenne, ki a halál vágyik olyan társra, akit csak egy ilyen húzás tart mellettünk? A sok marha inkább örülne, hogy egészséges “odalent”, és hisztéria meg önkínzás helyett inkább más, fontosabb dolgokkal foglalkozna…!
- G-pont nagyobbító injekció és/vagy műtét
No, ez egy fokkal elviselhetőbb az előző pont agyréménél, elvégre első pillantásra itt a nő legalább saját magáért tesz valamit, nem szextárgy státuszát erősítve kurvul. De könyörgöm, hogyan helyezhetjük a testiséget olyan kiszámítható, fix alapokra, mint legérzékenyebb pontunk – a Cosmo szerint orgazmusgombunk – fizikai felpumpálása?! Mit vár vajon a nő ettől? Figyelmes, odaadó, szenvedélyes szerelmet és kölcsönös egymásrahangolódást?! Like WTF? Ráadásul kilépve az “önmagunkért tesszük” zsákutcájából, be kell látnunk, hogy ez az ipar is csak a szextárgy funkcióról szól: a legtöbb pasi azért parázik, mert csaja nem tud elélvezni, holott a nő az aktust magát kielégítőnek tartja. Oké, de ne ez legyen már a módszer és a megoldás, könyörgöm!
- Szülőcsatorna minden áron versus császármetszés parancsra
A nők egy jelentős része elképesztően önzőn áll az egész szülés-miskuranciához, mintha csak saját női teljesítményét óhajtaná fényezni ezzel (“megcsináltam, tehát Igazi Nő vagyok”). Két nagy csoportot figyelhetünk meg: a fanatikus természetesenszülőket és az értelmiségi, esetleg celebstátusban lévő picsákat, akik már huszonévesen kijelentik, hogy ők bizony fizetni fognak a császárért, mert fújfúj gátmetszés meg több óra vajúdás. Az első csoport lelkesen döngeti szoptatómelltartós mellkasát, hogy ő bizony fájdalomcsillapítás nélkül, TERMÉSZETES ÚTON szült két óra alatt (lehetőleg otthon, gyertyafénynél, mert “ez elsősorban hitbéli dolog és saját női energiánk megélésének bensőséges kérdése”), és mélyen elítél minden más lehetőséget ezen a sikamlós területen (elvégre a gyerek “örök traumát szenved, ha nem halad át a szülőcsatornán”, ehhez képest már valóban mintegy “mellékes”, hogy túléli-e az utat). A második csoport méregdrága magánklinikákon szül (a celebek és a vezérigazgatók saját maguk által kért időpontban, mert baszottul elfoglaltak meg amúgy is két hónap múlva fehérneműbemutató), és hajlandóak bármennyit leperkálni a dokinak, hogy az mindenféle külső körülménytől függetlenül megcsászározza őket. Úgy vannak vele, hogy ki az a marha, aki mondjuk 15 órát vajúdik, aztán szétcsapatja magát odalent, kitágul, mint egy viziló, szanaszét szakad és sebesre varratódik, amikor a tudomány és a technika évezredek óta lehetővé teszi, hogy egyetlen jól irányzott “huszárvágással” kézhez kaphassuk a hőn áhított utódot. Elképesztő, mennyien vannak, akik egyik-másik csoportba tartoznak, ráadásul a két nagy kategória folyamatosan öli egymást a már felvázolt elvi kérdés mentén (oké, néha persze álszent módon felsóhajtanak, hogy “azért persze a gyerek érdeke az elsődleges”, de a lelki terror azért megy tovább). Közben meg, az én szerény és kicsit sem szakértői szubjektív meglátásom szerint az ember inkább maradjon kussban és várja meg, mit mond a témában jártas szakember, aki jobb esetben már levezényelt párezer szülést, és képzettségének és tapasztalatának fényében valszeg tudni fogja, melyik megoldás a biztonságosabb – hiúsági és kényelmi szempontokat félretéve.
- Szűzhártya-visszaállító műtét és mesterséges szűzhártya
Arról már tizenegy évesen, barátnőm távol-keleti nógyógyász apukájának jóvoltából hallottam, hogy egyes muszlim országokból szép számmal érkeznek Magyarországra is fiatal nők izguló nőrokonaik gyűrűjében, akik házasságuk előtt “életmentő” szűzhártyaplasztikára tartanak igényt. Oké, bár az ember zsebében megfordul a bicska, azért hallottunk már ettől cifrább dolgokról is – például a csiklócsonkításról és a kisajkak átszabásáról konyhakéssel, otthon, a konyhában. Szóval a súlyosabb tájakról érkező történetek ugyan a hidegrázásig borzalmasak, de még ettől is durvább az a tény, hogy léteznek olyan nyugati civilizációból érkező, független nők, akik SZÜZESSÉGVISSZAÁLLÍTÓ MŰTÉTET kérnek és MESTERSÉGES SZŰZHÁRTYÁT vásárolnak maguknak. Like WTF? Mondja már meg valaki, hogy lett-e valaki már attól jobb ember vagy akár jobb nő, hogy szűzhártyája volt? Nem – mint ahogy attól sem, hogy elvesztette azt. Hagyni kellene már ezt a nyavalyás szüzesség-hájpot a francba, és akkor – talán – nem munkálkodna azon minden kistini, hogy mielőbb elveszítse azt, és nem lenne igény (más körökben… vagy ugyanott) szüzességvisszaállító műtétekre meg mesterséges szűzhártyákra sem. Vagy menthetetlenül naív vagyok?
All in all, ronda szétcsúszást látok női fronton, és ezen még az indiai típusú termékenységi erotikus hastánc sem segít, fákkit.
Mélylila és élénkrózsaszín pillangók a falon, csúcsos sárga sátorházikó, póniszálloda tükrös fürdőszobával és kékhajú barbie. Barnafürtös hatéves szaladgál a puha plüssszőnyegen, és lelkesen mutogatja, kitől mit kapott szülinapjára.
Sosem babaöltöztetőset játszottam, mindig történetmesélőset - azt viszont intenzíven
Ott az unokatestvére is, egy éves múlt. Ölébe veszi a kicsit, az hozzábújiik és mosolyog. A kicsi mindig nevet: megfogom a kiskezét és nevet, felöltöztetem neki a babát és nevet, rajzolok neki házat és nevet, megsimogat. Nagy kék szemei vannak és azok is mindig nevetnek. Nincs idő. Most van.
Jó lenne csak ülni a plüssszőnyegen és játszani a rózsaszín babaházzal meg a babaszagú kiscsajokkal, de jönni kell haza oldalt frissíteni, ügyeletes vagyok. Meg úgy egyáltalán, ezek a szülinapi bulik intim családi események, nem való oda a fél város.
Milyen természetesen, ösztönösen élik bele magukat a világba az egészen kicsik: nincs semmi bonyodalom, nincs stressz, nincs határidő… csak a színes-illatos, puha játékok vannak, meg a sok nevetés, ölelkezés és simogatás.
Nyitottak. Kíváncsiak. Érdeklődőek. Magabiztosak. Szenvedélyesek. Babaszagúak. A nagyobb igazi kisrealista, ha azt mondom neki, “mondjuk, hogy”, rögtön kijavít: “jó, mondhatjuk, de az nem úgy van. Tudtad, hogy a pónihoz fésülködő-asztal is van?” A kicsi még nem beszél sokat, de mindent okosan el tud mondani a szemével. Hogyan látja a világot vajon? Milyen lehet ilyen picikének lenni, amikor az élet még csak egy-egy mosoly, ölelés, simogatás meg tejszagú pelenka, mégis minden új, izgalmas, felfedezetlen és egy-egy nap az örökkévalóság? Milyen lehet ezt nézni egész nap és csodálkozni vele?
Nem is tudom, miért írtam ezt le, teljesen offtopic volt.
Kikerülhetetlen, hogy a skríbler-wannabík ne fussanak bele a hírszerkesztés módszertanába, az unalomig ismételt piramis-elvbe (líd elejére a legfontosabbakat) és a híres 6W-be (who? what? where? why?, how?, when?, bár az utóbbi az online-ban nem érdekes, mert ha nem “most” történt, nem foglalkozunk vele). Asszem, ez az egész történet azonban romba dől, ha bulvárhírről van szó – és ezt sajnos senki sem tanítja meg az ifjoncoknak.
Mikor jegyzeteltél utoljára kézzel?
Bulvár mindig is létezett, általában még a legmértéktartóbb napilapoknak és folyóiratoknak is van könnyedebb, szórakoztató felülete – ráadásul a fiatal szerkesztő úgyis előbb fog bulvárhírt írni, mint mondjuk Kossuth-féle tárcát vagy Karinthys glosszát, tehát a forma ismerete akár ujjgyakorlat gyanánt is elkél. Éppen ezért ciki, hogy még a kommunikáció- és médiaszakosok sem tanulják a bulvárhírgyártás mikéntjét (na, nem mintha első kézből lennének infóim erről a területről, de annyi elég bőven, amit látok). Oké, nyilván mindez sznobizmusból és a sajtó különös álszentségéből fakad, ami ezt az ősi szórakoztatási formát kissé álszent módon a szakma perifériájára szorítja.
Persze lenézhetjük a bulvárt, mint a legmainstreamebb formát, de a történet végén mégis csak az áll, hogy szinte minden profi találkozik a jelenséggel, előbb vagy utóbb, közvetve vagy szemtől szemben. Így aztán praktikusabb lenne, ha szembenéznénk azzal, hogy a bulvár előtag átszabja kissé a sajtóműfajokat – ezért fölösleges kőbe vésett szabályokhoz ragaszkodnunk foggal-körömmel ezen a területen.
Mire gondolok? Én a mindennapi életben két fontos sajtóműfaj deviációjával találkozom napi szinten: egyik a bulvárhír, másik a bulvárjegyzet (az utóbbi valszeg nem létező terminus technikus, csak én találtam ki – bővebben róla később). Nézzük csak:
- 1. A bulvárhír
Persze itt is valaki-valahol-csinált-valamit-valahogyan, de míg a klasszikus hír objektív műfaj (jó-jó, azt mindenki maga dönti el, mit milyen szemszögből tálal persze), addig a bulvárhír ízét pontosan a szubjektív, már-már blogszerű tálalás adja. Nem véletlen, hogy a legnépszerűbb nemzetközi bulvárszájtok többsége valaha egyfős kis blog volt, és még a nagy lapok is vicceskedvű bloggereket kérnek fel manapság a könnyedebb aktualitások tálalására. Az állásfoglalás és a vélemény itt nem tilos: lepontozzuk, kicsúfoljuk, megdícsérjük, megjegyzést teszünk rá… a cikk hangvétele személyessé válhat, az csak ízt ad a dolognak és vonzza a kommenteket, olvasói leveleket.
Másik fontos különbség, hogy a bulvárhír olyan, mint a telenovella: rokonabb a fantáziával, mint a hírrel. Jó, konkrét eseményeket és tényeket jobb esetben nem ferdít el az ember, de a novellisztika szabályait követi témaválasztásban, tálalásban, a lényeges pontok kiemelésében és persze a hangvételben. A jó bulvárújság – mert ilyen is van, és ennek fontosságát kórházakban és orvosi rendelőkben látja át igazán az ember – jól választ témát és a kisrealista próza szabályait követve járja azt körül. Például: választunk egy érdekes celebet vagy egy fontos emberi történetet, és izgalmas, szórakoztató módon körüljárjuk azt, kiemelve és háttérbe szorítva bizonyos részeket, kellő tudatossággal és rálátással. A híreket is valahogy így kell elképzelni a műfajon belül, akár 400 karakteres, akár 40 ezer karakteres anyagról van szó.
- 2. A bulvárjegyzet
Ezt a megnevezést eddig csak magamban használtam, valószínűleg nem létezik a valóságban. Akkor nyúlok ehhez az eszközhöz, ha van egy aktuális, óriási érdeklődésre számot tartó hír, amihez én – vagy az általam képviselt orgánum – már nem tud mit hozzátenni, de jó lenne még pörgetni a témát, lehetőleg új szemszögből. Nincs új infó, saját kutatás/anyag, viszont a téma már szinte önálló életet él, ellentétes érzelmeket váltva ki az emberekből. Ilyenkor megvizsgáljuk a jelenség összes próját és kontráját, találunk egy új szemszöget (ez egyébként nem mindig könnyű) és írunk egy frappáns kis jegyzetet a témában. Jó példa erre a még viszonylag friss (eredetileg erre a blogra írt) Liptai Claudia-sztori, ami különös módon olvassottabb cikk volt, mint a Playboy-képeket tartalmazó anyag, 24 órán belül 30 ezer kattintást hozott – dacára annak, hogy új infót nem tartalmazott, maximum friss megközelítésben láttatta a dolgokat.
A bulvárjegyzet abban különbözik a klasszikus jegyzettől, hogy mindenképpen aktuális és népszerű témát boncolgat, tehát abszolút mainstream trendet lovagol meg, és pont hátrányából (=nincs új infó) kovácsol előnyt (=új szemszöget keres). Jellegében, hangvételében a bulvárhírhez hasonló, picit a novellisztikával kacsint össze, annak túlzásaival és sajátos téma-kiemelésével. A magam részéről egyelőre főként muszájból élek az eszközzel, de voltaképpen hasznos és kellemes dologról van szó… tehát még lehetek elhivatott bulvárjegyzet-szerző is, ki tudja. :-)
Ami mindkét sztoriban közös, az a provokatív címválasztás, ami némely esetben már etikai kérdéseket feszeget, lásd korábban.
Nem derogál ilyesmivel foglalkozni, de a szakmai boldogsághoz természetesen hozzátartozik a változatos, vitamindús táplálkozás is: mélyinterjúk, esszék, elemzések, tárcák és bármi, ami érdekes és jól esik.
Tudom, hogy nem illene ilyesmit írnom a női magazinvonal salátaszagú életmódmániájának árnyékából, de nem tehetek mást: meggyőződésem, hogy az ÚGYNEVEZETT egészséges étrend – legalábbis, amit mi annak hiszünk – kizárólag azok számára elérhető, akik baromira ráérnek és rengeteg pénzük van.
...imádom a gyümölcsöket és zöldségeket, de friss példányok után futkosni naponta nem opció az idő-faktor miatt
Vegyünk egy banális példát: engem. Az most mellékes, hogy nem tudok főzni és nincs tűzhelyem, mert ha lenne, se érnék rá napi egy-két órat tötymörögni a konyhában (sőt, igazából már a puszta gondolata is mélyen lehangol ennek, de témánk szempontjából ez sem releváns. Tudom, ha ráéreznék az ízére, biztos rákattannék a dolog kreatív vonatkozására, de így kívülről halálunalomnak tűnik az egész, inkább enni szeretnék). A lényeg, hogy akárhogy is vesszük, az átlagembernek nincs ideje friss, finom, egészséges alapokból főzőcskézni, legjobb esetben heti egyszer-készer lefőz valamit, ami sokáig eláll, esetleg készételeket melegít fel konyhájában olykor-olykor. Szinte sikítozni tudnék, amikor Stahl konyhájára meg a hasonló profi, egészségkansösz vastagbukszájú unatkozóknak legyártott főzőműsorokra ébredek, ami élből feltételezi, hogy időnk és pénzünk, mint a tenger.
Az én étkezési szokásaimra ezzel szemben inkább a vadászat jellemző:
a, közel legyen;
b, gyorsan kihozzák;
c, ne kerüljön egy vödör pénzbe;
d, finom és bőséges legyen.
Talán mondanom sem kell, e négy pontból a legjobb esetben is kettő teljesül átlagban, tehát naivitás lenne ötödikként odavésni, hogy “és legyen bió, környezetbarát, friss és vitamindús” is.
De hogyan is lehetne a dolog másként? Nézzük a napirendet: ébredés után legalább egy órán keresztül nincs anyagcserém és életfunkcióim haloványak (“a születés fájdalmával ébredek”-szindróma), tehát délelőtt nem igazán tudok enni semmit. Mire beérek a melóba, a mozgástól megéhezem, rögtön felzabálom tehát azt, amit az egeszsegkonyha/gasztroyal/foodexpress.hu aznapra leszállított nekem. Nagyjából három óra fele érzem, hogy kezdek marhára éhes lenni, ezért a kollégákkal vizilovat rendelünk a Don Peppétől, Taco Jóskától, netán valamelyikünk vállalja az egy megállós sétát a McDonald’s-ig a közjó érdekében. Hét fele megint őrült támadásba lendül a gyomor, így legkésőbb nyolckor bevásárolok a CBA-ban vagy a Sparban, és gigantikus lakomát tartok. Innentől – mentségemre legyen szólva – már csak nassolok, utolsó nagy zabálás már csak éjfél és kettő közé esik, mielőtt lefekszem aludni (frusztráló dolog éhesen szunyálni, pláne, amikor még hideg is van, ugye).
Igyekszem a felsorolt étrendbe kellő mennyiségű gyümölcsöt és zöldséget sűríteni, de a tapasztalatom az, hogy ezeket a holmikat kizárólag nagycsaládok számára csomagolja a gyártó. Salátát például a legtöbb szupermarketben csak méretes, 1200 Ft-os kiszerelésben lehet kapni, amit ugye egymagad – na jó, esetleg kettecskén – képtelenség két nap alatt betermelni, hacsak egyikőtök nem nyúl (márpedig pár nap után, mint tudjuk, a friss zöldség a leggondosabb hűtés és csomagolás ellenére se friss zöldség már). És ez még csak az alap: a mozarella, a koktélparadicsom és az olajbogyó mind-mind érzékeny terület pénz- és tárolás szempontjából. (Ó, hogy utáljuk, midőn a szarvasi mozarella leve szétfolyik a hűtőben)!
Mindent egybevetve, szép dolog ez az egészséges életmód cumó, de a gyakorlat mezején elég nehéz elképzelni, hogy valóban működik. Talán, ha van egy-két gyerkőc, akik miatt muszáj jegyzeteket készíteni, milyen élvezeti cikk milyen tápanyagot tartalmaz egészséges fejlődésük érdekében? No igen, talán az jelentheti a kiutat a huszonkettes csapdájából – bár biztos vagyok benne, akkor is lesznek teóriák arról, hogy mit szabad és mit nem szabad fogyasztanunk, ha erősek, okosak, szépek és főként nagyon öregek is akarunk lenni.
Felbukkant több Michael Jackson-imitátor is a Csillag születik friss szériájának első két felvonásában, és belefutottunk egy mesés hangú Freddie Mercury-ba is egy Tabáni István nevű negyvenes pasas személyében, majd a második körben egy srác Máté Pétert adott elő. Szép, szép, de kell ez nekünk? A zsűrinek egyértelműen nem. Elég vajon „csak” jól énekelni, szépen szavalni vagy ügyesen zsonglőrködni a tartós sikerhez?
Itt a sokadik Jacko
A tehetségkutató- és énekversenyekkel rendszerint az a legnagyobb probléma, hogy előkerül egy sor kétségkívül kellemes külsejű, jó hangú fiatal (vagy szénior) művész, akik valóban tudnak bánni a hangjukkal/kezükkel/végtagjaikkal, ám ezen kívül kevés más kvalitással bírnak. Csinos, fiatal lány, elbűvölő hanggal, aki tökéletes színpadi mozgással kísérve alakítja Madonnát, hangja képzett és különleges, a közönség papír zsebkendő után kutatva szavaz számára bizalmat és szólólemezt… aztán a boltokba kerül az album, érkezik pár száz előrendelés, a versenyzőt meghívják néhány falunapra és borfesztiválra, majd lecseng az öt perc hírnév és a(z egyébként valóban) tehetséges énekes kisemmizve nézegeti a régi felvételeket, esetleg – jobb esetben – egyéniségtelen, külföldi trendek után kullogó tucatpopsztárrá avanzsál.
Elég szegény Utassy Árpi – a kis mesemondó – esetére gondolni, aki a gyors és múlandó siker romjain még mindig, 16 évesen is keresi önmagát, vagy a másik kiscsillagra, Kovácsovics Fruzsinára, akinek képével ma már már gyakrabban találkozunk anorexiáról cikkező bulvárlapok hasábjain, mint a MAHASZ eladási listák élén. A 4 For Dance sikere talán inspiráló lehet, de a táncosok sem váltották meg a világot az öt perc hírnevet követően. Hússzútávon talán a repülőgép-makettet mesterien táncoltató fiatalember produkciójában sincs. Nem kell mindenkinek sztárnak lennie.
Persze az RTL Klub célja, hogy új csillagokat küldjön az égboltra, közben pedig új arcokkal tölthesse meg saját készítésű műsorait, ezért aztán csodálatos médiatörténetetet épít a kiscsillagok közé: arra a néhány hónapra, hétre – esetleg percre – bárki lehet országos kedvenc. A tartós ismertséges és tényleges elismertséghez azonban több kell a puszta adottságnál: egyediségre, évek kemény munkájára és kitartására, újszerű produkcióra és sok-sok különféle képességre van szükség… no és persze egy sor olyan dologra, aminek ha mibenlétét ismernek, már rég sikeres celebsulit vezetnénk többmilliós évi bevétellel.
Egy biztos: kevés ma már a csillagsághoz, ha valaki „csak” elhivatott Michael Jackson-imitátor, Freddie Mercury-kópia és kellemes hangú, hatvanas-hetvenes évek slágereit dudorászó háziasszony… de nem is feltétlenül kellene célnak lennie, hogy mindenki sztár legyen. A tehetség és az elégedettség fontosabb a hírnévnél…
A hétvége a zene és a vörösbor jegyében telt, felfedeztem – többek között – a Faith and the Muse új albumának már beszerezhető dalait. Az : ankoku butoh : október 31-én jön, és nem kis meglepetésemre a Bruno Kramm-féle Danse Macabre terjeszti majd a cuccot. Wow.
Ezek is kirándulásbuzzerek, mint én
További meglepetés, hogy William Faithnek érdekes szőke taraja van, Monica Richards meg még mindig úgy néz ki, mint 1983-ban (ő is vempájör?). Jó lenne őket élőben is látni, tulajdonképpen a FATM az egyetlen régi-régi kedvencem, akikhez még sosem volt szerencsém élőben. (November 16-án Bécsben járnak: nem akar valaki kivinni?) Egyébként a november huszonhatodikai COX-szal közös párizsi buliról értesülvén pár perc erejéig feléledt bennem a már két éve nem érzett kalandvágy, miszerint “menni kéne”: sajnos a fapadosok viszont nem járnak aznap, így hamar lemondtam a francia portyáról. Shit.)
Most tehát csendben várom az új cuccot, biztos klassz lesz: Monica Richards nagyon tud írni, a FATM pedig – mint projekt – egy szinesztézia, egyszerre mindig több érzékre hat… és ebben a hatodik is bennefoglaltatik.
[Egyik kedvenc Faith and the Muse-számom]
Update: lesz FATM Budapesten november 16-án! Wow.
A Clan of Xymox egyáltalán nem az a típusú zene, amit csak odavetünk az ember elé, hogy nézd, ezt szeretem, ez ilyen, dolgozd fel - még én se szerettem első hallásra. A COX befogadásához speciális kontextus szükségeltetik: kiváló hangberendezés, ősz, köd, vörösbor, a dark-goth hagyományok beható ismerete a Sisters-Mission-vonal és a 4AD-cuccok mentén, némi indusztriál képzés harsh electro vénával, és még mindennek birtokában is számtalan tényező nehezíti az ember dolgát. Istenem, lassan tíz éve ennek a “szerelemnek” is, így most már kellő távolsággal, elfogulatlanul kezelem a témát.
In love we trust - kissé előítéletes vagyok az olyan albumcímekkel kapcsolatban, amikben a "love" szó szerepel...
Olyannyira elfogulatlanul, hogy történetesen észre se vettem, hogy új album jelent meg: amint bevillant a dolog, gyorsan le is töltöttem. (Letöltés-elleneseknek: a keményvonalas COX-érám kezdetén még a teljes életművet – straight from 1984 – eredetiben beszereztem, kislemezekkel és bootlegekkel egyetemben, van pár merchandise cucc is a háztartásban és úgy fél tucat koncerten jártam Európa szerte, úgyhogy nincs lelkifurdalásom, én töltögethetek tőlük…)
Szóval, új album. Simán megvan egy négyes, harmadik nekifutásra (az ötből). A megszokott színvonal, de semmi újdonság, semmi előrelépés és rengeteg régi-régi tégla, amiket már akkordszinten ezer közül is megismer a trú fan.
Tulajdonképpen három gond van Ronny Moorings-szal (már ha gondként fogjuk fel, mert voltaképpen így is szerethető):
1. Még mindig nem tud szöveget írni. Nem is próbál, a popos értelemben vett dalszöveg paneleiben gondolkozik: hangozzék jól, rímeljen (ááááááááááá) és lehetőleg közérthető legyen (szerelem, csalódás, kétség és a többi biztos pillér). Szerencséjére néha ösztönösen túlnő önmagán és kijön belőle valami egészen meglepő, de szinte biztos vagyok benne, hogy ez véletlen műve: a tehetsége ezen a területen nem lép át egy bizonyos határt (egyébként ezekért az ihletett pillanatokért érdemes élni, néha – kurva ritkán – velem is megesik, hogy olyat írok, amiről kristálytisztán érzem, hogy túlnő a képességeimen, más, felsőbb energiákhoz kapcsolódik). Bár alapjáraton szövegcentrikus vagyok, a COX-szerzeményeket mégis kezdettől a maguk egyszerűségében fogadtam el, ezzel együtt néha mégis visítani, ordítani szeretnék, amikor olyanokat hallok, hogy “Saturday night/nothing is on my mind”, “people come and go/feeling so old”, ”love is tough/there’s no trust”… vááááááááááááá… ne, ne, ne tedd ezt velem Ronny Moorings, give me a fucking break! Miért kell krétát csikorgatni a táblán itt a fülembe?!
2. A zene kurvajó, de olyan kiszámítható, hogy az már a komikum határát súrolja néha. Annyira ismerem ezeket a harmóniákat, akkordokat és énektémákat, hogy szinte már ismeretlenül, előzetes hallgatás nélkül is ki mernék állni velük játszani. Csodaszép hangszerelés és stúdiómunka, ízléses egyvelege a modern, finoman zajcentrikus, ipariasabb hangzásnak és a klasszikus, fléndzsör-kórus-overdrive-ittas dark hagyománynak, a hangulat pedig abszolút átjön, megérinti az embert.. viszont végig ott a különös deja vu, hogy ezt már bizony hallottam, méghozzá jobb kiadásban. A Morning Glow tiszta Cry in the Wind, a Sea of Doubt a Tonight-ot idézi, a Desdemona (istenszéke, ezt a címet…!) amolyan gyengébb lüktetésű Taste of Medicine, de hallunk itt Under the Wire 2-t és II. Going Round-ot is. Szóval zavarbaejtően, mégis bájosan ismerősek azok a téglák, amikből ez a ház épült…
3. Tény, ami tény, bármennyire is kár érte, Ronny Moorings bizony nem játszadozott a hangjával túl széles palettán az elmúlt négy-öt évben, és egytónusú dörmögése helyenként kissé unalmassá válik. Ha a hangzás és a zene nem lenne lebilincselő, valószínűleg idegesítene is az ének monotonitása helyenként, amin természetesen az 1-es pont sem segít.
Kellemes, könnyedebb, mégis árnyalt hallgatnivaló ezzel együtt az In Love We Trust: igaz, hiányzik belőle a Notes From the Underground mélysége vagy a Hidden Faces dalcentrikus játékossága, mégis jólesik gyertya és vörösbor mellett hallgatni a sötét szobában, miközben odakint szemerkél a ködös eső.
Hiába, in COX we trust.
Abból gondolom, hogy Ronny Moorings vempájör lehet, hogy az elmúlt huszonöt évben egy fikarcnyit sem változott az ábrázata. Zöldszemű Mojcám pedig még mindig luw. Pont. (Jé, a szőke díszletcsajt még nem is láttam élőben - hiába, it's been a while...)
Gyerekek, tudom, hogy óriási köcsögség meg minden, de nem bírom ki: aludtam rá, s a publikálási vágy nem csillapodott, úgyhogy most megosztom veletek a hónap leggányabb sajtóanyagát. Azért csak a hónapét, mert ez a rekord minden héten megdőlni látszik.
Már többször gondoltam arra, hogy aki sajtósnak megy, annak több fontos teszten át kell esnie:
a, legyen rossz a helyesírása, nyelvtana és stilisztikája;
b, legyen nulla a szókincse és éljen gyakran a szóismétlés eszközével;
c, különleges tehetsége legyen ahhoz, hogy teljesen célcsoportidegen, érthetetlen, követhetetlen nyelvezeten tálalja mondanivalóját, hogy még a tapasztalt szerkesztőknek is órákig tartson, amíg kihámozzák a lényeget (honnan veszik ezek például azt, hogy minél hosszabb a mondat, annál értelmesebb a mondanivaló – pláne, ha még az alanyt sem egyeztetjük az állítmánnyal!?).
Kivételek persze vannak, de ami hozzám az elmúlt években napi szinten eljutott, az komoly kvalitásokat mutat a már felsorolt területeken.
Elég a rizsából, itt a hónap hájlátja:
Kedves Kollega!
XY vagyok a hosszas tervezés, gondos előkészítés után elkészült XX magazin sajtókapcsolati munkatárs. Engedje meg, hogy eljutassam Ön részére kiadványunk megjelenéséről szóló rövid szakmai hírt. Kérem, amennyiben szükségük van plusz infora vagy bármire a téma kapcsán állok rendelkezésükre. Csatolom lapunk címlapját. Szivesen vesszük, ha az esetleges megjelenésről értesítenek bennünket. Kérem, ha szeretnének betekintést követően kritikát készíteni lapunkról jelezzék ezt felénk és ezt postázuk a kiadványt.
A címlapján Király Viktorral célozza meg a tanulókat, nyelvtudásukat csiszolni vágyókat az új offline termék. A havonta megjelenő XX októberben közepén debütál a piacon.
Öt évvel ezelőtt, 2003-ban XX néven, e-mailben naponta, ingyenes elérhető nyelvlecke jelent meg Magyarországon. A kezdeményezésben először kevesen hittek, de ma már naponta 110 ezren rendszeresen szánnak időt arra, hogy megnyissák “5percesüket” és ezzel mélyítsék tudásukat.
Igen ám, de tízezrek nem érték be azzal, hogy csupán számítógépen keresztültanuljanak és vágytak arra, hogy kézzel fogható formában is magukévá tegyék kedvencüket. Igényüket közölték az “XX” csapat felé, akik az ötletet megvalósítva vállalták a kihívást, és hosszas tervezés után megnyitották az új fejezetet: 2009. október 13-án megjelent az XX első nyomtatott száma. A 60. oldalon megjelenő magazin célja a szórakoztatva tanulás.
A teljesen színes lap első fele egy bulvár-életmód újságnak “álcázott” nyelvoktató magazin, ahol a tematikus cikkekhez – havi téma, recept, utazás, sport, egészség és fitness, tudomány és technológia, könyvajánló, sztárpletykák, divat, horoszkóp és rejtvény – tartozik feladat, hanganyag, videó, képes szótár és szószedet.
A kiadvány másik fele kidolgozott írásbeli és szóbeli tételeket, feladatokat, felkészítő anyagokat tartalmaz nyelvvizsgára és érettségire. Az “XX” végén Business English tananyagok, és egyszakértői rovat is helyet kapott. Ráadásul a magazinhoz számos audio és videó anyag is tartozik.
A szakemberek szerint az XX magazin sikerre van ítélve. Bizakodásra adhat okot, hogy a megjelenése előtt, két nap alatt 1000 előfizető rendelte meg, ami ritkán fordul elő egy újságnál.
Üdvözlettel:
XY
Ha ez még nem lenne elég, mellékelt még az úriember egy sikertelenül csatolt, megnyithatatlan dokumentumot is. Már csak az a kérdés, mi lett volna, ha még “hosszas tervezés, gondos előkészítés” sincs?!
Saját hányásába fulladt bele a Boyzone énekese – hol vannak az (online) bulvár határai?
A bulvár talán a legmainstreamebb műfaj: érdekelhet analfabéta útszéli munkást éppúgy, mint egyetemi professzort, kicsiket és nagyokat egyaránt vonz… óriási tehát a benne rejlő üzleti potenciál. A hírgyártás ebben a zsánerben több ember összehangolt munkája, amiből milliók élnek: a bulvár ma már nem elsősorban hírműfaj, inkább folytatásos szappanopera, amit a népek könyv helyett olvasnak. Az online pedig egészen új, mondhatni merészebb köntöst ad a sztárszereplős telenovellának.
Éppen ügyeletes voltam, amikor a BBC jelentette a Boyzone énekesének halálát. A The Sun-on láttam először a hírt, amiből rögtön leszűrtem, hogy Stephen Gately egyes feltételezések szerint hányás közben fulladt meg – bevallom, átfutott az agyamon, hogy ezt valahogy a címbe is beleteszem, de végül lefújtam az ötletet: egyfelől egyáltalán nem volt biztos még, másrészt meg egy ember halálát bulváros jelzős szerkezetekkel tálalni mégis csak etikátlan dolog. Nem cifráztam tehát egyik címet sem: “Meghalt a Boyzone énekese”, így ment ki főoldalra, ez volt a keresőoptimalizált cím és az RSS-cím is, ami a Hírkeresőre ment. A Velvet velem egyszerre, a Blikk utánunk három órával tette ki a hírt, mindketten a következő “kegyeletteljes” köntösben: “Saját hányásába fulladt bele a Boyzone énekese” – gyönyörű. A HotDog se szerénykedett, bár az ő hírkeresős címeikben taktikásan mindig “a sztár” az alany, még a húzónevek esetében is. Az elkövetkezendő 24 órában a bulvármédia tehát tocsogott az okadékban, míg végül kiderült, hogy a 34 éves fiatalember természetes halállal hunyt el – de ez már korántsem produkált ekkora kattintásszámot.
Szinte kivétel nélkül minden bulvároldal ezt a címadási formát választotta
Ezután olvastam Szonja kommentjét a Facebookon:
A bejegyzés azonnal tucatnyi kommentet kapott, mindenkit mélységesen felháborított a tálalás: elvégre teljesen mindegy, hogy a célszemély meleg, kokós vagy műanyagsztár-e, azért mégis egy emberi lényről van szó, aki váratlan, tragikus halálával fájdalmat okozott szeretteinek. Szabad vajon a betegséget, a halált “bulvárosan” tálalni?
A kérdést megnehezíti a tény, hogy a betegség és a halál bulvárszempontból a legkönnyebben eladható (a szex és az erőszak mellett, persze). Ha a legnagyobb nemzetközi bulvároldalakat nézzük, a hírek fele smink nélkül kisboltba leugró, rosszul öltözött sztárocskákról szól, ebben a szettingben a szerkesztő valóságos megváltásként fogadja az állóvizet felkavaró halálhírt… Bódi Guszti szívinfarktusa például a havi (!) célátlagot hozta egy bizonyos női portálnak, akik a hírt szemfülesen az elsők között küldték a virtuális térbe. A csajok azóta is hálás sóhajok közepette emlegetik a cigánypop fejedelmét – akit emberileg nyilván sajnálnak, elvégre családos apa.
Ne merengjünk azon, normális-e ez, elvégre érthető, hogy egy fajsúlyos, drámai hír érdekesebb, mint Lady Gaga kivillanó bugyivonala (vagy ahogy a bulvárban mondanánk: feneke). Szóval, ne álszentkedjünk: muszáj a betegséget és a halált azonnal, elsőként közölni… de nem mindegy, hogyan tesszük ezt. És talán itt érkeztünk az igazi, nagy belső konfliktushoz: meddig mehetünk a történtek duzzasztásában, hogyan tálalható a hír a versenytársakhoz képest is vonzó módon úgy, hogy közben az emberi méltóságot sem sértjük vele?
Régóta érzem, hogy az online többet elbír, mint a print. Egyrészt azért, mert az online cikk soha nem végleges, bármikor módosítható és javítható, míg a nyomtatott írás megmarad (kivéve az Orwell-féle 1984-ben, ugye). Ez a tény méginkább – már-már ijesztő végletekig – kitolja a határokat. A cím ezen belül jóval komplexebb terület: a printben főként szakmai szempontok dominálnak, hiszen miután kezedben a lap, egyértelműen a szöveg, a kép, a layout az, ami vonzóvá teszi a cikket az olvasó számára. Mi történik ezzel szemben az online felületeken? Semmid nincs, csak a cím: ez dönti el (és nem a cikk tartalma, a képek minősége, a feltöltött multimédiás tartalmak milyensége), hogy az olvasó kattint-e… márpedig az online a kattintásból él. A komplett elemzések persze foglalkoznak olyan összetett dolgokkal, mint az egyedi látogatóra eső oldalletöltésszám, a visszatérő látogatók aránya, a Google-ban elfoglalt előkelő helyezéshez pedig elengedhetetlen, hogy mások is ajánlják a tartalmat, tehát összességében véve az anyagok minősége és relevanciája számít hosszútávon… rövidtávon azonban nem. Egyáltalán nem: rövidtávon csak az számít, hogy a cím vonzó legyen, tartalmazza a célcsoport számára izgalmas hívószavakat (ez az első cím), a SEO-szempontból fontos kulcsszavakat (ez a második cím) és az RSS-cím pedig minél szélesebb közönséget szólítson meg (ez a harmadik cím). Hol vannak ezek a marketingszempontok azoktól a szakmai szempontokból, amiket kommunikáció szakon tanítanak a bölcsészeknek a főcímről, az alcímről, a mandzsettás címről és a sorközi alcímről, amik mind-mind tartalmi alapokon nyugszanak?
Nem olvastam erről szakirodalmat, csak a saját tapasztalatomra tudok hagyatkozni: ha online felületre írok, a fenti szempontokat veszem figyelembe, ha viszont printbe dolgozom, a következő metódust követem: mindig adok egy elrugaszkodott/figyelemfelkeltő főcímet (“A cserebogarak kecskét esznek”) és egy informatív alcímet (“Interjú XY-nal”), ha pedig tipográfiailag csak egy címre van lehetőség, a kettőt ötvözöm. De a két történet tagadhatatlanul más megközelítést kíván.
Ezt pedig jól illusztrálja az a tény, hogy az én első, ösztönös gondolatom is a hír bulváros tálalása volt, online kollégáimnak pedig a szeme sem rebbent, amikor Stephen Gately hányásáról olvastak – és nem tudom, ez vajon megnyugtató-e vagy sem…
Szürke, színtelen ősz köszöntött be, esővel és széllel, ma előkerült a kabát a szekrény aljából – a fűtést még halasztgatom. Melegen izzó netbook-töltővel ölemben fekszem az ágyban, és közben lassan sort kerítek azokra az elmaradásokra is, amikről mindjárt szót ejtek.
Három dolog miatt gyűlölöm a telet: 1. mert imádom a természetet, és télen a természet elpusztul és elszürkül, valamint az eső, a hó, a nagykabát és a korai sötétedés lehetetlenné teszi a hatalmas, egész éjjeles túrákat; 2. mert utálok tízezreket költeni a semmire: nyáron nulla a gázfogyasztásom, csak a 850 Ft-os alapdíjat fizetem, de aztán alig kapcsolom be a fűtést és engedem hármasig futni a tízből, máris jön a húsz-huszonötezres gázszámla, ami évről évre csak rosszabb; 3. mert gyengíti a szervezetemet a napfény hiánya és a tény, hogy nem szabad zöld fűben, tóparton piknikezni, és a kiszámíthatatlan időjárásnak köszönhetően a mozgás szabadtéri formáiról is gyakran kell lemondanunk.
Az utolsó 25 fok feletti októberi hétvége, Gyöngyösön
Mindezen túllépve azonban a rossz idő kiváló lesz arra, hogy bizonyos mulasztásaimat pótoljam. Nem voltam jó kapcsolattartó az utóbbi időben: megválaszolatlan levelek, elolvasatlan írások, elmaradt találkozók, lenémított telefon és a többi, szinte mindenki hozzá tud tenni valamit a bűnlajtstromomhoz. Pedig gondolok én mindenkire, csak aktív társadalmi életet élni nem marad energiám.
Ennek igazából több oka is van: igénylem a 8-10 óra alvást (a leszokási kísérletek pedig mind csúfos kudarcba fulladtak, úgy járni pedig nem akarok, mint a közmondásban a cigány lova), minden nap dolgozok minimum 8-10 órát, és minden 24 órás időintervallumban szükségem van 1-2 órára, amit teljesen magamban töltök, írással, olvasással, tévézéssel, netszörföléssel, fürdőkádban heverészéssel és dögléssel, lehetőleg all the above egyszerre. Ha még ehhez a közlekedést és a mindennapi teendőket is hozzávesszük, máris túl vagyunk azon a szűk keresztmetszeten, ami egy napba belefér. Aztán jön a hétvége, amikorra szinte mindig marad munka, ráadásul kétlaki fajta vagyok, nem kultiválom a Pesten tartózkodást, ha nem muszáj, ergó a péntek-szombat-vasárnapok egy az egyben kimaradnak… akkor csak a Mátra létezik és én. A fennmaradó heti két-három órát igyekszem optimálisan beosztani, és – élőben vagy virtuálisan, élőszóban vagy levélben – találkozni mindazokkal, akiknek ezerötszáz-kétezer éve ígérgetem.
A hideg a fenti tendenciában kétféle javulást hozhat: kevesebb időt töltök majd hegyekben, erdőkben, mezőkön, szőlőtőkék alatt és tóparton, és még az sem kizárt, hogy egy-egy kósza hétvégén a budapesti klubéletbe is betekintek, úgy mint régi szép időkben. Szóval: a gázszámlával jön majd talán az is, ami oldja picit a kommunikációs szempontból gáz helyzetet. Igyekszem pótolni – mert tudom, a barátságokat ápolni is kell, nem csak nosztalgikusan visszagondolni rájuk!
Vicces dolog a szakmai én prezentálása a médiában, én mindig jókat röhögök magamban, amikor ismert cégek vezetői és neves sajtóorgánumok főszerkesztői leköszönnek: egy szűkszavú “közös megegyezés” a Karrier.hu közleményben, aztán egy kis “úgy éreztem, tovább kell lépnem, eltelt X év, új kihívásra vágytam”, miközben persze pontosan tudjuk, milyen ballépés miatt kellett összeszedniük a cuccaikat. Mi van, ebben az országban senki nincs, akit kibasztak, mint a macskát szarni?
Menet van! (Gyöngyöshalászon fotóztam ezt amúgy - csak úgy jöttek a kisjóskák szemben az úton)
Észrevettem (minő lelemény!), hogy az ifjú értelmiség körében tabu a “kirúgás” szó: a vicceskedő punkok meg az idült alkoholisták még el-el poénkodnak vele két pogó között a munkásszállón, de jobb helyeken az ember “rájön arra, hogy véget ért egy korszak az életében”, ezért aztán “fájó szívvel, de csak szép emlékekkel” fogja magát és “tovább lép”. Szinte már röhejes az a fajta szemérmeskedő eufemizmus, amivel egyes közegek kezelik a kirúgás tényét.
Tisztában vagyok azzal, hogy külön szakirodalma létezik annak, hogy az állásinterjún hogyan burkoljuk elfogadható köntösbe az átmeneti munkanélküliség “szégyenletes” tényét, tudom azt is, hogy sok-sok apró trükk van arra is, miként leplezzük a CV-ben az űrt két egymást nem közvetlenül követő munkahely között. A munkanélküli álláskereső ugyanis soha nem olyan vonzó, mint akit közvetlenül a céges íróasztal mögül csábítottak állásba, elvégre az ilyen ember azt a benyomást kelti, hogy bizony rondán megbukott és ezek szerint a kutyának sem kell.
Szóval, ismerjük a meleg hangvételű leköszönőbeszédeket mozgató toll motivációját, és nagykutyák esetében még talán érthető is a dolog (igazán nagyot magasról lehet esni, ráadásul ismerem is pár pikáns bukás szégyenletes történetét, ami különösen komikussá teszi a meghatottság könnyeivel áztatott búcsút). Az azonban komolyan meglepett, hogy még egy magamfajta fűegyfűkettő nímand esetében is elvárt ez a fajta álszent kommunikáció. Amikor legutóbb – és tulajdonképpen először - “végetért egy szerelem”, “elmúlt egy korszak” és “bezártam magam mögött egy ajtót”, véletlenül összefutottam egy sznob szakmabelivel egy egymás seggét suvickoló elitista társaságban, aki a hírről értesülve rögtön megkérdezte:
- És miért hagytad ott őket? – mire én magától értetődő természetességgel rándítottam vállat:
- Hagyta a halál, kibasztak a picsába.
És igen, akkor az ég beomlott, a föld megnyílt, a madarak hang nélkül potyogtak alá az égből, a vizek elapadtak és a nap kihúnyt. Láttam, hogy a csaj teljesen ledöbbent ezen a válaszon, valószínűleg soha életében nem hallott még ilyet. Ezzel valószínűleg alá is ástam bimbózó szakmai barátságunkat, de azért persze nem bőgtem tele ötven párnát, hiányzik a bánatnak ilyen törtető, karrierista picsa ismeretsége (ő pedig miért is haverkodna egy failure-rel), szóval mindenki jól járt legalább.
Walk Away (Sástói kép az első őszi napról)
Aztán állásinterjún sem kerteltem vagy pózoltam, bár ott valamivel azért finomabban verbalizáltam a tényeket (és a finomítás jegyében kapcsoltam mindezt a válsággal és a másik fél tucat sorstárssal, akiknek még menniük kellett, elvégre ez mégis csak a történet fontos eleme). Soha nem csináltam ebből különösebb ügyet: nagyjából tudom, mire vagyok képes és mit ér a munkám (ennek egy része mai termékközpontú világunkban még számszerűsítve, auditálva is bizonyítható), éppen ezért nem éreztem úgy, hogy kizárólag és csakis az én hibám, hogy volt olyan hely, ahol ezt nem becsülték meg. Ez az egy soha nem volt fájó pont – hogyan is lehetett volna, amikor olyan ember döntött a kérdésben, aki azt sem tudta, ki vagyok és mit csinálok, így aztán érthető módon nem is suhanhatott át az agyán, hogy mire lehetnék még jó. Szenvedtem én eleget az utolsó időkben az elvesztegetett ötletek, kibontatlan témák és kiélhetetlen kreativitás miatt, így aztán már büszkén állíthatom, egy negyed darab könnycseppet sem ejtettem a végjátéknál egy olyan szettingben, ahol a döntéshozóval kábé egy éve nem kommunikáltam se írásban, se szóban, ráadásul még csak az elbocsátás tényét sem közölte velem semmilyen formában (holott annó ő vett fel és papíron végig az ő keze alatt voltam). Az ilyesmin az ember maximum dühöng, amíg benne él, a finálénál viszont már csak cinikusan röhög és kiírja magából a frusztrációt.
Mindenesetre elképesztően mókás volt figyelni az emberek reakcióját, amikor a masszív felső-és középvezetői ÚÉÚKVSZ (“Úgy Éreztem, Új Kihívásra Van Szükségem”)-mozgalom sodrásában egyszerűen csak lazán és elfogulatlanul közöltem, hogy utilaput kaptam és mehetek segélyért (amire, végül, tegyük hozzá a teljesség kedvéért, nem volt szükségem, mert nagy-nagy mázlimra két állásajánlatot is kaptam, mielőtt még papíron is munkanélkülivé váltam volna – belátom, nagy mákom volt, na).
Érdekes módon az álszent pózerek és piti önmenedzsment-guruk mellett voltak páran, akiknek őszinte meglepettsége (“dehát téged? téged? az meg hogy lehet?”) azt mutatta, hogy ők naivan azt hitték, én valami nagymenő lehetek, akinek lábát napi nyolcszor nyalják tisztára vezérigazgatók Mekka felé fordulva. Én megértem, hogy ebben a csökkött világban mindenki szeret többnek látszani, mint ami (miközben, paradox módon az emberek nagy részének még valós értékeit is alig-alig ismerik /f/el), de miért kéne nekem úgy csinálnom, mintha valami korszakalkotó zseni lennék, ahhoz, hogy a társadalom értelmiségibb fele elfogadjon?
Vagyok, aki vagyok, végzem a dolgom a tőlem telhető legjobb módon, szeretem a hivatásom és vannak jó ötleteim és eredeti megnyilvánulásaim, de ne kelljen már homlokomra írni minden ösztöndíjamat és kitüntetésemet általános ötödiktől fogva, könyörgöm. Hadd lehessünk már értékes, kreatív, hasznos emberek akkor is, ha életünk nem minden fázisában voltunk tündöklően sikeresek és elismertek – a valódi érték ugyanis nem körülményfüggő, a húszezres akkor is hússzor ezer forintot ér, ha éppen leköpjük vagy megtapossuk, netán a seggünket töröljük ki vele. Sőt: igazából a bank egészen addig beváltja, amíg a hatvan százaléka megvan, és miután elporladt, akkor is elmondhatjuk róla, hogy valaha egy húszas volt, amin tizenöt pizzát vagy tizennyolc üveg Kalinka vodkát lehetett vásárolni 2009-ben, valahol Európában.
Sose értettem a divatmagazinokat, már gyerekkoromtól sminkvak voltam. Ha újságot vettem a kezembe, a tizenöt-húsz oldalas divat/szépség-anyagokat mindig úgy ítéltem meg, mint a reklámot: ki-e-sés, nó kontent addig is, lapozzunk gyorsan. Azóta persze készítettem divat-cikkeket, mert ilyesmire sajnos igény van, plusz nagy előnye az ilyen cuccoknak, hogy miután megvan a kép, öt mondat után kész is vagy, ergó legalább nincs sok munka vele.
Ennek ellenére mégis van egy csomó dolog, amit nem értek. Nem azért, mert lenézem vagy kiröhögöm (na jó, egy kicsit talán igen), hanem mert egyszerűen nem fér a fejembe:
1. Hogy a csudába’ lehet minden áldott nap rábukkanni valahol egy “tíz tuti őszi/nyári/téli/tavaszi/karácsonyi/éjszakai etc. szemhéjtus-tippre”? Hogy a francban létezhet KORLÁTLAN, VÉGTELEN számú szemhéjtus-tipp az egyszerű fekete tus használatára? Úgy értem, választhatsz, hogy vastagon, vékonyan, erősen vagy gyengén, szabályosan, absztrakt mintákkal kiegészülve, elmosva vagy foltokban… de úgy húsz lehetőség után egyszerűen elfogynak az opciók. Nem értem.
2. És vajon létezik olyan nőnemű egyed, aki a magazinból másolja, hogyan fesse ki ősszel/nyáron/télen etc. a szemét vagy ezek csak olyan eye-candy anyagok, amikért ráadásul fizet a szponzorcég (meg néha hoz pár promókütyüt a szerkesztőségi tagoknak)? Én a magam részéről a praktikus dolgokat szeretem, de 10-ből 1 trend-anyag tartalmaz új vagy hasznos információt, ezeket az alapokat azonban az ember lánya magától is elsajátítja előbb-utóbb. A csíkos nagyobbít, a fekete slankít, a szemöldökszín sötétebb a hajnál, az arccsontot kiemeli a pirosító, tavasszal a rózsaszín és a lila menő, ősszel föld-színekkel sminkelünk… csupa olyan dolgok, amikre az ötödik sminkelésnél mindenki magától rájön, az aktuális divat meg nem biztos, hogy minden csajnak jól áll. Miért nincsenek olyan trend-cikkek, hogy miként tüntetik el a sztárok az undorító babahajat (Marilyn Monroe homlokát állítólag gyantázták, grrr) vagy hogyan maradhat a hajunk síkegyenes két órával a vasaló használata után?
3. Sőt: miért várják el minden nőtől, hogy ez érdekelje?! Márpedig minden női felület erre épít. Ha marslakóként női magazinból akarnám megtudni, milyen a nő, semmivel sem lennék előrébb, mint amit Karinthy Frigyes megírt a Lányok című novellában (vihorászó, csipkébe burkolt kismajmok, akik semmihez sem értenek és semmit sem csinálnak) – pedig azóta eltelt száz év.
4. Odáig oké, hogy létezik ipari mennyiségű divat/szépség-blog, amit milliók olvasnak, de mi teszi egyiket különbbé a másiktól? A tartalom-blogok esetében egyszerű a helyzet: a tartalom. De olyan szájtoknál, ahol csak egy-egy lopott/vásárolt fotó meg két mondat van, mi adja az elitség vagy a gagyiság közötti különbséget? Többször tévedtem már divattal foglalkozó oldalra, de nem éreztem úgy, hogy az egyik izgalmasabb lenne a másiknál. A klasszikus szempontokat persze láttam: frissülés gyakorisága, design, aktualitás… de mi az, amitől az egyik baszottul egyedi lesz, míg a másik meg copycat?
5. Abba már bele se megyek, mitől lesz egy divattervező legitim. Tudom, komplex iparág rendezkedett be erre, bő egy évvel szezon előtt pár miller faszfej találja ki, mitől apad a pénztárca. De józan ésszel mérlegelve: mondjátok már meg, mi választja el az alábbi több ezer dolláros Stella McCartney-ruhakölteményt egy mezei, 300 Ft-os kínai konfekció-otthonkától? Sose fogom megérteni ezeket a dolgokat.
Szóval, ezeket a tartalmakat egyszerűen nem tudom hova tenni. Vágom én, hogy azért mert bizonyára tomboy vagyok, de akkor is.
Még nem meséltem a pénteki tisztánlátós kalandomról. Merthogy volt nekem olyan is. Ritkán költök ezoterikus szolgáltatásra (konkrétan nem is emlékszem ilyen esetre), de ha van lehetőség, hát mindig kipotyázom magamat. Most is ez történt: a boss a Budapest TV-s Istvánkát kapta ajándékba ugyanis.
Budapest TV, István, Telejósda, Ezo TV… biztos van, akinek ez harangokat kondít a buksijában. Állíthatom, én minden prekoncepció nélkül álltam végig a soromat, minthogy a gyöngyösi UPC-s csomagomban csak február óta szerepelt a Budapest TV (valahol a 123-as csatornán, egyszer láttam a Firkászcsajokat és teljesen lefáradtam, többet nem is kapcsoltam oda), Pesten pedig DIGI-m van és száz éves tévém, amin csak úgy huszonöt csatorna fér el, így hát valahogy eszembe se jutott, hogy a Budapest TV-nek is helyet kellene kapnia ebben a szórásban. Szóval, nyugodt szívvel állíthatom, Istvánt soha az életben nem láttam még se élőben, se képernyőn. De most.
Miután boldog-boldogtalan elém könyörögte magát és végre sorra kerültem, épp akkora volt a hólyagom a sörtől, mint a ház, de nem akartam megreszkirozni meg egy óra várakozást, így bementem Istvánhoz. Mit mondjak, totál szimpatikus volt, bár nem jósoltunk sokat, olyannyira lekötött egyénisége, ami szöges ellentéte az enyémnek, mégis sok tekintetben elképesztően hasonló hozzám (lásd lejjebb). Három dolog volt, ami kellemes meglepetésemre teljesen eltért a klasszikus clairvoyant-szcéna átlagarcaitól, és örömmel töltött el:
- emberünk kellemesen – a szó pozitív értelmében véve – be volt koktélozva, és eddig ugye mindig azt a dumát hallottam, hogy a tisztánlátó nem ihat (meg ehet csokoládét, húst meg ki tudja, mi mást), mert az ajzószerek bepiszkítják a szellemi energiákat, amikkel dolgozik. Én mindig mondtam, hogy ez hülyeség, mert nem az számít, ami bemegy a szájunkon, hanem ami kijön onnan (értsd a gondolkozást és a beszédet, nem pedig a purgálást), ráadásul engem a pia eddig mindig inkább közelebb vitt felsőbb énemhez, minthogy elmosta volna a tudatomat (kivéve azt a néhány meggondolatlan esetet, amikről vicces asztaltársaságokban mesélek sikamlós történeteket néha). Szóval, tetszett, hogy István bohém volt és áradó.
- emberünk meleg, ami egyébként kurvára nem szokott érdekelni, ezért most mellőzöm az olyan jól hangzó kliséket, minthogy “rengeteg meleg barátom van” vagy “nem vagyok homofób”, mert valóban soha nem volt alapja se pozitív, se negatív diszkriminációnak esetemben, ki mire indul be. István preferenciája viszont azért volt üdítő változatosság számomra, mert eddig kizárólag olyan ezo-arcokkal találkoztam, akik állandóan a női befogadó passzivitás és a teremtő férfias energia fekete-fehér kettősét szajkózták. Az, hogy ez intellektuálisan kiakaszt, talán merő hiúsági kérdés, viszont az már jóval kellemetlenebb, hogy ösztönszinten mindig is frusztrált, hogy nincs olyan spirituális iskola – beleértve az összes nagy világvallást és valamennyi ezoterikus irányzatot – ami ne erre a felállásra esküdne. Mindennek még a lelki hátterét is megértem és felfogom, de könyörgöm, mit tehetek én arról, hogy pozitív pólusnak születtem és nem vagyok se passzív, se befogadó, se intuitív, se semmi az ég adta világon, ami a klasszikus, papírforma szerinti női energiákhoz kapcsolódna. István meg pont fordítva ilyen, így aztán erről rögtön kurvajól elbeszélgettünk. Mondtam neki, hogy bár heteró vagyok, teljesen queer-nek tartom magam, sőt, tulképp transznemű is vagyok, azzal a “könnyebbséggel”, hogy én női testbe születtem és szívesen lennék is nő. :)
- emberünk jó kommunikátorként nyilvánult meg, és rengeteg mindent megosztott magáról, így elég hamar ott lyukadtunk ki, hogy kérdezgettem és mesélt. (Mondta már előtte, hogy nekem a szubjektív sajtóműfajok mennek jól és rögtön jelentkezett interjúra, megadta a számát is, méghozzá a huszast, nem a kilencvenest, haha.) Szeretem az ilyen spontán élményeket, amikor találkozol egy vadidegennel, aki kvázi egy másik bolygóról jött, és tíz perc múlva teljes természetességgel, magától értetődő módon, elfogulatlanul beszélgettek szexpreferenciákról, ösztöndolgokról és az identitás alapjairól, mert ez csak két esetben lehetséges: nagyon jó barátokkal nagyon hosszú idő után a nagyon megfelelő időben és helyen ÉS totál vadidegenekkel, akikkel csak egy speciális, semmi esetre sem véletlenszerű helyzet hozott össze. Az előbbi mindig szívmelengető, az utóbbi meg különleges, üdítő élmény és komoly inspirációforrás.
Ja, és hogy egyébként mit hoz a jövőm? Hát azt meg majd meglátjuk – előbb-utóbb úgyis kiderül.
Így vakuval megvilágítva viccesen néz ki a helyszín
A Vaddisznó se fiatalodik. Hát igen. Már csak 18+ÁFA néven lehet emlegetni fennállásom sokadik évfordulóját. Nézzük a huszonnyolcadik tortakörképet.
- 1. A szerkesztőségi torta
Több előnye is van annak, ha az ember azon a napon született, mint a főnöke. Egyrészt ez segít megértetni bizonyos mentális reakciókat az első dekádos Mérleg attitűd-repertoárjából, másrészt meg be lehet tenni a szülinapi tortádat a hűtőbe úgy, hogy senki nem mer hozzányúlni, mert nem merik megreszkírozni a tévedés lehetőségét. LOL (Délutánra persze felfaltuk az egészet úgyis.)
- 2. Esti bulis torta
Ez már közös torta minden október elején született Mérleggel.
- 3. Végül pedig az itthoni torta
… kiegészülve kedvencemmel, a kaszinótojással, kolbival a tetején.
PS.: Plusz a hét képe: kis csapatunk:
Claudia és a hurkák – tudjuk, hogy álomvilág: akkor minek kell a duma a természetességről?
Ahogy így elnézem a Liptai Claudia-féle Playboy-fotószetet, nem is tudom, röhögjek-e vagy felháborodjak. Adott egy élő ember, és adott egy személyiségjegyektől megfosztott arctalan brand-attribútum: a valóság és az illúzió. Két márka kapcsolódik, mindenki jól jár – a kampány kommunikációjából meg kiderül, hogy a természetesség és a női test sokféleségének tisztelete konkrétan a faszt se érdekli (no pun intended). Papírforma szerint ugyanis illene elhinnünk, hogy az egyébként valóban gyönyörű, szexi és telt színésznő valójában egy 18 éves, feszesre plasztikázott playmate-et lát otthon a tükörben.
Oké, én tisztában vagyok azzal, hogy a Playboy ugyanolyan márka, mint a McDonald’s vagy a Benetton, akárhol a világon ugyanazt a minőséget várod tőle. A McDo-ban sem árulnak zsíros parasztkolbászt mustárral, bár néha legalább azért adaptálják a nemzetközi gasztronómia remekeit egy-egy görög hét vagy mexikói akció keretében. Egzotikum ezzel letudva. A Playboy is kísérletezik olykor érdekes, érett vagy telt hölgyekkel, de azért a sültkrumpli műanyag-ízét senki sem keveri össze a házias rósebjnivel.
Ebben a történetben meg aztán két nagy brand kapcsolódik: Lipta Claudia, aki a magyar bulvárhírek 60 százalékát szolgáltatja és a Playboy, aminek szlogenje egyszerű: “Köszöntjük az álomvilágban!” Természetes, hogy striák, narancsbőr, hurkák és zsírpárnák nincsenek ebben az álomvilágban, és még a legszebb játszótársat is hetekig photoshoppolják az ügyes kezek. Mert álmot akarunk látni, a valóságot mindenki látja a csaja pólója alatt vagy a tükörben.
Nem is ezzel van a probléma, hanem inkább a kampánnyal, amit ez a két nagy márka kapcsolódása kommunikál:
“S hogy mennyire vannak retusálva a képek? Claudia elmondta, hogy bár eleinte azt gondolta, a nagyon gáz képeket majd „rendbe hozzák” a szakemberek, végül ő maga fogta le a kezüket.
- Rájöttem, ha már belevágtam, akkor vállalnom kell magamat – mondta az októberi címlaplány. – Végül visszaköveteltem a hurkáimat, szeplőimet. Azért csináltam, hogy végre elfogadjam magam, és ne egy illúzióval szembesüljek.”
Nincs baj azzal, hogy a képeken nincsenek szeplők, hurkák, striák és párnák, hiszen a Playboyt, mint márkát és a Playboy-policyt ismerjük: a brandbe más külcsíny nem fér bele, a római pápától sem várjuk, hogy óvszert osszon és a Gay Pride-on pörögjön. A gáz csak az, hogy ezzel az abszurd retus-tagadással és az ide nem illő fogadjuk-el-önmagunk-dumával az üzenet egyértelmű: telt lányok, későharmincas anyukák és feszességüket vesztett elhagyott feleségek! A testetek nem szalonképes, nem létezik – hiszen az abszolút ideál a nemlétező standard, soha nem lehettek a mainstream szemében annyira szexik, mint az a technika által kreált test, amin hónapról hónapra csak a fej változik… és annak a fejnek már gondolkoznia sem kell, elég ha a számlát kiállítja, amiért meghokiztatott pár 21-48 éves közép-és felsővezetőt és gimnazistát.
Mi szükség van arra, hogy eljátsszuk, a képeken Claudia természetes szépségében látható, ahogy otthon látja magát a tükörben? Mi a fasznak ez?
Elkövettem azt a végzetes hibát, hogy internetutalványt választottam cafeteriám részeként, ami ostoba húzás volt, de legközelebb januárban változathatom meg csak a csomagot, tehát nincs visszaút. Az utalványt eddig toalettpapírként használhattam maximum, most azonban új fényforrás csillant meg előttem az alagút végén.
Haladjunk a történet elejétől a végééig, szépen sorban, kerülve a fölösleges szájtépést:
1. A rendszer nem engedett regisztrálni, az automatikusan generált jelszót nem fogadta el, így belépni se tudtam. Telefon, panasz, írjak róla mailt, jó. Tíz nap múlva sikerült bejelentkeznem.
2. A megadott kód – ügyfélszám vagy fizetési kód, tippelgess, melyik – helytelen, a beváltás sikertelen. Vaddisznó próbálkozik kopipészttel, majd manuálisan bepötyögi mind az öt utalvány tizenhatjegyű kódját, semmi. Ezt eljátsszuk ötször, hátha valami átmeneti rendszerzavar. A szertartást meghatározhatatlan időközönként pár napon át megismétlem, de semmi.
3. Felhívom a UPC-t. Harminc percig kapcsolgatnak jobbra-balra, senki sincs képben, majd az UTALVÁNYBEVÁLTÁSÉRT FELELŐS elvtárs halkan elrebegi, hogy Ő ÚGY TUDJA, tízjegyű a kód, ami nálam tizenhat.
4. Felhívom a SODEXHO-t. Bár minden utalvány névre szól, mégis arra gondolok, talán tévedésből régi kódot kaptam, a kiadatás és a beváltás között eltelt idő alatt megváltozott a rendszer vagy valami. De nem. Forduljak a UPC-hez.
5. Két sikertelen panaszlevél után – mivel fogy az idő, és az utalványt minden hónap 18.-ig kell beváltani, hamarosan meg ugye érvényességét veszti – kissé türelmetlenül telefonálok újra… még mindig túl udvariasan sajnos, ezért a szokásos “utánanézünk” dumával könnyedén leszerelnek.
6. Tíz nap telik el, se puszi, se pá. Kisétálok az istenverte UPC gyöngyösi irodájába, ami a belvárostól cirka három kilométerre egy elhagyatott gyártelep közepén áll. A 20 év körüli ügyintézőlány segítőkész és szán rám bőven időt, de tanácstalan: az utalvány csak online váltható be, személyesen nem, ő pedig a policy szerint nem próbálkozhat beváltani a saját ügfélszámával az én fizetési kódjaimat. De ő is panaszt tesz, együttérzéséről biztosít, új remények lobbanak hát fel bennem, várom a hívást és a Messiás újabb eljövetelét.
7. Egy hét telik el, se kép, se hang. Már-már lélekben lemondok arról a 20 ezer forintról, amikor levél jön a UPC-től:
“Köszönettel vettük a UPC Magyarország Kft.-hez érkezett megkeresését, mellyel kapcsolatban az alábbiakról szeretnénk tájékoztatni Önt. Nyilvántartási rendszerünk szerint internetutalványt nem váltott még be. Az beváltás során tapasztalt hibaüzenet a kód vagy az ügyfélszám helytelen beírása miatt jelentkezik. Kérjük ellenőrizze, hogy a 10 jegyű ügyfélazonosító számát megfeleően írja-e be, illetve az internetutalvány kódjainál ügyeljen arra, hogy kis- vagy nagybetűvel írta be a kódon szereplő karaktereket.”
Ettől kb. olyan ideges leszek, hogy ordítani, visítani és törni-zúzni szeretnék. Te hülye, elmebeteg, korlátolt faszkalap! Elhiszem, hogy naponta kétszáz telefont kapsz, amikor analfabéta cigányasszonyok nyomógombos telefonon akarják bepötyögni a kezelőnek az ügyfélszámot (Emke mesélte), de vedd tudomásul, te faszfej barom, hogy én tíz éve online bankolok és láttam már kódot, jelszót, tizenhatjegyű számsort életemben párszor, te fasz. Ha a PONTOSAN, HIBÁTLANUL bemásolt kódot elfogadná a degenerált, tetűlassú rendszer, ami öt percenként kidob, akkor nem hívogatnálak benneteket hetente kétszer fél órára, nem írogatnék heti három panaszlevelet és nem toltam volna le a seggemet a rohadt betyártanyátokra a semmi közepén a kirándulásra szánt napsütésben, hátha személyesen is beválthatom a vonalkódos, számozott, hiteles és érvényes internetutalványokat.
Két perc alatt olyan ideges lettem, hogy azonnal feltárcsáztam a 1221-et. Rutinos reklamálóként már rögtön az utalványos faszfejt kapcsoltattam, aki ismételten le akart szerelni azzal, hogy írjak az uer@upc.hu címre, ami mellesleg már hónapokkal ezelőtt megszűnt és a honlapjukon van egy elfuserált, percenként lefagyó panaszformula helyette. Eddig titkoltam előtte, hogy a cím megszűnt, de most elérkezettnek láttam az időt, hogy megsúgjam neki ezt a munkájához elengedhetetlen infót. Továbbá azt is közöltem vele, hogy bár bizonyára nem ő a cég online felületeinek programozásért felelős alkalmazottja (hanem nyilván valami faszfej alvállalkozó, akivel folyton a lóvén marakodnak – így megy ez mindenütt, ugye), de nyomatékosan felszólítom, hogy vegye fel a kapcsolatot az illetékessel, mert ha 5 napon belül nem tudom beváltani az utalványokat, ügyvédhez fordulok, és a keresetben feltünetem valamennyi ügyintéző azonosítóját és nevét is. Utálok ilyeneket mondani, de 4×6250 Ft azért mégis csak jelentős összeg, meg amúgy is utálom, ha hülyének néznek a béketűrésem miatt.
Mindezt ugyan egy paraszthajszállal finomabban verbalizáltam, de a faszi se köpni, se nyelni nem tudott: megígérte, hogy elindít egy gyorsított szervizeljárást, és utána járnak a problémának, “amennyiben a hiba itt van” (nem, a kecsketej vitamintartalmában van, te barom). Jó.
8. Másfél nap telik el, felböffen bennem a dolog, minden elvárás nélkül beütöm az egyik kódot randomra. És láss csodát! A beváltás sikerült! Izgatottan, az újdonsült remény melegségével szívemben írom be a négy másik kódot, és láss csodát… mindet elfogadja a rendszer. Majdnem besza-behu. Igaz, szeptember 18. már régen volt, de állítólag a december 18-ig beváltott idei utalványok jövőre is érvényesek, tehát nem buktam a lóvét. Öröm és kéjmámor.
9. Levél érkezik postaládámba a UPC-től, amelyben kis szenteim köszönik a szíves megkeresést, ők semmilyen problémát nem találtak a rendszerben, próbálkozzak csak újra, és promléma esetén forduljak hozzájuk bizalommal, köszönik, hogy az előfizetőjük vagyok és olvassam el legújabb szolgáltatásaik és akciós csomagjaik listáját.
10. A kurva anyátokat, drága barátaim, azt! Répás hányást kívánok mindannyiótoknak fostengeren csúszkálva, kopogós nyúlmogyoróval a paradicsomlevesetekben!
HAPPY END
A nap bulvárhírei: a spanyol miniszterelnök gót lányai és vetélésről csicsergő blogger
Igazából nem szoktam hazahozni a melót (mondjuk nem is vagyok még otthon), de a mai nap vicces bulvárhíreit már nem bírom szó nélkül hagyni. Kész… csoda-e, ha belőlem is ömlik a hülyeség?!
Gótok a spanyol miniszterelnök lányai!
Szerencsére az emó-pózerek megjelenésével alaposan megfogyaszkodott a divatgót szcéna, ám a spanyol miniszterelnök családjában így is magas az egy négyzetméterre jutó dark. (Divatgót, értsd: Manson-fanatikus, fekete rúzsos, csipkefűzős, platform-bakancsos tini, aki azt hiszi, a pentagramm mentesít a Sisters-Mission-Nephilim ismerete alól.)
Forrás: a Spanyol Külügyminisztérium oldala
Barack és Michelle Obama (aki ugye folyton azzal veri ki a biztosítékot, hogy First Lady létére túl szexi lány) a spanyol miniszterelnökkel, José Luis Rodríguez Zapateróval és családjával pózolt a kamerák előtt a minap. És láss csodát: kiderült, hogy az ország első párjának mindkét tinilánya ortodox gót.
A 16 éves Laura és a 13 éves Alba eddig nem szerepelt a nyilvánosság előtt, a miniszterelnöknek ugyanis joga van ahhoz, hogy tiltsa családja fotózását. Most azonban lehullott a fekete lepel és kiderült a sötét titok: a csajok gótabbak, mint a NCIS Helyszínelők frufrus asszisztense vagy az ex-Cure-os Lady Gaga, amikor nagyon pózol (értsd: tehát olyan nagyon azért nem gótok, de igyekeznek).
Képzeljük, mi mindent kellett végigszenvedniük a lányoknak, amikor az Obama meet&greet előtt kinyitották otthon a szekrényt. Nézzük, mit hallgatott Laura és Alba:
- Fiam, legalább valami konszolidáltat vegyél fel, a bársonyruha még mindig jobb a latexfűzőnél!
- Gyerekem, ugye a hajadat nem akarod feltupírozni Obamáéknak?!
- Kislányom, ezt a lyukacsosra szaggatott neccharisnyát azonnal viszem a kukába!
- Laura, a műrasztát ugye nem akarod jövő hétre befonatni, amikor Obamáék jönnek hozzánk vacsizni?
- Alba, most azonnal mosd le a fekete rúzst és körömlakkot!
- A NEONszínű cyberlox-tincseket most azonnal kiveszed, vagy nincs WGT három évig!
goth
- Édes kislányom, viktoriánus, merevítős ruhakölteményben utoljára a 17. században fogadtak miniszterelnököt az emberek!
- Fiam, ha a nem veszed le azonnal az ötvencentis talpú newrock-bakancsot, apád nem enged el Crüxshadows-koncertre!
Még szerencse, hogy az Obama-család elég liberális ahhoz, hogy a fekete szín ne sokkolja őket túlzottan! :)
Csicseregj a Twitteren abortuszodról vagy vetélésedről!
Penelope Trunk ismert blogger (főként karriertanácsokkal bombázza a nagyérdeműt egyébként), ám mostanság főként arról híres, hogy élete minden percéről tudósít a Twitteren. A napokban spontán vetéléséről sztorizott laza hangnemben, ami meglepetésünkre alaposan fellelkesítette az amerikai feministákat…
“Értekezleten vagyok. Közben épp elvetélek. Hála az égnek, mert Wisconsinban bő három hetet kell össze-vissza szaladgálni egy k****tt abortuszért.” (az eredeti twittet lásd itt)
Penelope nem szégyellős, szerinte mindent meg kell írni...
A szociokult-témákra érzékeny szabadúszók szerint Penelope Trunk óriási szívességet tett a női nemnek, amiért ilyen nyíltan vallott testének működéséről. Állítják, hogy a vetélés vagy az abortusz semmivel sem gázabb téma, mint bármilyen más hétköznapi nyavalya, ám a nők hajlamosak úgy viselkedni, mintha taburól lenne szó. “Úgy csinálunk, ha ilyesmi esik meg velünk, mintha meg se történt volna. Holott nincs ebben semmi szégyellnivaló, ez is csak olyan dolog, mint bármi más. Le a társadalmi konvenciókkal és a tabukkal!” – írja KJ Dell Antonia, a Double X újságírója.
NEON-vélemény: eddig angolszász nyelvterületen kérdés helyett köszönésként funkcionált a “how do you do” formula, az európai ember el is csodálkozott néha azon, hogy senki sem kíváncsi tényleges testi-lelki állapotára az udvariassági fordulat elhangzása után. Ezentúl, Penelope Trunk nyomdokaiba lépve egy sor informatív válaszra készülhetünk:
- Köszönöm kérdésed, épp kopogósat székeltem, hamarosan újra kell mennem, már firkál a vége.
- Örülök, hogy látlak, ma reggel az autómban spontán orgazmusom volt.
- Jó, hogy kérdezed, pont most vágtam le ollóval a bőrkeményedést a talpamról, tiszta sárga volt.
- Kiválóan vagyok, és neked milyen a fülzsírod ilyen szép napos délelőttön?
- Köszönöm, épp most huzigáltam ki a kósza fekete szőrszálakat a mellbimbóm körülről.
- Köszönöm az érdeklődést, most cseréltem pont a vizeletvisszatartási nehézséget leplező betétemet.
- Köszi, gennyes pattanást nyomtam ki épp a kínai kopaszkutyám fenekén.
- Kedves az érdeklődésed, mindig megeszem a fikámat.
- Köszönöm kérdésed, a csipám állaga ma reggel kemény volt.
- Remek napunk van ma, két centire süpped a mutatóujjam a combzsíromban.
Még ötletek?
Még szerdán látott napvilágot a hír, miszerint intézetbe került egy hatéves magyar kisfiú, miután kiderült róla, hogy nem vér szerinti gyereke annak a párnak, akik nevelték. A hír legolvasottabb cikk lett az Origón, azóta konkrétumok híján ezerféle találgatással és felvetéssel leblogolta a történetet boldog-boldogtalan – míg én csendesen vártam, hátha esetleg valami megbízható médium utánajár a láthatóan óriási érdeklődésre számottevő történésnek. De nem. Máig csak a közfelháborodás köszön vissza mindenütt, semmilyen átlátható kibontása nincs sehol a sztorinak, ami már-már azt sejteti, hogy városi legendáról van szó csupán.
Rosszat húztak a közösből?
“A házaspárnak az tűnt föl, hogy a gyerek nem hasonlít rájuk, és a DNS-vizsgálat igazolta, hogy nem az ő fiuk. Azt nem tudni, mi történt a szülés után a pár saját gyerekével. A két szülő három hónapja kezdett gyanakodni arra, hogy fiuk valójában nem az övék, hiszen a gyerek szem-, haj- és bőrszíne sem hasonlít a felnőttekére. A DNS vizsgálat a házaspárt igazolta: nem sajátjuk a kisfiú. Azt azonban nem tudni, hogy akkor hol van a pár vérszerinti gyereke, és az sem derült még ki, hogy mi történt. A kórházban ugyanis a szülés napján hat gyerek jött világra, és mindegyiküknél az őket nevelő szülőket igazolta az azóta elvégzett DNS-vizsgálat. Az elcserélt fiút nevelő párt a történtek miatt kikészült: az anya hetekre pszichiátriára került és az apa is betegállományban van. A gyerek intézetbe került.”
A hír eredeti forrása a Független Hírügynökség, aztán írt róla a Bors, foglalkozott vele a Danobius Rádió és a TV2, megjelent egy cikk az Origón, egy fórum az Indexen és megszámlálhatatlanul sok felháborodott blogbejegyzés. Feltételezhető, hogy a Független Hírügynökség lakossági bejelentés alapján tájékozódott, a bulvár pedig ráharapott a történetre, ami a tökéletes bulvárhír iskolapéldája: a, egyszerre sokkoló és felháborító, b, vitaindító, c, a bennünket körülvevő magyar szférában történt, tehát akár a mi családunkat is érinthetné, d, abszurd és hihetetlen elemeket tartalmaz (egyedül celeb nincs benne, de hát mindent nem lehet, kérem). Szóval a hír érthető módon sokakat mozgatott meg, de vajon mi is az, ami miatt felkapjuk a fejünket (és az öklünket)? Nézzük…
- Mi az, hogy intézetbe került?
Természetesen azt hinnénk, hogy egészséges lelkű ember nem tesz ilyet a gyerekkel, akit hat éven át gondozott és szeretett, hiszen a csöppség semmiről sem tehet, és hat év szoros együttélés következtében a vérségnél is fontosabb kötelék alakul ki. A részletek azonban homályosak: egyes források szerint a házaspár maga adta intézetbe az “idegen” gyereket, mások állítják, hogy a sokkból fakadó munkaképtelenség és az idegösszeomlás miatt átmeneti megoldásról van szó, míg egy harmadik csoport ragaszkodik az állásponthoz, miszerint a hatóságok vették el a családtól a gyerkőcöt, mivel valójában nincs közük hozzá. Vajon mi az igazság?
Az első megoldás embertelennek és értelmetlennek tűnik: ha az én hatéves gyerekemről kiderülne, hogy genetikailag távolabb áll tőlem, mint Bush elnök, valószínűleg megdöbbennék és kiborulnék, de a kis teremtéshez fűződő anyai érzéseim nem változnának. Elvégre én vittem haza a kórházból, én vigyáztam rá, amikor beteg volt, én tanítottam járni, beszélni, írni-olvasni (számolni mondjuk nem, mert ahhoz nem értek), és egyáltalán, én vagyok kis életében a legfontosabb ember, ergó számít rám.
A második opció nehezen hihető, mert még ha a gyerek gondozására alkalmatlanná is vált volna az apa és az anya a szörnyű pszichés teher súlya alatt, nyilván léteznek családbarátabb átmeneti megoldások is: rokon, nagyszülő, testvér átmeti gyámsága.
A harmadik verzió szintén kizárt dolog, így távolról szemlélve: a DNS-vizsgálat eredménye bizalmas orvosi adat, ilyenformán a hatóságok nem szerezhettek róla tudomást. De még ha ki is derült a dolog: papíron, jogilag a csemete nyilván a szülők nevén van anyakönyvezve, a születési anyakönyvében az apa és az anya neve az a pár, akik a kórházból hazavitték, és ez a tény egyik napról a másikra – különösen a vér szerinti szülők ismerete nélkül – nem változtatható meg.
Az egyetlen hihető alternatíva tehát arra enged következtetni, hogy a gyereknek korábban sem volt jó dolga a párnál, és nem véletlenül kutatták-keresték hónapok óta, mi módon lehetne megszabadulni a kicsitől (az ilyen embereknek ajánljuk a sterilizálást, azonnali hatállyal).
- Mi az, hogy nem találják a pár vér szerinti gyerekét?
Az eset további gyanús és fura részlete, hogy a kórházban MÁRIS (alig pár hónap alatt) felkutatták az adott napon született gyerekeket, minden szülő azonnal engedélyezte a DNS-vizsgálatot, majd frankón kiderült, hogy közülük mindenki a biológiai utódját vitte haza a kiskosárban. Hat gyerek született, és csak egy gyerek eredete hibádzik… Ez hogy lehet? Nyilván akkor derülne ki az igazság, ha minden azon a héten született gyereket megvizsgálnának, elvégre ezek szerint pár nappal előbb született kissrácról lehet szó: ne feledjük, a sima szülés után három, de a császárnál nyolc-tíz nap kórházi tartózkodás is elképzelhető, tehát nem csak az aznap született babák lehetnek érintettek. És ha már itt tartunk…
- Egyáltalán, mi az, hogy ELCSERÉLTÉK a gyerekeket?
Amikor egy kisbaba megszületik, azonnal karszalagot kap, aminek segítségével akkor is rögtön felismerhető, ha tizenöt hasonló fizimiskájú csecsemő mellett helyezik el éppen. Tudtommal nem sorsolásszerűen zajlik a porontyok kiadása (= mindenki, aki bement szülni, találomra húz egy kisembert a közösből), innentől elképzelhetetlen, hogy csak úgy összekeveredjenek a csöppségek.
A gyakorló anyukák – legalábbis akik “vágatlanul” vezényelték le a szülést – állítják, hogy KIZÁRT DOLOG, hogy ne ismerjék fel a saját utódjukat. Elvégre az anyai ösztön tévedhetetlen, a gyerek csak hasonlít valamelyik szülőre (netán a nagymama húgának a férjére), továbbá az ultrahangfelvételek után a szülőszobában is találkozik vele az ember személyesen, innentől pedig rögzülnek a vonások. Így aztán – mondják a különféle fórumokon nyilatkozó anyukák – már az is lehetetlen, hogy még ha a kórházi személyzet hanyagul is jár el, ők ne jöjjenek rá azonnal a turpisságra. Ebben a kérdésben sajnos nem tudok érdemben nyilatkozni: az én naiv elképzelésem szerint ugyanis a csecsemők többsége tökegyforma, azzal a fontos kitétellel persze, hogy a sajátunknak hitt példány egy fokkal szebb a többinél. :)
All in all, a hír több aspektusból vizsgálva is tökéletes vitaindító, gondolatébresztő és határfeszegető téma, simán megérne egy átfogó riportot, amiben megszólalna szülő, gyerek, kórházigazgató, pszichológus és gyermekvédő (bár a Naplós Szalay Ádám szerint lógust csak a legvégsőbb esetben kérdezünk, tízmásodperces soundbite erejéig). A kisfiúért pedig megszakad a szívem, valószínűleg soha az életben nem lesz képes egészséges társas kapcsolatok kialakítására a történtek után…
Mindent elolvasok, ami betűből van, válogatás nélkül, kritikátlanul, pusztán érdeklődésből: még a vécére is muszáj olvasnivalót vinnem, ha komplexebb projektre készülök a brunyálásnál. Szóval olvasok, olvasok, és azt látom, hogy a blogfirkászok – soha nem használom a blogger kifejezést – többségének kedvenc ütőkártyája a “nekem ikszszáz/ikszezer olvasóm van” frázis, mintha ez igazolná az általuk gyártott tartalom hitelességét és értékét. Mintha azt mondanák: “fiam, ma négyezerötszáztizenhatan kattintotak rám, tehát csak igazam lehet” – kevésbé szabatosan fogamazva: “egyél tehénszart, tízmillió légy nem tévedhet!”
Itt álljunk meg egy pillanatra: a nagy látogatottságot elérni igenis kőkemény munka, és le a kalappal azelőtt, aki hajlandó ezen dolgozni. Az is biztos, hogy az ügy elérése érdekében nem elég csupán minden létező felületen és formában időt és pénzt nem kímélve kampányolni, és persze nem elég csak elvégezni a szokásos SEO-okosságokat kezdve a linkcserétől és sűrű keresztlinkeléstől a beszédes címadáson át a megfelelő kulcsszavak megfelelő arányú elültetésééig… hanem bizony rendszeresen és fix időközönként tartalmat is kell publikálni, amibe bizony már sok lelkes webnapló-írónak törik bele a bicskája (az emók ilyenkor írnak leleplező cikket egymásról, a többiek csak simán ettem-ittam-szartam bejegyzésekkel lepik el a netet). Ezzel együtt töredelmesen beismerem és aláírom, hogy mindez izzasztó és kőkemény négermeló tud lenni, tehát az érezhető cinizmus ellenére is minden tiszteletem azoké, akik ezt az utat járják.
Miért is írtam le mindezt? Tulajdonképpen azért, mert mostanában szöget ütött a fejembe, hogy vajon én miért nem pörgök a látogatottságon, és miért nem promózok és linkcserézek többet legalább (tudni kell, hogy mindkét dolgot eleve idén, pár hónapja kezdtem el, pedig első blogbejegyzésem még 2004-ben született). Nem mondhatom, hogy nem örülök annak, ha olvasnak és kommentelnek, mert ez nyilvánvaló hazugság lenne, de valahogy nem – vagy csak az utóbbi időben – tettem bármit is azért, hogy ez így legyen. Miért?
Egyfelől nyilván azért, mert nem anyagi megfontolásból írok, hanem belső indíttatásból, ez egyik fő attribútumom ugyanis, és így kommunikálok azokkal a régi barátokkal, akiket ritkán láthatok csak rút praktikus okokból. Másfelől azért, mert az online médiában dolgozom, tehát bőven elég hétfői hétindítókon és keddi értekezletek előtt fosni a Webaudit meg a Google Analytics miatt, a halál vágyik arra, hogy még itthon – vagy a Kékes tetején, netán egy dark buliban, ahol épp írok, az extrém helyről posztolás szerelmese vagyok ugyanis – is ez várjon. Ráadásul mind professzionális, mind privát szinten azt tapasztalom, hogy igazán sok kattintás szinte mindig a szedettvedett, bulváros, húsz perc alatt elkészíthető felületes szarokra érkezik, amiknél már csak a botránykeltés fingszagával (=amikor nyíltan belekötünk valakibe) tudunk nagyobbat kaszálni oldalletöltés és látogatószám tekintetében. Szoktam is néha mondogatni a többieknek: “ez most hat perc alatt kész lett, figyeljétek meg, hogy legalább háromezer egyénit hoz egy órán belül” – és általában igazam is van. Máskor meg ott szöszmötöl az ember valami igazán fontos oknyomozó riporttal, netán érzékenyebb, közérdekű publicisztikán pörög három órán át, aztán nem nézi a kutya se a cuccot, esetleg csak csellel lehet bevinni az olvasót az erdőbe. Így megy ez, kérem szépen, és ezen bizony nem segít már semmi, csak a “pina”. 
(Mint már említettem ugyanis, életem mindmáig legolvasottabb irodalmi recenziója a Vágy és vezelés volt, ami még annó az [origo] címlapra úgy került ki, hogy a lídben a “pina” szó is szerepelt – ez aztán ezressével hozta a látogatókat percenként, haha, ám érdemes volt megnézni, meddig maradtak…) Szóval a kiemelkedő kattintásszám abszolút titka: pina, szex, ingyenes, botrány és Robert Pattinson (neki még úgy egy fél évet adok ebben a szerepben, aztán új 0-tól 100-ig sztár jön divatba úgyis). A legcélravezetőbb mindezek fényében tehát az lenne, ha nem álszentkednék, egyenesen a ROBERT PATTINSON BOTRÁNYOS PINÁVAL SZEXEL, INGYEN! címet adnám ennek a bejegyzésnek, és csak úgy özönlenének a népek ezressével. Sőt, a nyomaték kedvéért ismétlem: Robert Pattinsom, pina, szex, botrány, ingyen. (Még bejegyzést is írhatnék kizárólag ezzel a tartalommal, de persze szigorúan minden bekezdés végén egyszer tűnne csak fel valamelyik szó, mert a teljes szöveg 70 százalékánál többször szereplő kifejezés már spamgyanúhoz vezet, és jobb a Guglival jóban lenni azért.)
No, de elkalandoztam, már megint nagyon offtopic vagyok, hiába, nomen est omen. A lényeg, hogy az utóbbi időben beláttam, tudatosabb is lehetnék látogatottság tekintetében, mert hiszen milyen klassz dolog az, amikor érdekes diskurzus alakul ki itten egy-egy bejegyzés mentén, netán még kedves emailt is kapok erre-arra reflektálva. Jót tesz az ilyesmi az ember hiúságának, meg hát – ami még ettől is fontosabb – néha nagyon sok ÉRTÉKES ESZMECSERE, tapasztalatmegosztás és kultúrvita fakadhat a dologból, amiből én speciel rengeteget tanulok és néha egészen új kapu nyílik meg előttem egy-egy blogmenti virtuális beszélgetés alkalmával. Az ilyesmi pedig azért mégis csak csodálatos dolog, amiért már önmagában véve is megéri csinálni az egészet.
A másik dolog meg, amikor örömmel repdesek itt a klaviatúra előtt, amikor valakinek örömet okoz egy-egy bejegyzés, vagy netán a bejegyzések összessége. Ez nagyon-nagyon nagy (kreatív megfogalmazás) örömet jelent, mert hiába igaz, hogy az ember szeret elveszni abban a transzcendenssel összekapaszkodó érzésben, amit olykor, kivételes percekben az ihletett írás adhat, de azért mégis akkor a legteljesebb a mámor, ha néha-néha egy-egy másik ember gondolataival vagy érzéseivel is találkozik az írott szó. Ez pedig olyan különleges élmény, ami túlnő a szerzőn, és mellékessé teszi, írtad vagy olvastad-e a bejegyzést, amiről szó van. Éppen ezért ezúton is köszönöm a leveleket és kommentekt, amiket múlt héten kaptam, és amiket most ide pakolok a teljesség kedvéért:
Nagy adag köszönet ezekért a sorokért!
És hogy mi lesz ezentúl? Hát semmi extra. Ezek az élmények arra inspirálnak, legyek valamivel tudatosabb firkász, igenis szánjak időt és szenteljek figyelmet annak, hogy a kérdéses téma eljusson a “célközönséghez”, ergó azokhoz, akik kíváncsiak, megértik és még reagálni is tudnak, akarnak néha, hogy aztán dumálgathassunk, kötetlenül és elvárások nélkül, névtelenül vagy névvel, ki hogy szereti (némmá, mindjárt jön a keblemre-a-világot fíling, pedig nem is ittam ma). Csak úgy, mint emberek, 16 évesek és 54 évesek, hat általánost végzettek és négydiplomások, művészek és vezérigazgatók, szóval az a sokféle ember aki akár itt is előfordul.
Mert ez jó, Robert Pattinson, pina és ingyenszex nélkül is. :)
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy aprócska kereskedelmi rádió a 90-es évek elején-közepén, ami régi slágereket játszott. A hallgatottsága szépen, linerárisan növekedett, dacára annak, hogy főként kispénzű idős emberek ülték körül panellakásaikban. Aztán megtörtént a baj: a kilencvenes évek végével jött a retróhullám, és sajnos rájuk nyitott a konkurencia annak a rádiónak a képében, amelynek a nevét már mindannyian ismerjük.
Ilyen az üzlet: van, hogy rád nyit a konkurencia, és véged
A nagyrádió óriási tőkés háttérrel, országos lefedettséggel, megjegyezhetőbb sávon, nagy-nagy sztárnevekkel és széles zenei repertoárral indult, a kisrádiónak ezzel szemben esélye sem volt a túlélésre. Szépen lassan romlottak a számok, pár hónapon belül be kellett látniuk, hogy a redőnyt hamarosan lehúzhatják.
- Mert ilyen egyébként versenyszféra: jól mennek a dolgaid, aztán rád nyit a semmiből a konkurencia, és bizonyos esetekben ilyenkor nincs megoldás, csomagolhatsz – kommentálta a helyzetet Emberünk, aki akkor már a Tulajdonos után az első ember volt a rádiónál. Egy előadáson mesélte el a történetet húsz kíváncsi szempár előtt, mint Sikeres Ember, aki a különféle kereskedelmi csatornákat is megjárta már, és most – többek között – Fábry gegtímjében dolgozik, jó pénzért persze.
A vezetés tehát úgy döntött, a rádiót muszáj eladni – no de kinek kellene egy rohamosan zuhanó hallgatottságú pici adó? A tenderen – mindenki meglepetésére – egy nagy kereskedelmi tévécsatorna jelentkezett, aki azzal a feltétellel vette volna át a kisrádiót, ha a hallgatottságot sikerül valamivel feljebb tornászni pár hónap alatt. Nem titkolt szándékuk volt, hogy a konkurens csatornához köthető nagyrádióra akarnak ilyen formában csapást mérni, de ez már egy másik történet lenne. Ezen a ponton a lényeg a számok feltornázása volt.
Nosza, Emberünk és lelkes csapata gondolkodóba esett, milyen arculati elemre kéne hangsúlyt fektetni, ami a konkurenciánál nincs meg: marad a személyesség, az emberközeliség, a gyors piackutatásból pedig kiderült, hogy a célcsoport két dolgot szeret: a szerencsejátékot és a nosztalgiát. Nosza, indított a kisrádió sok-sok, ötletes, kedves, személyesen meglátogatós interaktív játékot, amin a magányosan élő kisnyugdíjasok pénzt nyerhettek… aztán jött, isteni szikrából, a retrokiállítás ötlete, korosztály számára szupervonzó nyereményekkel (pl. egy Bogár, egy éves benzintérítéssel, amit fondorlatos csellel szereztek be a szponzortól, ez külön sztori, amit most mellőznénk).
Minden idős embernek van pár kedves holmija, amit szeretne megmutatni a világnak a történetével együtt, de nincs rá fórum: legyen hát egy csereberével egybejötött klubdélután, ahol összegyűlnek a hallgatók és kiállítják személyes holmijaikat, amik közül a legegyedibbeket díjazzák – mindeköré nagyszabású, szimpatikus kampány építhető. Emberünk egészen megdöbbent, amikor már az első felhívásra özönleni kezdtek a féltve őrzött régi holmik.
- Minden beérkezett tárgyat gondosan iktattunk és megfelelő helyen tároltunk, hogy a végén mindenki épségben visszakaphassa a kincsét… ez fontos része volt a kampánynak, ehhez ragaszkodtam, pedig macerás volt” – kommentálta az esetet Emberünk.
A retró-kiállítás plakátja a rádió promójával lassan mindenütt feltűnt a megyében, a poszteren egy vidáman táncoló fiatal lánnyal, aki már-már önálló arculati elemmé vált a rádió történetében. A hallgatottság lassú növekedésnek indult.
- Ha ilyen jól mentek a dolgok a konkurencia mellett is, miért kellett eladni a rádiót? – kérdezte ekkor valaki.
-Á, ez már csak a hattyúdal volt, pár hónapon belül stagnálni kezdtünk volna, aztán jön a zuhanás, mindig a csúcson kell abbbahagyni. A nagy tévé így aztán beépíthette a kisrádiót gigantikus tervébe, ami csapást mért aztán az ő versenytársukhoz köthető nagyrádióra – válaszolta emberünk.
Itt azonban még a dolgok jól mentek, özönlöttek a holmik és velük együtt a hallgatók. Egy szép napon aztán egy idős hölgy jelentkezett: azt írta, hogy a kampány plakátján ő látható lánykorában, és az unokái szerint pénz járna a szereplésért. Nyomatékként elküldte az eredeti képsorozat másolatát is, mondván, bírósághoz fordul.
- Nem volt félnivalónk – mondta Emberünk – elvégre a képet egy képügynökségtől vettük, a fényképész nyilvános eseményen engedéllyel fotózott és már nem él, mi pedig kifizettük a jogdíjat az ügynökségnek. A kollégáim legyintettek, de nekem nem tetszett ez a dolog. Lehet, hogy jogilag igazunk van, de akkor is: milyen dolog már, hogy látszólag egy idős hölgy zsírján élősködik az emberközeli, személyes imázsú kisrádió?
Így aztán Emberünk gondolkodóba esett, hogyan lehetne a kényes ügyet okosan és elegánsan megoldani, közben ugyanis több levél is érkezett a szerkesztőségbe a hölgy Ausztráliában élő unokáitól, akik szemmel láthatóan vadították messziről a nénit, és a nyilvánosság bevonásával fenyegetőztek. Mi legyen most? Emberünk némi gondolkozás után pályázatot írt ki: keressük azt a hölgyet, aki a rádió arculati elemén és az óriásplakátokon szerepel, mert szeretnénk valamivel meglepni.
- Nosza, hamar özönleni kezdtek a levelek, jelentkezett boldog-boldogtalan, még 20 éves fiú is. Mi persze már tudtuk, ki a nyertes. A néni egy ünnepélyes díjátadó keretében, ahol a vezetőség és a tulajdonos is részt vett, választhatott magának és férjének egy kényelmes luxusutat, és némi költőpénzt is kapott a rádiótól.
- Honnan volt minderre pénz egy leszállóágban lévő kisrádióná? – kérdezte valaki.
- Először is, sikerült beszereznünk szponzornak egy utazási irodát, aki még a rádió versenytárs előtti adataira emlékezett, másrészről mi akkor vezetőként igen jól kerestünk.
- Tehát saját zsebből?
- Igen.
Meglepett csönd.
- És aztán mi lett? Megtérült a befektetés?
- A néni elképesztően boldog volt, fontosnak és szerencsésnek érezte magát, az unokák elégedettek voltak, a kiállítás hatalmas siker lett, a hallgatottság mindennek köszönhetően nőtt, a rádiót így áron felül sikerült eladni a nagytévé számára, a tulajdonos tapsolt örömében, mi pedig vezetőként tisztes végkielégítést kaptunk.
- Tehát mindenki jól járt?
- Igen. Pontosan ezért meséltem el ezt a történetet: minden hosszútávú üzleti siker titka, hogy minden érintett elégedett legyen. Soha senkit, még a legjelentéktelenebbnek tűnő szereplőt sem szabad megbántani vagy megalázni, még akkor sem, ha jogilag nem támadható az eset. Egyrészt humánus okokból, amit nem kell magyarázni, másrészt pedig azért, mert soha nem tudhatod, miben tud ártani neked később, ha feljebb tornássza magát, illetve a csúcsról lefelé jövet te is bármikor újra összefuthatsz vele, és akkor szükséged lesz a jóindulatára.
Így működik az üzlet és a fair play, csak ezt sajnos sokan elfelejtik… na, az ő sikerük se tart örökké, láttam én már tulajdonost segélyért könyörögni, mert elfelejtette ezt az alapszabályt a saját kényelme érdekében…
Íme, a feed...
